A viták során már a kezdet kezdetén előkerültek geopolitikai megfontolások is. Közismert, hogy az energiaipar és a vegyipar kulcscégei az inputok és az outputok oldalán szorosan kapcsolódtak a szovjet (később: orosz) piachoz. Itt a külpolitikai, az egyéni és a pártpolitikai töltésű üzleti érdekek egymást keresztezve jelentkeztek. 1989/90 táján úgy tűnt, hogy hosszú távon csak annak van nagy jelentősége, hogy földgáz- és kőolajellátásunk a keletről jövő importtól függ. Ráadásul a gázvezetékek tekintetében Magyarország az utolsó állomás, ami azt jelenti, hogy alkupozíciónk gyengébb, mintha tranzitország lennénk (pl. Ukrajna). Az, hogy a nukleáris energia vonalán is függő helyzetben vagyunk, csak sokkal később vált világossá.

 

 

„Miért nem probléma a Gazprom Németországban és miért probléma Lengyelországban?” – tette fel a költői kérdést írásában a londoni The Economist, ahonnan a fenti lengyel idézetet is átvettük. „Mert a lengyel állam gyenge. Ez a gyengeség sokféleképpen megjelenik a bíráskodástól a politikusokig.” – hangzott a válasz.6 Pontosan ugyanez volt a helyzet Magyarországon is.

Hosszú időn át úgy tűnt, hogy az orosz energiaszállításoktól való függést a rendszerváltást követő két évtized alatt sem sikerült érdemben csökkenteni. Sőt, a helyzet inkább romlott, a földgáz viszonylagos térnyerése a többi energiahordozóhoz képest azt eredményezte, hogy Magyarország vált Európa egyik legsebezhetőbb országává (6.1.3. ábra). Látványos példája volt ennek a 2009. január első napjaiban bekövetkezett, több mint kéthetes földgázhiány, ami úgy állt elő, hogy az orosz–ukrán elszámolási vita „hevében” Ukrajna egyszerűen elzárta a csapokat a Magyarország felé irányuló gázcsöveken. Napokon belül kiderült, hogy hiába vannak az országnak hatalmas költséggel épült földgáztárolói, ezekből sem lehet olyan gyors ütemben kihozni a gázt, ami egy-egy hidegebb téli napon elegendő lenne az ország napi igényeinek fedezésére. Két nap után ipari üzemeket kellett leállítani, és egy-két napig sok ezer háztartás fűtés nélkül maradt átmenetileg. Végül azonban kiderült, hogy az ún. kereskedelmi gáztárolók megnyitásával a hiány lényegében pótolhatóvá vált, és még az 500 Mrd Ft-os (!) költséggel épült és már üzemképesnek mondott, ún. stratégiai gáztározó megnyitására sem volt szükség.

 

 

2005-től kezdve azonban új tendenciák is befolyásolták a magyar–orosz energiakapcsolatokat. Egyfelől az ország gázfogyasztása évről évre csökkenni kezdett, így a közvetlenül Oroszországból érkező import mennyisége az évi 10–11 milliárd m3-ről 7–8 milliárd m3-re csökkent. Másfelől átalakult a nemzetközi gázpiac is, ami Magyarország számára lehetővé tette, hogy a hosszú távú szerződés által garantált gáz helyett olcsóbb gázt importáljon az ország Ausztria felől. Így végeredményben olyan helyzet állt elő, hogy 2015-ben nem volt szükség az éppen lejáró 20 éves szerződés meghosszabbítására, mert a szerződés alapján korábban fel nem használt mennyiség még 4-5 évre fedezni fogja az ország gázimport igényét. Mindez Putyin elnök 2015. februári budapesti látogatása során a szélesebb közvélemény számára is egyértelművé vált.8 Az azonban mégsem volt mondható, hogy teljesen megszűnt volna az orosz gáztól való függés, mert az alternatív beszerzési lehetőségek attól is függtek, hogy ki rendelkezik a magyar–ukrán, a Magyarországról Szlovákiába, illetve Ausztriába vezető gázvezetékek betáplálása felett (6.2.8.).

 

 

 

 

Jól jellemzi, mivé fajult a helyzet 2010 elejére, az a tény, hogy az akkor Budapesten megtartott orosz–magyar kormányközi vegyes bizottság egyik elnöke Viktor Zubkov orosz miniszterelnök-helyettes volt, aki egyben a Gazprom IG-elnöki funkcióját is betöltötte. Ennek megfelelően pedig a magyar elnök tisztét Bajnai Gordon miniszterelnök kellett, hogy vigye. A kormányközi bizottság ülését követően néhány nappal Bajnai Gordon részt vett a Mol IG ülésén23 – ilyen vagy ehhez hasonló lépésre korábban egyetlen egy privatizált gazdasági társaság esetében sem került sor.

 

 

A 2010-es kormányváltás után – mindenki számára teljesen váratlanul – a 2. Orbán-kormány 180 fokos fordulatot hajtott végre a Fidesz korábbi álláspontjához képest, és az MSZP–SZDSZ kormányokhoz képest is. Orbán Viktor hónapról hónapra több és szívélyesebb gesztust tett Putyin orosz elnök irányába. Később ez a „pálfordulás” kapta a „keleti nyitás” nevet a kormány propagandájában.25

 

A 90-es évek elejére visszatérve: akkor általános kormányzati vélemény volt, hogy Magyarország geopolitikai érdekei azt kívánják, hogy az ország legértékesebb vállalatai, a termelés infrastruktúráját adó nagy rendszerei szorosan összefonódjanak a nyugat-európai és a NATO-országok üzleti köreivel. A bizonytalanságokkal és feszültségekkel terhes kelet-európai térségben ugyanis akkor még nem lehetett kizárni egy olyan kedvezőtlen irányú politikai fordulatot sem, aminek következtében Magyarország függetlenségét a keleti határok oldaláról – Oroszországból, Ukrajnából – éri fenyegetés. Ilyen körülmények között a nyugati hatalmak támogatásának legjobb garanciája, ha ezeknek az országoknak a multinacionális társaságok befektetésein keresztül számottevő vagyonuk van Magyarországon, s ha állampolgáraik tízezrei élnek az ország területén. Csak ilyen körülmények között számíthattunk arra, hogy veszély esetén a NATO akkor is megvédi Magyarország területi és politikai integritását, ha formálisan Magyarország még nem tagja a katonai szövetségnek. Később, a NATO-, illetve az EU-csatlakozás (1999, 2004) után ez a szempont sokat vesztett jelentőségéből.