Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.1.6. Az állami tulajdon felhígulása privatizáció előtt

Szinte minden, kemény maghoz tartozó társaságnál milliókban és milliárdokban mérhető veszteséget (vagy felesleges költséget) eredményezett az a körülmény, hogy az ÁPV Rt. nem volt 100%-os tulajdonosa az értékesítendő cégnek. Mint ismeretes, a Gt. számos ún. kisebbségvédelmi klauzulát tartalmaz. Ezeknek az a funkciójuk, hogy a magán-részvénytársaságok egymás közötti konkurenciaharcában a kisebbségi részvénytulajdonosok érdekei is védelmet kapjanak. Ha egy részvénytársaság megszerzi egy másik részvénytársaság részvényeinek túlnyomó hányadát, akkor kikényszeríthet olyan döntéseket, amelyek a kisebbségbe került többi részvényes számára kifejezetten hátrányosak. Az ehhez hasonló problémák megoldására fejlődött ki minden országban a kisebbségi védelem rendszere,1 s ez nem hiányzik a magyar Gt.-ből sem.

A privatizáció során a gond abból fakad, hogy az adott cég részvényeinek egy kis hányada – esetenként kevesebb, mint 5%-a – már az önkormányzatokhoz, az alkalmazottakhoz vagy kárpótoltakhoz került (4.3.). Ilyen esetekben mindig felmerül, hogy az állam – pontosabban az ÁPV Rt. mint állami részvénytársaság – kényszeríthető-e arra, hogy visszavásárolja a kistulajdonosok részvényeit. Arra is volt példa – éppen az egyik legnagyobb állami cég, az MVM esetében –, hogy a 99,98%-ban állami tulajdonú cég egyetlen részvénnyel rendelkező „kisrészvényese” – nyilvánvalóan külső érdek nyomására – bíróság előtt támadta meg a közgyűlés határozatait, és ezzel rengeteg költséget és időveszteséget tudott okozni az állami vagyonkezelőnek és magának az MVM-nek is (6.5.2.).

Az egymást követő kormányok ezzel kapcsolatos dilemmáját végül a 3. Orbán-kormány erőszakkal oldotta meg. 2014 decemberében törvénymódosítással lehetővé tették, hogy a több mint 90%-ban állami tulajdonú cégek esetén a kisrészvényesektől az állam egyoldalú ajánlattal is megszerezheti a részvényeket, amennyiben ezt stratégiai érdek vagy az ellátás biztonsága indokolja. Az érintett cégek listáját 2015 januárjában tették közzé a Cégközlönyben. Ebbe a kategóriába sorolták az MVM-et – ahol a kisebbségi tulajdon aránya ekkor 0,13% volt –, a Főgázt, továbbá több regionális vízmű-, illetve a Volán-társaságokat.2

Ugyanez a kérdés felmerült egy másik megközelítésben is. Vajon a külföldi befektető, miután megszerezte egy magyar részvénytársaság 70–90%-át, köteles-e – a Gt. konszernjogi szabályai szerint – a privatizációs tranzakcióban kialkudott árfolyamon felvásárolni az alkalmazottak, a települési önkormányzatok vagy spekuláns kisbefektetők részvényeit. 1996 őszén ez a kérdés élénk sajtóvitát váltott ki, s keringtek hírek arról is, hogy egyes önkormányzatok ezen a jogcímen pert készülnek indítani az energiaszektorba befektető külföldi cégekkel szemben.

Véleményem szerint egy ilyen perben – ha sor került volna rá – a bíróság a befektetőnek adott volna igazat. A Gt. ugyanis csak a magyarországi székhelyű társaságokra vonatkozik, a hivatkozott szakaszok pedig ezen belül is csak a magyarországi székhelyű részvénytársaságokra vonatkozóan mondanak ki kötelező előírásokat. A külföldieket, különösen, ha nem is rt. formában működnek, ezek a szabályok nem kötik. Más a helyzet azután, hogy a külföldi tulajdont szerez egy magyar részvénytársaságban. Azt a magyar társaságot már kötik a Gt. kisebbség-védelmi előírásai.

Arra is van bőven példa, hogy a kistulajdonosok olyan sokan vannak, hogy együttesen a birtokukban lévő 25% + 1 szavazattal blokkoló kisebbséget alkothatnak. A gyakorlatban ilyen lehetőségük csak a települési önkormányzatoknak volt. Az olyan társaságok esetében ugyanis, amelyek több telephelyen működnek, a „belterületi föld megváltása” címén minden gyár, minden épület után jár részvény az önkormányzatnak (4.1.1.). Ha az állam ezeket a részvényeket még a privatizáció előtt kiosztja, akkor előállhat olyan helyzet, hogy az állam számára nem marad más lehetőség, mint visszavásárolni a részvényeket. (Mint ahogyan ez például a HungarHotels esetében történt.)

Látható tehát, hogy néha túl sok, néha túl kevés részvény volt az állami privatizációs szervezet kezében. Egyes megoldási lehetőségek azért buktak meg, mert ehhez egy adott pillanatban az ÁPV Rt.-nek nem volt elegendő (pl. 75% + 1 szavazatnyi) részvénye, más esetekben viszont az lett volna gondok forrása, ha az ÁPV Rt. átlépi a 75% + 1 szavazatküszöböt, s ezzel – a Gt. szerint – arra kényszerül, hogy akarata ellenére kivásárolja a 25% alá került kisbefektetőket.

A tapasztalatok szerint az is sok nehézséget okoz, ha az állam kezéből kikerült részvények forogni kezdenek a tőzsdén kívüli piacon. A kis mennyiségű részvény önmagában nem sokat ér, ezért a szabadpiaci ár – az ún. OTC3-ár – szükségszerűen alacsony. De az alacsony ár is ár, az is jelzést ad a piacnak. Akármekkora is ez a szabadpiaci ár – lehet alacsonyabb is, magasabb is, mint a névérték – rontja az állam alkupozícióját. Kis túlzással ahhoz lehet hasonlítani a helyzetet, mintha valaki használt cipőket kezdene árusítani a cipőbolt bejáratánál. Mindenki tudja, hogy a használt cipő legalább annyira különbözik az újtól, mint az 1%-os részvénycsomag az 50%-ostól – mégis érvényesül az árromboló hatás.

Az ilyen típusú piaci mechanizmusoknak az a sajátossága, hogy egyre bonyolultabb és egyre áttételesebb módon hatnak – mondhatjuk, önálló életet kezdenek élni. Illusztrációként érdemes említeni a BorsodChem példáját. Ezt a céget – a magyar vegyipar második legnagyobb vállalatát – 1995/96 fordulóján az ÁPV Rt. a nemzetközi tőzsdéken kívánta privatizálni. Miközben folytak az előkészületek, a tb-önkormányzatok kiharcolták a maguk számára, hogy a megbontatlan 100%-os részvénycsomagból „ingyenes vagyonátadás” címén megkapjanak egy 1 Mrd Ft-os csomagot. Elvileg fennállt a lehetősége annak, hogy ez az 1 milliárdos csomag idő előtt kikerül a piacra, s ott elfogadhatatlanul alacsony árat alakít ki. Az ÁPV Rt.-nek tehát nem volt más választása, mint az, hogy az ingyenes átadást követően, még aznap gyorsan visszavásárolja az 1 milliárdos pakettet a tb-önkormányzatoktól. Nyilvánvaló, hogy itt minden előre el volt döntve: az érintettek politikai alkut kötöttek arra vonatkozóan, hogy az ÁPV Rt. adjon 1 Mrd Ft-os készpénztámogatást a tb-alapoknak. Az adott körülmények között a privatizáció sikere szempontjából ez volt a legjobb megoldás. Tény, hogy maga a megoldás törvénysértő volt: az ÁPV Rt.-nek ugyanis nem volt joga készpénztámogatást adni a tb-önkormányzatoknak.