1990-ben, miután az élelmiszeripari termékek jelentős hányada, amelyhez cukor kellett, nem volt konvertibilis valutáért értékesíthető termék, és emiatt csak rubelért lehetett értékesíteni, pontosan ez történt. Ez azonnal hatalmas felesleget generált a cukorvertikumban, ami eladatlan készletek formájában jelentkezett. Ezenkívül a cukor korábban hatósági áras termék volt. 1990-ben ez is megszűnt, ennek eredményeként a cukor ára drasztikusan emelkedett, ami visszavetette a lakossági fogyasztást is. A cukorgyárak nagy része jelentős finanszírozási gondokkal küszködött. Mindezek ellenére a gyárak egy részét még a 90-es évek első felében viszonylag kedvező feltételekkel lehetett értékesíteni, mert a piacot 69%-os vámsorompó védte.3

A vállalati tanácsok azért igyekeztek mielőbb privatizációs partnert találni, mert bíztak abban, hogy ha egy tőkeerős partnert találnak, akkor a magyar bankok által rendkívül magas kamattal nyújtott hiteleket le lehet cserélni saját tőkére, azaz olyan befektetőket kerestek, akik hajlandóak voltak a cukoriparban jelentős tőkeemelést végrehajtani. Ez a magyarázata annak, hogy a komplett ágazatprivatizációból származó állami bevétel nem érte el a 3 Mrd Ft-ot.4 Pár év alatt – közvetve vagy közvetlenül – minden gyár nyugati szakmai befektető kezébe került. Három nagy európai cukorgyártó társaság: az osztrák Agrana International,5 a francia Eridania Béghin-Say és az Eastern Sugar (a brit Tate & Lyle és a francia Saint Louis Sucre) szerzett többségi tulajdont. Ezek az új tulajdonosok jelentős fejlesztéseket hajtottak végre, növelték a feldolgozókapacitást, korszerűsítették a technikát és a technológiát.

A cukorrépa termesztése 1991-ben történelmi rekordszintet ért el (5,9 M t). A termelés visszaesése azóta tart, amit tovább fokozott, hogy az Európai Unió 2008-ban csökkentette a cukorkvótát.6 Mindettől függetlenül a belföldi cukorfogyasztás is csökkent: az 1989. évi 40,5 kg/fő szintről 32 kg-ra. Az export is veszteségessé vált. A csökkenő kereslethez a cukoripari társaságok a kapacitások leépítésével, termelési önkorlátozással kényszerültek alkalmazkodni. De ez sem segített. Egy kivételtől eltekintve 2008-ra minden gyár felhagyott a termeléssel. Az utolsóknak már az EU-csatlakozás adta meg a végső lökést: a magyar cukortermelők akkor jártak jól, ha felhagytak a termeléssel, mert az 1968-tól egészen 2018-ig hatályban levő cukorrendtartás szerint így a közös kasszából többet kaptak, mintha a magyar cukorgyáraknak adták volna el a cukrot (6.2.10.). Ezek után az utolsó gyárak már nyersanyaghiány miatt voltak kénytelenek leállni, de ezt nem is nagyon bánták, mert az EU-s cukorkvóta visszaadásáért még pénzt is kaptak.7 A KSH utoljára 2006-ban közölt adatokat a hazai cukortermelésről: a pontos adat 357 ezer tonna volt, ez 10 évvel később már visszaesett 110–130 ezer tonnára. Ez oka és következménye is volt annak, hogy a cukorrépával bevetett terület nagysága a rekordszintű 110 ezer hektárról 15 ezer hektárra csökkent, a répatermés pedig 900–930 ezer tonna/év szintre esett vissza.8 A cukorrendtartás utolsó évében a magyar termelők a hektáronkénti 70 ezer Ft-os területalapú támogatás mellé még 140–160 ezer Ft-os többlettámogatást is kaptak az EU-tól.

A tőkeemeléses privatizáció tehát vegyes tulajdont hoz létre. Ilyenkor azonban a nem állami partner – akár külföldi, akár hazai – behozhatatlan helyzeti előnnyel rendelkezik, így az állami vagyonkezelő akkor is kiszolgáltatott helyzetben van, ha ő a többségi tulajdonos vagy ha stratégiai kérdésekben szerződés biztosította jogok védik őt mint kisebbségi részvényest. Miért? Azért, mert a valóságban nem húzható éles határvonal kis és nagy döntések között. A stratégiainak mondott „nagy” döntések rendszerint akkor születnek, amikor a kis lépések nyomán már valójában nincs mód az igazi választásra. Ez volt a tanulsága már az első nagyobb privatizációs ügyleteknek, ahol a magyar állam a komoly tőkeerővel és/vagy elszántsággal rendelkező partner mellett megpróbálta érvényesíteni tulajdonosi jogait (pl. Chinoin, Matáv). De ugyanez volt a helyzet a Malév sokadik privatizációs kísérlete során is 2007-ben.

Józan paraszti ésszel végiggondolva sincs értelme annak, hogy külföldi befektetők abban versenyezzenek egymással, ki tud több pénzt befizetni saját cégébe, vagyis a saját bankszámlájára. A tőkeemelés ugyanis pontosan ezt jelenti. Vegyük példának azt az egyszerű esetet, amikor egy magánszemély saját házát eladja egy másik honpolgárnak. Az alapeset az, hogy a vevő aláírja a szerződést, az eladó táskájába teszi a vételárat, majd elhagyja a házat. Az eladó ezzel birtokon kívülre került, többet a házba a lábát be nem teheti. Ha a vevő nem(csak) készpénzzel fizet, hanem tőkeemelést (is) vállal, az körülbelül azt jelenti, hogy a tőkeemelésnek megfelelő pénzt a házban található asztalra teszi, amit majd ő fog felhasználni az addigra már saját tulajdonba került ház felújítására. Az eladónak, aki birtokon kívül került, ebből semmi közvetlen haszna nincs. Éppen ezért nincs értelme a tőkeemelés nagysága dolgában versenyeztetni a potenciális vevőket, hiszen akármekkora pénzt ígérnek, az végül az ő cégük értékét fogja növelni. Valójában ezt és semmi mást nem jelent a tőkeemeléses privatizáció.

A ház-eladás példáját továbbgondolva nem nehéz felfedezni, hogy kinek áll érdekében egy ilyen konstrukció, ha – mint láttuk – az eladó semmit sem nyer rajta. Ha a példát kiegészítjük azzal, hogy az eladást a tulajdonos helyett a ház gondnoka bonyolítja, akkor világos a helyzet. Neki mint a ház „menedzserének” igenis érdekében áll, hogy az új tulajdonosból fejlesztést csikarjon ki. Sőt lehetőleg minél többet – annál jobb neki. De ez nem a tulajdonos, hanem a menedzser érdeke.

Sok esetben egyébként a tőkeemeléses konstrukció még ennyit sem jelentett, hiszen a szerződés aláírásakor a tőkeemelés csak ígérvény. A vevő, ha tudja és akarja, betartja szavát. Ha nem tudja – vagy eredetileg sem akarta –, akkor mégsem fog tőkét emelni. Erre az esetre nincs megfelelő válasz, hiszen egy, két vagy három év után nem lehet visszavenni a céget csak azért, mert egy 300 oldalas szerződés egyetlen pontja nem teljesült, és a kötbér kikényszerítésére sincs mód, ha a vevő azért nem emelt tőkét, mert nem volt miből! Szerencsére, a legnagyobb társaságok esetében erre nem volt példa. A nagy multinacionális befektetők betartották ígéreteiket.

Látni kell továbbá azt is, hogy a privatizációra váró társaságok többségénél 3-5 éven át tartó, ezért hosszabb előkészítést igénylő fejlesztésekre van szükség. Azonnali tőkeemelés csak akkor indokolt, ha az adott céget a pénzügyi ellehetetlenülés fenyegeti. Ilyenre a múltban is volt példa (pl. a Matáv privatizációjának első fázisa (6.4.3.). Az 1995-ös évben tervbe vett privatizációk közül azonban csak az Antenna Hungária (6.8.5.) és a Budapest Bank (6.9.8.) esetében vetődött fel, hogy meghatározott mértékű tőkeemelés nélkül a cégeket a pénzügyi ellehetetlenülés réme fenyegeti. Minden más esetben az volt a döntés, hogy a tőkeemelés fontos, de nem azonnal végrehajtandó feladat.

A villamosenergia-iparban a tőkeemelés kérdése egy másik összefüggésben is felmerült. Az 1995-ben kiírt erőmű-értékesítési pályázatokban feltételként szerepelt, hogy a befektetők vállaljanak kötelezettséget az erőművek bővítésére-rekonstrukciójára, s ennek fedezetét tőkeemelés formájában biztosítsák. Csak a vevőkkel folytatott tárgyalások során derült ki, hogy egy ilyen kötelezettségvállalás éppenséggel ellentétes a villamosenergia-törvénnyel (VET). Az 1994-ben elfogadott, illetve módosított VET ugyanis kimondta, hogy erőműépítést csak különböző ajánlatok versenyeztetése útján engedélyezhet az ipari miniszter. Vagyis előzetes ígéretet tenni olyasmire, aminek a betartása nem csak az ígérettevőn múlik – jogi képtelenség.

Érdekes adalék ehhez a történethez, hogy a villamosenergia-ipar privatizációját utólag vizsgálva az Állami Számvevőszék is figyelmen kívül hagyta a VET-nek ezt a rendelkezését. Az ÁSZ jelentésének viszont éppen ez volt az egyik legfontosabb – határozottan kritikai élű – megállapítása.10 Egyebek mellett ez a súlyos szakmai hiba is közrejátszott abban, hogy az említett ÁSZ-jelentést az Országgyűlés számvevőszéki bizottsága – példa nélkül álló módon – nem fogadta el.11 Ráadásul pár évvel később az is kiderült, hogy az országnak nincs is szüksége a többletenergia-termelő kapacitásra – a villamosenergia-lobbi egyszerűen megvezette a kormányzatot (6.5.).

A tőkeemeléses értékesítés abban az esetben is problematikus, amikor úgy kerül rá sor, hogy korábban az államon kívül más tulajdonosok is számottevő részesedést szereztek az adott társaságban. Előfordult, hogy a tőkeemelés hatására a kisebbségi tulajdonos kezében lévő részvények értéke – a korábbi piaci értékhez képest – jelentős mértékben leértékelődött.