Azt is látni kell azonban, hogy az evolúció lényege, a természetes szelekció azt jelenti, hogy élőlények sokkal nagyobb számban jönnek létre, mint amennyi életbe maradását a források megengedik. S a létért folytatott küzdelemben a gyengébbek elpusztulnak. A természetes szelekció tehát kegyetlen, embertelen. Fájdalom, szenvedés és pusztulás elválaszthatatlanul hozzátartozik a lényegéhez, az mintegy a természet „természetes” része. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a „természetes” mai kultusza szem elől téveszti sokszor ezt a tényt, s elfelejti, hogy ezek ellen csak az emberi társadalom, s annak erkölcse nyújthat védelmet. A fájdalom, a szenvedés megszüntetése nem „természetes”, mert nem tartozik a természet működésének a lényegéhez. Így ami természetes, az sokszor elfogadhatatlanul kegyetlen, s ezért az emberi kultúra általában törekszik is rá, hogy a „természetes” kegyetlen aspektusait – ha a természetben nem is, de legalább a társadalomban – az emberi kultúra emberségesebb aspektusaira váltsa fel. Így – noha a természet és az evolúció törvényeit alapvetően nem változtathatjuk meg – azokat megértve sokat tehetünk egy – a „természetesnél” emberségesebb – világ létrehozásáért. Ez részben a természet kiszorítását, s kultúrával, emberi szabályokkal (nem utolsósorban erkölcsi szabályokkal) való helyettesítését jelenti. A modern nagyváros lényegében nem is más, mint egy olyan emberi alkotás, mely a természet kiszorításával (illetve annak egy részének az emberi igényekhez való hozzáidomításával, például kultúrnövények, domesztikált állatok létrehozásával) egy mesterséges környezetet teremt, melyben speciális – jórészt ember alkotta – szabályok érvényesülnek.1