Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.1.9. Nyílt vagy zárt, egy- vagy többfordulós pályázat?

Nyílt vagy zárt pályázat útján értékesítsük társaságainkat? Az árbevétel maximalizálása szempontjából a nyílt pályáztatás a kedvezőbb, hiszen ez eredményezi a vevők közötti nagyobb versenyt. Ez alól az 1994/95-ös időszakban egyedül a Matáv jelentett kivételt – hiszen ott már volt szakmai befektető. Ott tehát csak az volt a kérdés, hogy mi a kedvezőbb megoldás: a tőzsdére vitel vagy a szakmai befektetőnek történő további eladás.

A nyílt vagy zárt pályázat kérdése éles formában 1994/95-ben egyetlen esetben sem vetődött fel. Ennek leginkább az volt a magyarázata, hogy mind a terítéken lévő társaság menedzsmentje, mind az állami vagyonkezelő szervezetek, mind a tanácsadók számára az az egyszerűbb és biztosabb megoldás, ha a pályázat meghívásos alapon, zárt körben bonyolódik. Ilyenkor van leginkább mód az egyéni és intézményi érdekek érvényesítésére, a lobbizásra, az előzetes alkukra. Ez a szituáció 1994/95-ben a legerősebb szereplők számára éppen megfelelő volt. Az alkudozás és lobbizás szempontjából persze az a legkedvezőbb, ha egyáltalán nincs pályázat, s a potenciális vevő közvetlenül az állami vagyonkezelővel tárgyalhat. Ez történt a pénzintézetek többségénél. A nyílt pályázat „csak” a privatizációs árbevétel maximalizálása szempontjából előnyös – ezt a szempontot a pénzügyi kormányzatnak kell, illetve kellett volna képviselnie. Egyáltalán nem véletlen, hogy amikor bankról vagy biztosítóról volt szó, akkor az egyébként általában erős és befolyásos pénzügyi kormányzat elgyengült, s a költségvetési érdeket elnyomta az ágazati érdek.

„A mi kutyánk kölykéről van szó” – gondolták vagy gondolhatták ilyenkor a pénzügyesek. Pontosabban itt egy bonyolult logikai láncolat működött. Egyrészt arról volt szó – s ennyiben a nagy pénzintézetek magánosítása nem különbözött egy átlagos középvállalat ügyétől –, hogy a döntéshozók ezerféle ok, érdek nyomása alatt addig késleltették a privatizációt, amíg az adott cég csődközeli állapotba nem került. Ilyenkor nagy súlyt kapott az az érv, hogy „nincs idő a pályáztatásra, örüljünk, hogy legalább egy vevőjelöltünk van”. Másfelől az ilyen szituációk ismétlődése arra tanította meg a privatizációra váró cég menedzsmentjét, hogy rá is játsszon a csődhelyzetre. A mérlegek manipulálásával, a várható piaci fejlemények dramatizálásával nem volt nehéz olyan helyzetet teremteni, amikor a magas szintű döntéshozók (pl. a kormány) már nem merték felvállalni a szabályos pályáztatás időbeli kockázatát – inkább odaadták a céget annak a befektetőnek, akit a menedzsment kiszemelt magának.

Hány fordulós legyen a pályázat? Első hallásra talán lényegtelennek tűnik a kérdés, pedig nem az. Itt a választ végül nem a szakmai viták során kikristályosodott konszenzus adta, hanem a sietség kényszere. A villamosenergia-iparban egyetlen fordulót tervezett az ÁPV Rt., amit ekkor nem sikerült értékesíteni, az jórészt eladatlan maradt. Ha van idő több fordulóra, a privatizációs bevétel akár 50–100 Mrd Ft-tal is magasabb lehetett volna. A gázszolgáltatóknál a versenyt megelőzte egy előminősítési szakasz, amely önmagában is érdemi szűrő volt. Az ezt követően tervezett 3 forduló 2-re rövidült – de ez is elég volt ahhoz, hogy minden cégre akadjon jó áron vevő. Az Antenna Hungária pályázata kétfordulós volt, de mivel csak egyetlen pályázó jelentkezett, s annak az ajánlata sem volt megfelelő, így a második fordulóra már sor sem került. A bankok és pénzintézetek közül egyedül a Postabank esetében döntött kétfordulós pályázat mellett az állami vagyonkezelő. Mint a 6.1.6. táblázat is mutatja, ez a technika igen erős árfelhajtó hatást válthatott ki. A győztes Erste Bank 61 Mrd Ft-ról 101 Mrd Ft-ra javította ajánlatát.

6.1.6. táblázat. A Postabank kétfordulós privatizációja, 2003

Pályázók	Megajánlott vételár (Mrd Ft)
1. forduló
Bank Austria Creditanstalt (HVB)	66,5
Bartha és Társai Kft. konzorcium	50,0
Budapest Bank	54,3
Citibank	52,0
Erste Bank	61,0
OTP Bank	45,0
2. forduló
Budapest Bank	69,2
Bank Austria Creditanstalt (HVB)	85,1
Erste Bank	101,3

Forrás: Magyar Hírlap, 2003. szept. 26.

Másfél évtized tapasztalatait összegezve elmondhatjuk, hogy százmillió dollárokban mérhető veszteséget okozott országunknak, hogy az állami vagyonkezelő szervezetek nem mutattak komoly érdeklődést a bonyolultabb pályázati és értékesítési (aukciós) technikák megtanulására, kipróbálására. Jóllehet ennek a területnek óriási szakirodalma van, s mind elvben, mind a gyakorlatban bebizonyosodott, hogy megfelelő technikákkal fokozni lehet a vevők közötti verseny intenzitását, ami növeli az árbevételt. Sajnos Magyarországon általában az a primitív aukciós technika működött, hogy a befektetők egyszer kaptak módot árajánlatuk megtételére, s ilyenkor az nyert, aki magasabb számot írt rá a zárt borítékban beadott egyoldalas papírra. Holott nyilvánvaló, hogy amennyiben mód van az árajánlat ismételt, felfelé történő korrekciójára, az ár sokkal magasabb is lehetett volna.1

A jó példák közül kimagaslik a dunántúli PB-gázt termelő cégek 1992. októberi értékesítése, ahol az ÁVÜ többszöri licitálásra kényszerítette az egymással vetélkedő két befektetetőt2 – a Shellt és a Totalt –, s így a Hotel Kempinskiben közösen eltöltött délelőtt során 30%-kal sikerült emelni az eladási árat. Pályáztatási szempontból sikeres volt az öt vidéki gázszolgáltató társaság eladása (6.6.) is. Itt a tanácsadó cég ötletes megoldása segített a bevétel maximalizálásában. Ellenpéldaként az 1997. évi tranzakciók közül a Takarékbank privatizációja a legkínálkozóbb. Itt a német és osztrák vevő ajánlata között csak minimális volt az eltérés – egészen bizonyos, hogy egy nyílt licit során még lehetett volna srófolni az áron.

Ez a mechanizmus természetesen csak akkor működik árfelhajtó módon, ha már az első fordulóban is kötelező érvényű árajánlatot kell tenniük a licitálóknak. Máskülönben előfordulhat, hogy a második fordulóban alacsonyabb ajánlatot tesznek, mint az elsőben. 2004-ben a Tankönyvkiadó Rt. kétfordulós pályázatán pontosan ez történt, miután a vevőjelöltek csak a két forduló között kaptak lehetőséget a cég átvilágítására. Amikor közelebbről megnézték a mennyasszonyt, a jelöltek 15-20%-kal csökkentették ajánlataikat (3.6.3.). Önmagában ez még nem lett volna baj. Az ÁPV Rt. tanácsadói ugyanis éppen azt akarták, hogy – az ún. holland aukciós technikának megfelelően – az első fordulóban olyan magas árajánlatokat provokáljanak ki a versengő vevőjelöltektől, amit később már nem lehet nagymértékben csökkenteni. Ez az eljárás azonban nem volt teljes mértékben konform az ÁPV Rt. versenyeztetési szabályzatával, amit az Állami Számvevőszék (2005) kifogásként fel is vetett. De az is bajnak bizonyult, hogy a vagyonkezelő munkatársai nem merték és nem is tudták elmagyarázni a közvéleménynek, hogy pontosan mi is történt.

Ez az összefüggés akkor is érvényes, ha nem privatizációról, hanem közbeszerzésről van szó. Erről érdemes szó szerint idézni egy, az autópálya-építések tanulságairól írt tanulmányt: „[A] többszörös versenyeztetésben a megrendelőnek jobb az esélye a számára előnyösebb ár- és vállalkozási feltételek kialakítására, mint amikor az ajánlatokat a versenyzőknek – elvileg – egymástól függetlenül, de végérvényes határozottsággal kell megtenniük” (Csillag, 2008: 92).

ÁVÜ IT 1992. okt. 14-i határozat.