Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.1.1.5. A közvélemény hangja

A közvélemény legalább három okból is ellenséges volt a privatizációval szemben. Az első ok a bizalmatlanság volt, amit – a választások előtt – az MSZP is, az SZDSZ is igyekezett a maga javára kihasználni. A kampány során elhangzott ígéreteknek volt a következménye az a két privatizációs ellenőrző vizsgálat, amelyet Horn Gyula nem sokkal a kormányalakítás után indíttatott meg (9.4.).

9: „A társadalom bizalmatlanná vált a privatizációval szemben”

Az újonnan kinevezett privatizációs kormánybiztos apparátusa által készített gyorsjelentés világosan fogalmazta meg azt a dilemmát, amely a múltban gyökerezik, de várhatóan befolyásolni fogja a soron következő privatizációs akciók társadalmi fogadtatását is:

„A társadalom bizalmatlanná vált a privatizációval szemben. Széles körben meggyökeresedett az a felfogás, hogy a privatizáció egyenlő a korrupcióval, illetve az a nézet, hogy az ország minden bajának az a forrása, hogy a privatizációt szakmailag felkészületlen emberek irányítják. Az 1988 óta egymást követő kormányok minden eddigi igyekezete is kevés volt ahhoz, hogy a közvélemény elfogadja, hogy a privatizációval kapcsolatos visszaéléseknek csak egy viszonylag kis hányada kezelhető jogi eszközökkel, s a látszólag értelmetlen privatizációs döntések jó részénél is bizonyítható, hogy az adott pillanatban a választott megoldás volt a lehető legkevésbé rossz.” 1

A stratégiai cégek privatizációjának előkészítése során néhány hónap alatt bebizonyosodott, hogy az átlagállampolgárok mint fogyasztók is ellenérdekeltek. Mi több, az állami vagyonkezelők által finanszírozott közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a helyzet inkább romlik, mint javul. A kemény maghoz tartozó területeken ugyanis 1994-ben még jelentős volt a költségvetési dotáció (áram, gáz, távfűtés, víz), amiről a lakosság pontos képpel rendelkezett, s a politikai viták során egyre több emberben tudatosult – különösen Budapesten2 és a nagyvárosokban –, hogy a privatizáció során ez meg fog szűnni. És végül – de nem utolsósorban – a közvélemény hangulatát vélhetően az is befolyásolta, hogy évek óta húzódott a beígért, nagy volumenű kárpótlásijegy-csereakció is. Míg korábban a kárpótoltak úgy érezhették, hogy a legnagyobb cégek privatizációjából valamilyen módon ők is részesedhetnek, az idő múlásával ez a pozitív várakozás érezhetően csökkent.3

6.1.2. táblázat. Az állami tulajdont kívánatosnak tartók aránya a közvélemény-kutatások szerint, 1991–1996

A kemény magba tartozó ágazatok/tevékenységek	1991	1993	1994	1995	1996
Hadiüzemek	92	93	93	94	94
Erőművek	84	86	87	87	86
Vasút	80	82	84	85	84
Villamosenergia-hálózat	82	84	85	84	83
Kőolaj-feldolgozás	72	75	76	78	77
Kohászat	71	74	75	76	76
Bányászat	75	76	77	78	78
Postai szolgáltatások	69	72	74	73	75
Buszközlekedés	67	68	73	73	73
Bankok	56	62	64	65	67
Rádió- és tv-adások	59	60	65	62	60
Telefonszolgáltatás	61	60	62	60	61
Autóutak építése	65	63	68	67	71

Forrás: Szonda Ipsos (1996a: 30).

Mindezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a privatizáció témáját a kormánypolitikusok többsége igyekezett kerülni. Saját népszerűségük szempontjából veszélyesnek gondolták az egyértelmű állásfoglalást, s ha lehetett, szívesen választották a „nem döntés” alternatíváját. Az ellenzéki pártok viszont igyekeztek folyamatosan napirenden tartani a privatizáció kérdését, populista-nacionalista alapról bírálva a kormány terveit és tetteit. Még ún. népi kezdeményezést – értsd: aláírásgyűjtést – is indítottak.4

Váratlan módon – s a nagy privatizációs tranzakciók szempontjából a lehető legrosszabb időpontban – 1995. november 1-én az Országgyűlés újra elkezdte a privatizáció alapkérdéseinek vitáját. Erre az alkalmat az „Energiagazdálkodás privatizációjáról szóló politikai vitanap” adta, amelyet az ellenzék kérésére tűztek napirendre a honatyák. A kormánypárti körökben nagy izgalommal – és némi aggodalommal5 – várt vita végül vihar nélkül zajlott le. Az egész naposra tervezett ülés fél napra rövidült, minthogy az ellenzék nem tudta vagy nem akarta kitölteni a rendelkezésére álló időt.

Miközben folyt a politikai küzdelem a fenti kérdések körül, az ÁVÜ, az ÁV Rt., a minisztériumok és a privatizáció által érintett cégek szakemberei már a részletkérdéseken dolgoztak. Természetesen ezek az ún. részletkérdések szorosan összefüggtek az elvi-politikai természetű vitákkal, s éppen ezért az 1995-ös év folyamán a részdöntések területén gyakorta előfordult, hogy „A” döntés „B”-re fordult, majd két hónap múlva megint az „A” variáció került előtérbe. Az 1995-ös év úgy kezdődött, hogy a kormánynak volt jóváhagyott, nyilvánosságra hozott – s az Országgyűlésnek vitára benyújtott – privatizációs stratégiája, és hat kulcsterület, nevezetesen a

villamosenergia-ipar (MVM és altársaságai),
gázipar (5 regionális gázszolgáltató),
olajipar (Mol),
rádió- és televízió műsorszórás (Antenna Hungária),
telefónia (Matáv) és a
bankszektor (OTP, BB, MHB, K&H)

privatizációjára vonatkozóan nyilvános kormányhatározatban megfogalmazott akcióterve is. Döntés született arról is, hogy 1995/96 folyamán ezen a hat területen egyidejűleg kell végrehajtani a privatizációt (6.12.).

Nehéz lenne túlértékelni azt az elszántságot, ami a határozatok mögött meghúzódik. Ha arra gondolunk, hogy az ÁVÜ és az ÁV Rt. 1994 közepéig összesen két kemény maghoz tartozó nagy cégnél tudott beindítani privatizációs programot (Malév, Matáv) és eljutni odáig, hogy a külföldi befektető legalább a kisebbségi tulajdonhányadot megszerezze, akkor világos, hogy hat ennyire fontos területen egyidejűleg lépni óriási vállalkozás volt. E könyv szerzője jelen volt az ÁV Rt. vezetőinek a Világbankkal folytatott 1993-as tárgyalásán, ahol az értékesítési vezérigazgató-helyettes úgy nyilatkozott, hogy 1994-re elegendő feladat a villamosenergia-ipar privatizációja. Akkor a Világbank szakértői is egyetértettek azzal, hogy „ennél több egy év alatt amúgy sem lehetséges”.

1	Bartha (1994: 2).
2	A budapesti távfűtés sajátosságairól lásd Vince (2003).
3	Természetesen ezzel a privatizációs kormánybiztos apparátusa is tisztában volt, ezért minden lehetséges helyen és alkalommal hangsúlyozták, hogy a nagy értékű cégek privatizációja egyben a kárpótlási ígéretek beváltásának is gyors és hatékony módja, és más lehetőség nincs is. 1994 végén a Kárpótlási Hivatal vezetője úgy becsülte, hogy 114 Mrd Ft címletértékű jegy vár beváltásra. Lásd az ÁVÜ IT 1994. nov. 2-i ülésének jegyzőkönyvét.
4	A kezdeményezés nyomán az ellenzék által megfogalmazott határozati javaslatot – 111/1995. (XI. 30.) Ogy.-határozatával – a parlament nem vette tárgysorozatba.
5	Az ÁPV Rt. erre az alkalomra részletes összefoglalót készített a tervezett energiaprivatizációs tranzakciókról. Lásd V/1742/1 Tájékoztató az Országgyűlés 1995. nov. 1-i ülésnapjára (www.mkogy.hu/iromany/01472/0001txt.htm).