Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.1.2. Pénzügyi vagy szakmai befektetőkre építsük a privatizációs stratégiát?

Az ÁV Rt. megalakulását követően a kemény maghoz tartozó társaságok privatizációs stratégiájával kapcsolatos előzetes vitákban többnyire a szakmai befektetőket támogató álláspont győzedelmeskedett. Két nagyon fontos kivétel volt: az OTP és a Mol. Itt csak pénzügyi befektetők jutottak szóhoz. Az OTP esetében a viták olyannyira kiéleződtek, hogy jórészt emiatt kényszerült távozni 1995 áprilisában Farkas István bankprivatizációs kormánybiztos (egyben az ÁV Rt. igazgatóságának megbízott elnöke), májusban pedig már Bokros Lajos pénzügyminiszter lemondása is a levegőben lógott (5.8.4.).1 A Mol esetében az olajszakmának sikerült kifelé egységes álláspontot mutatni és legyengíteni, illetve elszabotálni azt a kormányzati elképzelést, hogy a Mol is kerüljön tulajdonosi szövetségbe különféle nyugati szakmai befektetőkkel.

A 80-as és 90-es évek fordulóján legalább három jelentős, a kemény maghoz tartozó vállalat esetében is előfordult, hogy mire az állami vagyonkezelő intézmények felálltak, a társaság részvényeinek meghatározó hányada a céget hitelező bank kezében volt. Ez történt az Egyesült Izzó (Tungsram) és a Videoton esetében – itt mindkét esetben a Magyar Hitelbank volt a fő tulajdonos, a győri Rába esetében pedig az átalakulás pillanatától az MBFB tulajdonolta a részvények többségét. A háromból csak egy esetben, a Rába menedzsmentjének sikerült a maga hasznára kiaknázni ezt a helyzetet. Ők vezényelték le a privatizációt, a cég tőzsdére került, a menedzsment pedig a helyén maradt. Egy évtizeden át szakmai befektető nélkül is sikeresen vitték a céget. Amit lehetett, azt a maguk és az adófizetők javára kipréseltek a cégből – majd amikor a cég hanyatlásnak indult, egy jól álcázott mozdulattal részvényeiket magas áron felkínálták az államnak megvételre. Küszködjön vele tovább az állam… (3.9.6.). A Tungsram – egy rövid kitérő után – amerikai kézbe került. A székesfehérvári Videoton esetében a felszámolási eljárásból valódi külső befektetők, a budapesti Széles Gábor és munkatársai kerültek ki győztesen.

10: A Tungsramot kétszer is eladták

1989 tavaszán az osztrák Girozentrale bank 110 M USD-ért szerezte meg az akkor 19 ezer főt foglalkoztató Egyesült Izzó és Lámpagyár Rt. – márkanevén: Tungsram – részvényeinek közel felét. Néhány hónappal később pedig 150 M USD-ért adta tovább a magyar cég legnagyobb riválisának, az amerikai General Electricnek (GE).

A tranzakció érdekessége, hogy az első értékesítést nem a magyar állam, hanem az állami tulajdonban lévő Magyar Hitel Bank (MHB) végezte (decentralizált privatizáció). Az egyik kulcsszereplő, az egyébként sportkarriert is befutó Martin György így emlékezett vissza az 1998 novemberében lebonyolított tőkeemelésre: „Az 1920-as évek óta – akkor még – érvényben lévő társasági törvény azt mondta ki, hogy ha valakinek visszafizetetlen hitele van, azt át lehet alakítani részvénytőkévé. Nos, a Tungsramnak volt 6 milliárdnyi rossz hitele, amelyet Demján Sándorral, a Hitelbank elnök-vezérigazgatójával átalakítottunk részvénytőkévé, ezáltal 6 milliárddal emelkedett a Tungsram eredeti alaptőkéje, a Hitelbank pedig ebből 3 milliárdnyit eladott egy osztrák konzorciumnak, a Girozentralénak. Mindenki jól járt, de legjobban a Hitelbank, amely nulla befektetéssel jutott 3 milliárd forinthoz.”2 Vagyis az MHB kétszer is keresett az üzleten, először azzal, hogy a Girónak kétszeres áron adta el a 3 Mrd Ft-ért vett részvénycsomagot, másodszor pedig akkor, amikor ugyanezt a pakettet visszavásárolta, és 1989 novemberében – tehát még mindig jóval az első szabad választások előtt – 40 millió dollárral magasabb áron továbbadta a GE-nek.3 A magyar és az osztrák fél a 40 M USD hasznot „testvériesen” megfelezte. Egy későbbi nyilatkozatában Demján azt állította, hogy a Tungsramért a bank összesen 300 millió USD-t kapott4 – ez minden bizonnyal így is volt.

A magyarországi privatizációban kezdettől fogva legalább háromféle pénzügyi befektetői csoport játszott szerepet – nagy kár, hogy a különbségek a közvéleményben és a szóhasználatban nem váltak el világosan. A „pénzügyi befektető” kifejezés nálunk a tőzsdei privatizáció szinonimájává vált, azt sugallva, hogy hazai vagy külföldi kisbefektetők a vásárlók. Valójában a tőzsdei forgalomba kerülő részvények jelentős része az államtól közvetlenül tőketársaságokhoz (private equity fund, venture capital fund) került, s tőlük került vagy kerülhetett a későbbiekben tőzsdei forgalomba. De volt példa a fordított esetre is: a menedzsment által uralt, tőzsdei cégekben – egyfajta lopakodó hadművelet keretében – a tőketársaságok szereztek jelentős részesedést, amit azután a menedzsment legnagyobb bosszúságára továbbadtak egy szakmai befektetőnek.

11: A kockázatitőke-társaságok szerepe

A kockázatitőke-társaságok (venture capital fund) szerepére – tudomásom szerint – Korányi G. Tamás hívta fel a figyelmet.5 Ilyen volt – például – a Hungarian Investment Company Ltd., amely 22%-os tulajdoni hányada ellenére 1991-től aktív szerepet játszott a Zalakerámia irányításában, az Első Magyar Alap, amely a NABI 55%-át birtokolta, valamint a Croesus Fund a TVK-ban, a Pécsi Erőmű-ben és a Viking Harisnyagyárban szerzett jelentős részesedésével.6 Érdekes eset a C.P. Holding, amely két magyar tőzsdei társaságban is (Danubius, Agrimpex) domináns tulajdonos volt.

A 90-es évek végén jelent meg a magyar – és egyúttal a teljes közép-európai – tőkepiacon a Vienna Capital Partners (VCP) elnevezésű, bécsi székhelyű tőketársaság, amelynek alapítója és fő tulajdonosa az a Heinrich Pecina volt, aki 1990–97 között a Creditanstalt befektetési bankjában, a CAIB-ben volt elnökhelyettes. A VCP Magyarországon kezdetben elsősorban a vegyiparban (TVK, BorsodChem és Mol) volt aktív: 5-10-15%-nyi portfólióra tett szert, majd egy későbbi időpontban ezt a csomagot továbbadta annak, aki hajlandó volt lényegesen többet fizetni érte.

Kik voltak ezek a többletfizetésre is hajlandó vevők? Többnyire orosz, illetve kínai kézben lévő nagy magáncégek. Jó példa erre a Wanhua Industrial Group, amely 2011 januárjában vette meg a VCP – és egy másik befektetői csoport, a Permira Group – portfóliójában tartott utolsó részvénycsomagot. Így nőtt a kínaiak 38%-os részesedése 96%-ra az 1949-ben alapított Borsodi Vegyi Kombinát utódszervezetében.7 2007-ben a VCP részesedést szerzett az FHB Jelzálogbankban is, sőt ezt a következő két évben 20% fölé vitte.

Ezek a tőketársaságok zömmel külföldi magáncégek voltak, de nem minden esetben. A nemzetközi pénzügyi intézmények (EBRD, IFC) alkották a harmadik csoportot. Őket nem kizárólag a megtérülés, a profitmotívum vezérelte – számukra fontos volt Magyarország tőkepiacának fejlesztése is. A privatizált vállalatok között tehát már a kezdet kezdetén megjelentek olyan külföldön bejegyzett befektetési alapok, illetve befektetési társaságok, amelyek nem tekinthetők szakmai befektetőnek, de a társaság irányításában (corporate governance) felvállalt szerepük alapján nem tekinthetők kizárólag árfolyamnyereségre, illetve osztalékbevételre spekuláló pénzügyi befektetőnek sem.

Az általánosság szintjén ezek a viták tulajdonképpen 1990 óta szüntelenül folytak. Újra meg újra felmerül a kérdés, hogy a nagyvállalatok privatizációja során ki lenne a jobb tulajdonos: a szakmai vagy a pénzügyi befektető? Kisebb cégeknél a kérdés fel sem vethető: bizonyos mérethatár alatt pénzügyi befektetőről nem, legfeljebb „csendestárs”-ról beszélhetünk. Mint az ilyen általánosan megfogalmazott kérdések esetében oly gyakorta megesik, egyértelmű válasz nem adható.

„Nem kell megvenni a céget, nem kell ellopni – mégis az övé.” A tapasztalatok azt mutatják, hogy az eladásra váró cég menedzsmentje többnyire a pénzügyi befektetőt választja – ha az állam mint tulajdonos lehetőséget biztosít a választásra. A vállalati menedzsment, ha teheti, akkor ezen belül is a tőzsdei privatizációt részesíti előnyben, hiszen ez eredményezi a legkisebb külső kontrollt. Sőt amennyiben sikerül az államtól engedélyt kapni arra, hogy a menedzsment részvényopciót kapjon a saját cégében, akkor még akár milliárdos nagyságrendű árfolyamnyereségre is szert lehet tenni. Mint az ÁV Rt. egyik sokat tapasztalt vezetője, Lascsik Attila vezérigazgató maliciózusan megfogalmazta, az éppen birtokon belül lévő menedzsment számára ez a legjobb megoldás, mert mint a bekezdés elején idéztük, „nem kell megvenni a céget, nem kell ellopni – mégis az övé”. A tapasztalatok fényében az is egyértelmű, hogy a politikusok is szívesen választják a pénzügyi befektetőt, mert úgy sejtik, hogy ez a megoldás inkább biztosítja a politikai indíttatású beavatkozások lehetőségét. Egy fizikailag is jelen lévő külföldi tulajdonost nehezebb befolyásolni, mint azt a magyar menedzsmentet, amelyik csak áttételesen függ a Londonban, New Yorkban vagy Münchenben székelő pénzügyi befektetőktől.

A pénzügyi befektetők részére történő, zártkörű értékesítések sorában érdekes és új fejlemény volt, hogy az ÁPV Rt. 1995-ben első ízben ment ki az amerikai piacokra. Ehhez a lehetőséget az amerikai tőzsde irányító testülete (Securities and Exchange Commission) ún. 144A szabálya teremtette meg, amely lehetőséget ad nem amerikai részvénytársaságok piaci bevezetésére. Ez a szabály, miközben óriási segítséget jelent a befektetőket kereső cég számára – hiszen nagyságrenddel növekszik általa a potenciális befektetők száma –, egyben rendkívül szigorú korlátokat is támaszt. Így például erőteljes jogi szankciókkal bünteti a befektetők félreinformálását, megtiltja a sajtó útján történő reklámot stb. Az 1995-ös év tranzakciói közül a Richter, a Mol és az OTP esetében került sor ennek a technikának az alkalmazására.

A szakmai befektetők mindig magasabb árat fizetnek, mint a pénzügyi befektetők. Az előbbiek ugyanis arra építik kalkulációjukat, hogy ők – saját elképzeléseik szerint átalakítva-feljavítva a céget – a jövőben mekkora profitot tudnának termelni. Ezzel szemben a pénzügyi befektetők értékelése azon alapszik, hogy mekkora az adott vállalat pillanatnyi hozamtermelő képessége, vagy esetleg mennyi lesz a jövőben – minden egyéb körülményt változatlannak feltételezve. Másképpen megfogalmazva: a szakmai befektető már most hajlandó megfizetni azt az értéket, ami az adott cégben még csak lehetőségként van benne. Ezt azért tudja megtenni, mert bízik saját magában, saját lehetőségeiben – abban, hogy ha ő veszi kézbe az irányítást, akkor a dolgok jobban fognak menni, mint eddig. A pénzügyi befektető viszont csak annyit ígérhet, amennyit a cég jelenlegi állapotában ér, hiszen a pénzügyi befektetőnek nem lesz módja arra, hogy maga terelje a vállalatot a nyereségesebb működés irányába.

Az árbevétel szempontjából az is fontos körülmény, hogy a szakmai befektetők egymás közötti rivalizálása mindig intenzívebb, mint a pénzügyi befektetők közötti verseny. A pénzügyi befektetők – külföldi befektetési alapok, külföldi és magyar kisbefektetők stb. – mindig egy viszonylag szűk, maximálisan 15-20 százalékos sávban adják be ajánlataikat. (Hogy ez árszintben mit jelent, az időről időre változik, de egy adott időpontban a piacon kialakul egy árelképzelés, s attól lényegesen senki sem tér el.) A szakmai befektetők árajánlatai sokkal nagyobb – esetenként 200-300 százalékos – mértékben is eltérhetnek egymástól. Ha ez eladó ügyesen taktikázik, akkor a vevők versenyét saját előnyére tudja fordítani.

A szakmai befektető egy külföldi akvizícióval nemcsak a pénzét, de a jó hírnevét is kockáztatja. Különösen érvényes ez a bankszektorban. Kudarc esetén az anyabank kockázati értékelése is romlik, ez pedig nagyon sokba kerül a banknak magának, a részvényeseknek, de leginkább a menedzsmentnek. (Ilyenkor szoktak sürgősen új emberek után nézni a tulajdonosok.) Ez a tény amellett szól, hogy van ok bízni a szakmai befektetők felelős tulajdonosi magatartásában.

A pénzügyi befektetők preferálása mellett szól viszont az, hogy kívánatos a magyar tőkepiac bővítése és erősítése. Ehhez leginkább egy dologra van szükség: közkézen forgó részvényekre. Tőzsdei szakzsargonban fogalmazva: növelni kell a részvények likviditását. Márpedig a szakmai befektetőkre az jellemző, hogy az egyszer megvásárolt részvénypakettől nem kívánnak megválni – így tehát a szakmai befektetőknek történő értékesítés nem jó a tőzsdének!

A szakmai, pontosabban a külföldi szakmai befektetők ellen felhozható más ellenérv is. Tudjuk, hogy a világpiacon működő nagy multinacionális cégek részben versenyben, részben viszont szövetségben állnak egymással. Magyarországról ezeket a kapcsolati rendszereket igen nehéz nyomon követni – a privatizációt irányító tisztviselők erre bizonyosan alkalmatlanok. Mindig fennáll tehát a veszélye annak, hogy a magyar fél mint eladó egy jól szervezett vevői csoporttal áll szemben, melynek tagjai esetleg már régen felosztották egymás között a kelet-európai piacokat. Ez valós veszély, és nem sokat lehet tenni a kivédésére. Egyetlen eszköz áll az eladó rendelkezésére: élezni kell a vevők versenyét. Ebből a szempontból a nyílt pályázat jobb, mint a zárt, a többfordulós vetélkedés jobb, mint az egyfordulós. Példa a magyar privatizáció területéről is hozható: egyes ágazatokban nem sikerült megteremteni a befektetők közötti erős versenyt (biztosítás, cementipar, dohányipar), míg másutt, az előbbieknél fontosabb helyen (villamosenergia-ipar, gázipar, bankszektor) a multinacionális cégek egymással szembeni konkurenciája erősebb volt, mint az összefogásra való hajlandóságuk.

12: A cementipar példája

A teljes magyar cementipar, 1963-tól Cement- és Mészművek Országos Vállalat (Cemov) néven, 13 elkülönült szervezetben, de egyetlen vállalatként működött. 1988-ban kormánydöntés8 született arról, hogy az iparágban külföldi befektetők kisebbségi tulajdont szerezhetnek. A két legjobb cég – a beremendi és a hejőcsabai – az év végén rt.-vé alakult, és ekkor szereztek a német, illetve svájci befektetők 33-33%-nyi részesedést (BCM: Heidelberger Zement AG, HCM: Holderbank). Később a svájci cég megszerezte a lábatlani gyárat, a Dunai Cement- és Mészmű (DCM) váci üzeme a németeké lett. Az utóbbi kettő Duna–Dráva Cement Kft. néven egyesült. A bélaapátfalvi gyárat a németek és a svájciak közös tulajdonban működtették 2002-ig, majd bezárták. Később, 2007 és 2011 között, a Pécs mellett Királyegyházán a Holcim új cementgyárat épített, amely a svájci Holcim és a francia Lafarge 2015-ben végbement fúziója nyomán a LafargeHolcim csoport üzemeként, Lafarge Cementgyár Kft. néven működik.

A hejőcsabai cementgyár tulajdonjogáért két évtizeden át folyt a per a svájci tulajdonos és a vele korábban együttműködő magyar magánbefektető, egy bizonyos Kálmán János között (3.1.). A 3. Orbán-kormány 2014-ben Kálmán oldalára állt: nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházásnak minősítette a svájciak által akkor már leállított cementgyár újraindítását. Így állami segítséggel Kálmán, pontosabban az általa vezetett HCM 1890 Kft. 2017 nyarán újraindította az évek óta nem termelő cementgyár évi 40 ezer tonna kapacitású mészhidrátüzemét. Az új üzemben 26 munkahely jött létre; ha a cég a bányászati jogosultságot is visszakapja a kormánytól, akkor újabb fejlesztési lehetőségek nyílnak.

Általános tapasztalat, hogy a szakmai befektetők a privatizáció útján megszerzett cégek működtetése során a Magyarországon képződő nyereség jelentős hányadát az anyacégnek fizetendő tanácsadási költség, licencdíj vagy know-how-használati díj formájában számolják el. Ez a profit burkolt repatriálása. Az árbevételhez viszonyítva ezek a költségek 2-4% körül mozognak, ami önmagában nem tűnik magasnak, de alacsony profitrátákhoz képest már számottevő nagyságot is jelenthet. A magyar privatizáció során elterjedt gyakorlat, hogy a tanácsadási költségek felszámításának joga már a privatizációs szerződésekbe is beépül, így a folyamat jól nyomon követhető.

Az is jól ismert, bár sokkal nehezebben dokumentálható, hogy a multinacionális cégek képesek arra is, hogy a cégcsoporton belüli elszámoló árakon keresztül oda csoportosítsák át a nyereséget, ahol ez az adózás szempontjából a legkifizetődőbb (transzferárak alkalmazása). Persze az efféle számviteli trükköknek ára is van: minél torzabb a belső elszámoló árak rendszere, annál kevésbé tudja megítélni a vállalat vezetése az egyes országokban működő leányvállalatai valódi hatékonyságát; a mesterségesen leszorított profitszint tőzsdei cégek esetében azonnal árfolyameséshez vezet. Vannak tehát a torzítás ellenében ható érdekek is.

A multinacionális cégek ritkán delegálnak külföldi érdekeltségeikhez kiemelkedően kvalifikált, presztízzsel és befolyással rendelkező felső vezetőket. Nincs ez másképp Magyarország esetében sem. Így sokszor előfordul, hogy egy-egy magyar nagyvállalat kulcspozícióiba olyan külföldi menedzserek kerülnek, akik szaktudás és vezetői képesség dolgában inkább alul-, mint felülmúlják magyar kollégáikat. Ugyanakkor hozzátartozik a képhez, hogy a magyar középvezetők rendszerint semennyire vagy csak nagyon gyengén tudnak idegen nyelveket, hiányosak a pénzügyi és marketingismereteik, nem szoktak hozzá a formalizált, írásban is nyomon követhető döntési eljárásokhoz. Az eltérő vezetői és emberi kvalitások, a hozzákapcsolódó értékrendbeli különbségek nem csekély konfliktust eredményeznek.

Érdemes a pro és kontra érveket táblázatos formában is összefoglalni. Igyekeztünk óvatosan fogalmazni. Vitathatatlan állítások azonban itt sem tehetők: mindenre van példa és ellenpélda. De még ez sem zárja ki azt, hogy logikai és tapasztalati érvek alapján állást foglaljunk a tekintetben, hogy az egyes megoldások következményeként legnagyobb valószínűséggel mire kell számítanunk.

6.1.3. táblázat. A szakmai és a pénzügyi befektetőknek történő értékesítés összehasonlítása

	Szakmai befektető	Pénzügyi befektető
Kis és nagy cégeknél egyaránt elképzelhető	Igen	Nem
Forrásbevonás, tőkeemelés	Igen	Igen
Piacbővítés	Igen	Nem
Modernizáció	Igen	Legfeljebb pénzügyi, számviteli kérdésekben
A társaság független marad a pártoktól és politikától	Nagy valószínűséggel	Rendszerint nem
Magasabb privatizációs bevétel remélhető	Igen	Nem
Tőkepiacok bővítése szempontjából előnyös	Nem	Igen
Konfliktusok a cégen belül a magyar és a külföldi vezetők között	Igen	Nem
Folyó költségek nőnek a tanácsadói díjak miatt; belső elszámoló árak alkalmazásának veszélyei	Igen	Nem
A sorrend felcserélhető	Szakmai befektetők néhány év után szívesen látják a pénzügyi befektetőket (tőzsdei bevezetés).	Ha egy társaság meghatározó tulajdonosai pénzügyi befektetők, akkor ezt követően ritka, hogy szakmai befektetők képesek meghatározó pozícióba kerülni.
A privatizáció szakaszolható; a későbbi szakaszokban az induló árnál rendre magasabb árfolyamot lehet elérni	Rendszerint nem. A szakmai befektető kihasználja, hogy már birtokon belül van.*	Tőzsdei értékesítés (IPO) esetében a társaság helyzetének javulása esetén az elérhető árfolyam emelkedik.
Az észak-atlanti integráció szempontjából előnyös	Rendkívül fontos	Majdnem közömbös
Kiszolgáltatottság a nagy multinacionális cégeknek	Igen	Nem

Megjegyzés: * Fontos ellenpélda a Chinoin gyógyszergyár magánosítása. Itt a francia befektető minden privatizációs szakaszban többet és többet fizetett a részvényekért.

Vannak átmeneti, vegyes tulajdonosi modellek is. A Tungsram privatizációjakor – például – az első ütemben a részvények fele pénzügyi befektetőhöz került, és ő adta tovább szakmai befektetőnek. Hasonló volt az Egis gyógyszergyár részvényeinek sorsa: itt az EBRD-n és egy angol befektetési bankon keresztül jutott a többségi tulajdon a szakmai befektetőhöz (6.11.). Ugyancsak bank volt az első tulajdonosa a Borsodi Sörgyárnak, az Amfora kereskedelmi vállalatnak stb. A Pick Szegedet – miután már papírjaival a tőzsdén kereskedtek – egy pénzügyi befektetői csoport vásárolta fel. Kezdetben a viszony harmonikusnak tűnt, és csak később került sor arra, hogy a külső befektető, az Arago-csoport átvegye a tényleges irányítást, majd a céget egy magyar szakmai befektető, Csányi Sándor számára értékesítse.9

Mint utólag bebizonyosodott – bár ez nem volt meglepetés – az OECD-országok privatizációs gyakorlatában minden variáció előfordult. Volt olyan iparág, amelyet a legtöbb országban közvetlenül szakmai befektető(k)nek adtak el, de még több példa volt arra, hogy szakmai befektetőket is bevontak és a tőzsdei értékesítést is végrehajtották. (Ez részben nyilván annak függvénye volt, hogy az adott iparágban korábban hány állami vállalat működött.)

6.1.4. táblázat. Szakmai és pénzügyi befektetők szerepe az OECD-országok közüzemi vállalatainak privatizációjában*

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1265peam2_1924/#m1265peam2_1924 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1265peam2_1924/#m1265peam2_1924)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1265peam2_1924/#m1265peam2_1924)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

Megjegyzés: * SZ = Szakmai befektető, P = Pénzügyi befektető. Az eredeti forrásban használt angol megjelölések: SZ = Private sale, P = Public Offering.

Forrás: CESifo DICE adatbázis (http://www.cesifo-group.de/portal/page/portal/DICE_Content/PUBLIC_SECTOR/PUBLIC_ENTERPRISES_PRI/Process%20of%20Privatisation/Priv-Meth-Pub-Util-10.pdf; 2011. febr. 20-i letöltés).

A kérdéskör zárógondolataként fel kell hívni a figyelmet arra a viszonylag új keletű jelenségre, hogy a nagy tőkekoncentrációjú iparágakban kezd elmosódni a határ a szakmai és a pénzügyi befektető között. Ez a tendencia különösen erős a pénzügyi szektorban, ahol a bankok, a biztosítók és a brókercégek közötti határvonalak viharos gyorsasággal tűnnek el, de már érezhető ez a tendencia az olyan multinacionális vállalatoknál is, amelyek évtizedek óta egyszerre vannak jelen több iparágban, és a 90-es évtizedben a pénzügyi szolgáltatások terén is érdekeltségeket szereztek. A magyar gazdaság szempontjából több fontos példát is említhetünk: az amerikai General Electricet, valamint az orosz Gazprom céget: mind a kettő bankot vásárolt Magyarországon! Érdekes példa volt az energiakereskedelemmel foglalkozó – és később pénzügyi csalásai miatt hírhedté vált – amerikai Enron cég magyarországi megjelenése: ők bezárásra ítélt erőművet akartak vásárolni annak érdekében, hogy hozzájussanak az áramértékesítés jogához. Arra is volt példa, hogy szakmai befektetők iparági határokat léptek át. Így például 1997 őszén a német RWE, amely korábban Magyarországon csak a villamosenergia-iparban volt érdekelt, a másodlagos piacon összevásárolt részvényekkel 25%-os részesedést szerzett a Tigázban.10

1	Ez a kérdés még egy évtized múlva is foglalkoztatta Bokrost; a kérdésről hosszabb elemző tanulmányt is írt. Lásd Bokros (2007b).
2	Nemzeti Sport, 2004. dec. 27.
3	A két tranzakció között persze szükség volt a politika és a közvélemény megnyugtatására is: „Nem szándékozunk Tungsram-részvényeket eladni a legnagyobb konkurensnek” – nyilatkozta ekkortájt Demján Sándor, az MHB vezére (HVG, 1989. jan. 28.).
4	Magyarország évtizedkönyve (A rendszerváltás, 1988–1998), II. k. Demokrácia Kutatások Központja Alapítvány, Bp. 1998, 840.
5	NG, 1998. szept. 8.
6	MH, 1999. jan. 4. A TVK-felvásárlás részleteit lásd Szeles (2004: 253–262).
7	A tranzakció részleteiről lásd NSZ, 2011. febr. 2.
8	Minisztertanács 3315/88 hat.
9	Fenyővári–Voszka (2013).
10	A részvények „összegyűjtésében” az OTP Bróker segédkezett a német befektetőnek. Minthogy a magyar pénzintézetnek sikerült az önkormányzatoktól mélyen a 271%-os privatizációs árfolyam alatt részvényt vásárolnia, a közvetítői nyereség több milliárd forint volt (NG, 1997. okt. 21.).