A kiegyezés évében, 1867-ben Magyarországon nem volt egyetlen állami népiskola sem. Az elsőt Eötvös József hozta létre erőteljes kétoldali tiltakozás ellenében.1 Ekkor jelentette ki Haynald kalocsai érsek a főrendi házban, hogy „a népoktatás az egyház kizárólagos joga”. Miután az 1879-ben elfogadott népoktatási törvény egyik fő célja a magyar nyelv oktatásának kötelező bevezetése volt, a programot támadták a nemzetiségek is. A románok – például – az uralkodóhoz fordultak védelemért – eredménytelenül. Mindennek ellenére ha kis számban is, de épültek új állami iskolák és napirenden volt a működő népiskolák államosítása is, amit különféle megfontolásokból különböző erők követeltek. „A társadalom a tanszabadságnál, a nemzetiségi törvénynél fogva nem magyar tannyelvű intézeteket is állíthat föl; de az állam, melynek magyar jellege minden kétségen kívül való, ezt nem teheti” – volt a katolikus Andrássy Gyula álláspontja, aki ugyan a meglévő iskolák államosítását nem igényelte, de tiltakozott a tanszabadság ellen. A liberálisok viszont kívánták a kormánytól az államosítást, mert így szerettek volna megszabadulni „az egyházi-klerikális” nyűgtől. A „függetlenségi alapon álló” ellenzék is államosításpárti volt, mondván, hogy „a felekezeti iskola az államellenes törekvések melegágya”. A népiskolák államosításának természetesen voltak nehezen teljesíthető pénzügyi feltételei is, továbbá a tanárhiánnyal is kellett volna kezdenie valamit a kormányzatnak. A millenniumi év végén az országban 870, 1902-ben már 3455 állami népiskola működött, ami még mindig töredéke, alig 6%-a volt az ország összes iskoláinak. A középiskolák száma eltörpült: 1910-ben 245 volt, és ebből csak 48 volt állami.