Egészen más okból foglalt állást az MVM-tröszt egybeni privatizációja mellett Sárközy Tamás is, aki jogi irodáján keresztül, Suchman tanácsadójaként vett részt a tárgyalásokon. Ő zavarosnak és átláthatatlannak ítélte a villamosenergia-társaságok jogi viszonyait, s attól tartott, hogy részenként ez a kaotikus halmaz nem értékesíthető. Azt feltételezte, hogy az egybeni eladás esetén ezek a társaságok közötti tisztázatlan jogviszonyok nem hatnának árcsökkentő tényezőként. Egy ideig ez az ötlet Suchman Tamásnak is tetszett.1

Az egyben vagy külön vitája felmerült a Mol privatizációja esetében is. Volt olyan elképzelés, miszerint Mol a TVK-val és a BorsodChemmel együtt kerüljön értékesítésre. Arról is volt szó, hogy a Molba be kell olvasztani az ország két kőolajkutató cégét, a Rotary Rt.-t, illetve a Kőolajkutatót. Felvetődött az a lehetőség is, hogy a Molról le kellene választani a gáznagykereskedelmi üzletágat stb. Ezekből az elképzelésekből végül nem valósult meg semmi – a TVK úgy és olyan állapotban került eladásra, ahogyan a privatizáció kezdetekor állt.2 Ugyanígy végigment az államigazgatás és az állami vagyonkezelők apparátusa a bankrendszer elemzésén: ott is tucatnyi variáció merült fel, elsősorban az ún. kisbankok kapcsán, de voltak olyan elképzelések is, amelyek az OTP szétbontását javasolták.

Érdemes megemlíteni, hogy a „kemény mag”-ba tartozó ipari konszernek közül tulajdonképpen csak egyetlen egy esetben történt teljes szétszedés. Az áldozat a Magyar Alumíniumipari Tröszt volt. Az egész bauxit-alumínium vertikumot magában foglaló tröszt a 80-as évek végén még az ország 4-5. legnagyobb gazdasági egysége volt. Az első elképzelések még stratégiailag fontos társaságnak ítélték meg a tröszt utódjaként létrehozott Hungalu Rt.-t, s ezért csak kisebbségi tulajdonrészt akart értékesíteni a kormány. Erre azonban nem volt vevői érdeklődés. 1992-ben kezdett puhulni ez az álláspont, már csak a bánya-timföldgyárak-kohó vertikum egybentartásáról volt szó. 1995-ben az ÁV Rt. végcélként már a Hungalu teljes decentralizált értékesítését és az azt követő felszámolását jelölte meg.3 A hazai bauxittermelés 2002 óta zsugorodott, és – vélhetően – a meglévő ásványvagyon többsége már odalent is marad. A 2010-es ajkai vörösiszap-katasztrófa is nagy pofon volt az iparágnak, a timföldgyárak is bezártak. 2019-ben már egyáltalán nem gyártottak bauxitból alumíniumot Magyarországon. Az utolsó mélyművelésű bánya Bakonyoszlop határában működött, napi 100–200 tonna termeléssel. Az összlétszám 2019-ben 20 fő volt. A bányászok nettó 140–180 ezer forint közötti összeget vittnek haza. Ennyi pénzért csak azért maradtak a bányában, hogy összehozzák az átmeneti bányászjáradékhoz szükséges 5 ezer föld alatti műszakot vagy a 25 évet.4

A probléma lényegét általánosabb érvénnyel is megfogalmazhatjuk. A „kemény mag”-hoz tartozó cégek esetében szinte minden esetben felmerült az a dilemma, hogy a privatizáció érdekében szétbontásra kerülő, monopolhelyzetet élvező, trösztszerűen működő vállalatcsoportok a nemzetközi összehasonlításban kicsinek, legfeljebb közepesnek számítanak, ezért előre látható, hogy a részenként történő értékesítés után meg fog indulni a koncentrációs folyamat. Így például a villamosenergia-iparban, a telekommunikációban, a bankok és a biztosítók esetében, de még a szállodaiparban is éveken át folytak a szakmai viták, s tisztán elméleti megközelítésben el kell fogadni annak az álláspontnak a jogosultságát is, amely ezt az átszervezéssorozatot szerette volna megspórolni.