A módszerek kombinációát is alkalmazták. Az egyedi értékesítésen alapuló privatizációs technika és a tőzsdei kibocsátás kombinációja legtisztábban az 1986–1988 között lebonyolított francia privatizáció során vált felismerhetővé.1 Itt az első lépés minden esetben az elkötelezett kemény magok (noyaux durs) kiválasztása volt. Ezek a befektetők vagy befektetői csoportok – jobbára francia bankok – először is arra vállaltak kötelezettséget, hogy 3–5 évig semmilyen körülmények között sem válnak meg a részvényektől, másodszor meg arra, hogy stratégiai kérdésekben odafigyelnek az állami szervek súgásaira. A kemény magot követték a pénzügyi befektetők, akik nagy tételben vásárolták meg az értékesítésre kerülő társaságok részvényeit, s csak ezután kerülhet sor a dolgozók bevonására, valamint a kisbefektetők számára megszervezett tőzsdei bevezetésre. Ez a megközelítés megfelelt a francia dirigizmus (Colbert, Napóleon, de Gaulle) hagyományainak, de közel állt a szocialisták értékválasztásához is. Így érthető, hogy az egymást követő francia kormányok gond nélkül felvállalták az államilag manipulált tőzsdei privatizációk módszerét – remélve, hogy a „kecske is jól lakik, meg a káposzta is megmarad”. Ezek a tervek azonban csak részben váltak be. A globalizáció és az EU szigorú versenyeztetési szabályai hamar kikezdték a kezdeti eredményeket. Egyre több francia nagyvállalat került külföldi tulajdonba.