Ennek több bizonyítéka van. Az egyik bizonyíték az emberi fóbiák azon sajátsága, hogy legtöbbször kígyóktól, pókoktól, vagyis a hajdani világ valóban veszélyt jelentő lényeitől alakul ki, s úgyszólván sohasem például az autótól vagy a pisztolytól, olyan tárgyaktól, melyek ma sokkal nagyobb veszélyt jelentenek, mint a pók vagy a kígyó.1

A biophilia eme negatív megnyilvánulása mellett jellemző a pozitív megnyilvánulás is.

A mai ember jellemző módon azt a természeti környezetet szereti a leginkább, mely legjobban emlékeztet a Kelet-Afrikai ősi szavannára, melyben az emberi faj evolúciósan kialakult. Ez általában egy víz melletti kiemelkedés, domb, melyről ligetes területre látni. Ez jelenti számunkra az élelmet, a vizet és a biztonságot. Az sem véletlen, hogy a legtöbb ember szabadidejében valamilyen – a természettel kapcsolatban levő – foglalatosságot választ kikapcsolódás és feltöltődés gyanánt: kirándulás, horgászás, madárles, kertészkedés stb.2

Mindez tehát bizonyítja a természethez való ösztönös vonzódásunkat, azt, hogy a legintenzívebb érzelmeket (félelmet vagy szeretetet) a természet és annak alkotórészei váltják ki belőlünk.

Ennek folyományaként megvan a hajlamunk arra is, hogy gondoskodjunk az élet bizonyos (általunk szeretett) nem emberi formáiról, törődjünk velük, s értékeljük azokat. Ez a biophilia (szó szerint az élő szeretete) lehet a pszichológiai alapja egy környezeti etikának, s egyben ez teszi lehetővé egy valóban működőképes környezeti etika létrehozását.3

A környezeti etikának tehát – a „consilience”, vagyis ebben az esetben az evolúcióbiológiával való összhang követelményének megfelelően – abból kell kiindulnia, hogy az ember a természet része, s nem egy afölött álló lény, s ezért morális univerzumunkba bele kell foglalnunk a világban rajtunk kívül lévő létező többi lényt, esetleg az összes élőlényt is.4

Evolúciós történetünk, s a ránk jellemző biophilia fentebb részletezett sajátságai azonban nemcsak segítik a környezettel való törődést, s egyfajta környezeti etika kialakulását, de gátolhatják is azt.

Az evolúció során kialakult hajlamunk arra, hogy bizonyos állatokat szeressünk (pl. a kutya, ló), másoktól pedig viszolyogjunk (kígyó, pók, patkány) vagy hogy bizonyos természeti környezetet kedveljünk (ligetes, dombos vízpart), másoktól pedig ódzkodjunk (sűrű erdő, sivatag) arra késztethet minket, hogy csak bizonyos állatokat, illetve csak bizonyos természeti környezetet védjünk, másokat pedig, melyek visszatetszést keltenek bennünk, ne részesítsünk védelemben. Ezért a biophilia csak a lehetőségét teremti meg a környezetről való gondoskodásnak.5 A racionalitásnak, a konzisztenciára való törekvésnek azonban ki kell egészítenie a biophiliát ahhoz, hogy egy emberi elfogultságtól lehetőleg mentes, konzisztens környezetvédelmet valósíthassunk meg. Ez annál is inkább fontos, mert Wilson szerint az emberi psziché – evolúciós okokból – úgy alakult ki, hogy a tér és az idő relatíve szűk horizontját képes csak átfogni, illetve csak ilyen szűk dimenziók képesek az ember számára igazi motivációt jelenteni. A legtöbb embert igazán legfeljebb csak szűkebb természeti környezete, és a szűkebb rokoni-baráti köre érdekli a jelenben, a jövőben pedig leszármazottai 2-3 generációjára terjed ki gondolkodási horizontja.6 Ez a „rövidlátás”, ez a rövidtávon való gondolkodás nem kedvez a környezetnek, mely jellemzően csak sokkal nagyobb tér- és időtávban való gondolkodás révén érthető meg igazán és védhető meg megfelelően.

Érdekes módon a darwini evolúciós elmélet szemlélete, mely az embert is a természet részének látja, s nem lát éles határt ember és állat között, csak ma tűnik forradalminak, mivel egy olyan kultúrában jelent meg, mely hagyományosan az állatok és az ember közötti éles különbséget hangsúlyozta. Természeti népeknél azonban jellemző volt ez a fajta gondolkodás. A természeti népek személyként tisztelték sokszor az őket körülvevő növényeket, állatokat, folyókat, hegyeket is. Az állatok és az emberek közötti határt sem tekintették élesnek, melyet bizonyít a sokféle mítosz, melyben állatok emberré, illetve emberek állatokká változnak, s bizonyítja a sokféle totemábrázolás is, melyben egy törzs magát valamilyen állattal szimbolizálja, mintegy annak leszármazottainak tekintve magát.

Ez a gondolkodás csak a civilizáció fejlődősével, és a városiasodással szűnt meg, amikor az ember egyre jobban izolálódott a természettől, s egyre kevesebb kapcsolatot vélt felfedezni maga és a természet között. Így a darwini szemlélet tudományos formába öntve újrafelfedezte, melyet a természeti népek mindig is tudtak: azt, hogy a természet részei vagyunk, s nem afölött álló, attól elkülönült lények.7