Elvben tehát a mai dilemma az, hogy mit részesítsünk előnyben? Az emberiség hosszú távú túlélését vagy a rövid távú túltermelést és túlfogyasztást?1 Noha a racionális válasz nyilvánvaló, lehetséges, hogy ezek a problémák a mai eszközrendszerrel nem megoldhatók. Lehetséges, hogy az emberiség gazdagabbik fele nem fog önként lemondani a mai fogyasztási szintről és a magas életszínvonaláról, a szegényebbik fele pedig nem fog belenyugodni abba, hogy nem fejlődhet a gazdagabbak szintjére, mert erre globálisan az energia és nyersanyagkészletek, továbbá az élelmiszertermelés nem ad lehetőséget. Lehetséges, hogy csak egy világméretű katasztrófa (éhínség, járványok, a kibontakozó új népvándorlás és a nyomában keletkező háborúk) hozza majd létre azt az új gondolkodást, mely a fenntartható fejlődés előfeltétele. Remélhetőleg ez a jövő egy pesszimista változata. Az ideális az lenne, ha a gondolkodás tömegméretű átalakulása a belátás segítségével, békésen menne végbe, s nem egy globális méretű katasztrófa következményeként. Erre pillanatnyilag az előjelek azonban nem túl bíztatóak. Gyakran fordul ugyanis elő, hogy a környezetvédelem fontosságát belátva törvényhozók – a hosszú távú környezeti érdekeket szem előtt tartva – nagy jelentőségű környezetvédelmi intézkedéseket hoznak, mely a felvilágosult lakosság támogatását élvezi. Mikor azonban ezeket a törvényeket végre akarják hajtani, amikor kiderül ezek költsége, s a mindennapi életre gyakorolt hatása, akkor gyorsan eme törvények visszavonására vagy kevésbé szigorú értelmezésére kerül sor, mert a lakosság nem fogadja el a szigorú környezetvédelmi intézkedés gyakorlati következményeit.

1973-ban például Kaliforniában – bírósági határozat eredményeként – be akarták tartatni a szigorú környezetvédelmi előírásokat, s ez csak a benzin – jegyrendszer bevezetésével tűnt lehetségesnek. A jegyrendszer bevezetése olyan ellenállást váltott ki, hogy a Kongresszus meghosszabbította a környezetvédelmi előírás teljesítésének határidejét, mely azután ismét és ismét meghosszabbításra került, majd végül betartatásától eltekintettek.2

Hasonlóképpen, amikor az USA-ban az élelmiszertörvény olyan kiegészítését fogadták el, mely megtiltotta volna, hogy olyan növényvédő szerek , melyeknek nagy dózisa állatkísérletekben bizonyítottan rákot okoz, akárcsak nyomokban is kimutatható legyen az emberi fogyasztásra szánt, feldolgozott élelmiszerekben, rögtön kiderült, hogy ilyen maradványok – a modern műszerek segítségével – minden egyes élelmiszeres üvegben, és dobozban, s minden élelmiszerben kimutathatók. Ekkor kezdték a törvényt úgy értelmezni, hogy ha a szennyezés csak minimális kockázatot jelent, akkor ez még megengedhető. Vagyis a törvény által előírt zéró-szennyezést átértelmezték minimális szennyezésnek, a zéró-kockázatot, mint megengedhető kockázatot átértelmezték csekély kockázatnak.3