Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.1.8. Milyen szerepet kapjanak a minisztériumok a privatizációban?

Nyilvánvaló, hogy az állami vagyonkezelő intézmények (ÁVÜ, ÁV Rt. stb.) és a minisztériumok más és más célokat, értékeket és érdekeket képviseltek a privatizáció során. Az ebből fakadó szemléleti különbségeket és kölcsönös bizalmatlanságot csak fokozta az a tény, hogy a köztisztviselői bérek messze elmaradnak az ÁPV Rt.-ben – és általában a privatizáció környékén – elérhető piaci keresetektől. Ezek a viták többnyire úgy oldódtak meg, hogy az ÁPV Rt. és tanácsadóinak elgondolásai érvényesültek, de egy-egy részletet illetően a minisztérium álláspontját is figyelembe vették. Az Antenna Hungária privatizációja viszont jórészt azon bukott meg, hogy a kváziminisztériumként éppen felálló Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) ellenérdekelt volt a privatizációban.

Kivételes volt a pénzintézetek helyzete abból a szempontból is, hogy az esetek többségében az eladás időpontjában az állam tulajdonosi jogosítványait nem a privatizációs szervezet, hanem a Pénzügyminisztérium gyakorolta. Erre sem az iparban, sem a szolgáltatási szektorban, sem a mezőgazdaságban nem volt egyetlen egy példa sem! Ily módon tehát a Hungária Biztosító (1990), az Általános Értékforgalmi Bank (1990), az Állami Biztosító (1991), a Budapest Bank (1995), a Magyar Hitelbank (1996) és a Dunabank (1995) értékesítését a minisztérium apparátusa irányította, s ugyancsak a minisztérium vezényelte az Agrobank–Mezőbank (1996) összevonást, néhány kisebb bank felszámolását, és a Postabank (1997) szanálását is. Ezek a tranzakciók általában a nyilvánosság kizárásával, a versenyeztetés mellőzésével bonyolódtak, s a részletek még utólag sem kerültek nyilvánosságra. Hogy a döntések – a körülményekhez képest – jobbak vagy rosszabbak voltak, mint akkor, ha az ÁPV Rt. döntött volna, azt soha nem fogjuk megtudni, azt azonban aligha lehet vitatni, hogy a folyamat átláthatósága minden esetben csorbát szenvedett.

Ami az 1994 nyara után végbement bankeladásokat illeti, ott a helyzet felemás. Egyrészt tény, hogy 1994 második felében a Pénzügyminisztériumban működő bankprivatizációs kormánybiztos, Farkas István egyben az ÁV Rt. igazgatóságának elnöke is volt, s az is igaz, hogy az 1995. évi privatizációs törvény a pénzügyminiszternek különlegesen erős jogosítványokat adott.1 Mégis – mint látni fogjuk (6.9.) – a minisztérium rendre megsértette az 1995. évi privatizációs törvényekben foglalt eljárási szabályokat. A közvélekedéssel ellentétben ezek a szabályok ugyanis nemcsak a privatizációs szervezetekre, de minden más állami tulajdonosi szervezetre is kötelezőek – tehát magára a Pénzügyminisztériumra is.

Ezeket a kormányzaton belüli vitákat a „kemény mag”-ba tartozó cégek mellé választott külföldi tanácsadók természetszerűen követték, de óvakodtak attól, hogy egyik vagy másik intézmény álláspontja mellett túlságosan elkötelezzék magukat. Ez viszont megnehezítette a döntés-előkészítők számára a tájékozódást, mert nem lehettek biztosak abban, hogy a tanácsadó valóban a saját szakmai álláspontját képviseli, vagy csak taktikázik (6.4.).