Az új szakasz jegyében az MDP Politikai Bizottsága határozatot hozott, amelyben újraszabályozta az iparengedélyek kiadását. A cél egyértelműen a fogyasztói igények kielégítése volt, ugyanakkor meg akarták védeni az állami ipart a fogyasztói igényekre orientált kisipar versenyétől, s próbálták elejét venni annak, hogy a kisiparosok a közületek és a vállalatok részére is termeljenek. A 3 ezer főnél kisebb lélekszámú községekben ezért iparengedélyeket kaptak a hiányszakmák képviselői (bognárok, cipészek, csizmadiák, kovácsok, fodrászok, szabók és „vegyes javítók”). A PB-határozat szóhasználata szerint a pártvezetés belátta, hogy a nagyipar szervezeti keretei között nem lehet megoldani a „parasztság csizma- és cipőjavítását, lovak patkolását, szekerek és más mezőgazdasági felszerelési tárgyak rendben tartását”. A kisiparosok tevékenységét azonban továbbra is a „lakosság szükségleteinek kielégítésére” kívánták korlátozni. Így születtek azok a kormányintézkedések, amelyek lehetővé tették, hogy idősebb kisiparosok bizonyos szakmákban folytathassák tevékenységüket. Az új iparjogosítványokra vonatkozó kérelmeket azonban változatlan szigorral bírálták el.1