Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.1.13. Blue chip-részvények elzálogosítása

Az 1995/96 során végbement nagy privatizációs tranzakciók sikerét nem lehet megérteni egy fontos, mára azonban szinte teljesen elfelejtett epizód említése nélkül. 1994 végén a költségvetés és – ezzel együtt – a magyar nemzetgazdaság a pénzügyi csőd közvetlen közelében volt. Az év során a privatizációból szinte semmi bevétel nem származott, sőt az ÁVÜ és az ÁV Rt. együttes bevétele nem fedezte a két szervezett működési költségét sem. Az ÁV Rt. – ahonnan a nagy bevételek lettek volna várhatók – 1994-ben a tervezett 215 Mrd Ft készpénzbevétel kevesebb mint 13%-át volt képes realizálni; az ÁVÜ a 21 Mrd Ft-os elvárással szemben csak 10 Mrd-ot hozott.1 Sürgősen hitelre lett volna szükség, de 1994 őszén senki sem adott. Horn Gyula miniszterelnök – bár akkor ezt a kifejezést nem használták – szabályosan „kipaterolta” az IMF-et2 és lemondásra kényszerítette az MNB elnökét, Bod Péter Ákost. Mindezek hatására egyszerre szembesült az atlanti világ azzal, hogy Magyarország, amely addig éltanuló volt, nem hajlandó kiigazítani a költségvetését, leállítja a privatizációt, megkérdőjelezi a Nemzeti Bank függetlenségét. Még a magyar kormánnyal – és személyesen Horn Gyulával – meleg, baráti kapcsolatot tartó német kancellár, Kohl is csak jó tanácsokkal kívánt segíteni, a remélt 1 Mrd DM-es gyorshitelt sem sikerült realizálni. S ha mindez nem elég, a nemzetközi pénzvilág kockázattűrő képessége a következő hónapokban csak romlott: éppen 1994 decemberében omlott össze a mexikói peso, aminek következtében válsághangulat tört ki.

Ilyen körülmények között került sor arra, hogy a karácsony előtti napokban az ÁV Rt. – a pénzügyminiszter kezdeményezésére és jóváhagyásával – 1 éves lejáratra, 150 millió USD (≈ 16–17 Mrd Ft) értékben devizahitelt vett fel a CIB által vezetett bankkonzorciumtól és az osztrák Creditanstalttól. A hitel fedezeteként az ÁV Rt. 16 Mrd Ft értékű Matáv- és Mol-részvényt helyezett óvadékba. Ez az összeg az 1994. évi GDP 0,36%-ának felelt meg – tehát jelentős összeg volt.

18: Részvényekért kölcsön – az orosz példa

Pontosan egy évvel később, 1995 utolsó heteiben, Oroszországban a privatizációs szervezet a magyarhoz nagyon hasonló akciósorozatot szervezett, az ún. „részvényekért kölcsön” (loan-for-shares) árveréseket. Mint azt előre is tudni lehetett, 1995-ben az orosz államnak esélye sem volt arra, hogy a magánvállalatoktól és bankoktól felvett rövid lejáratú hiteleket – összesen 1,8 Mrd USD-t – törleszteni tudja. Így az ország 16 nagy értékű cégének, kb. 10%-os áron beszámított részvényei 12 hónap leforgása után nevetséges áron három oligarcha – Potanyin, Hodorkovszkij és Berezovszkij – kezébe kerültek. (Csak két cégnév illusztrációképpen: Jukosz, Norilszk Nikkel.) De a költségvetési pénzszűke csak az egyik mozgatórugója volt a folyamatnak. A privatizációt felügyelő miniszterelnök-helyettes, Anatolij Csubajsz már 1995 tavaszán is úgy ítélte meg, hogy ez a fajta gyorsított privatizáció lehetővé teszi, hogy véget vessen a kuponos privatizáció után is fennmaradt, félállami tulajdonviszonyoknak, vagyis hogy leszámoljon a tényleges irányítást továbbra is kézben tartó „vörös igazgatók”-kal. Jelcin elnök pedig azért támogatta az akciót, mert úgy gondolta, hogy a három kiszemelt oligarcha – és az általuk ellenőrzött tv-állomások – támogatása nélkül rossz esélyekkel vágott volna bele az 1996. évi elnökválasztási kampányba. Más kérdés, hogy bő két héttel az aukciósorozat után, de fél évvel a választások előtt Jelcin 1996. január 16-án menesztette Csubajszt. „Szinte semmiért adta el a nagyipart – mondta Jelcin az újságíróknak. – Ezt nem bocsáthatjuk meg!”3

De térjünk vissza Magyarországra! A következő év, tehát 1995 során az állami vagyonkezelő szervezetek vezetőit, különösen az IG tagjait, mindvégig komolyan aggasztotta ez a hitelbomba. A helyzet minden szempontból rossz volt. Az év elején Horn Gyula megakasztotta a HungarHotels sikerrel kecsegtető privatizációját (9.5.4.), lemondott a privatizációért felelős két elsőszámú vezető: a pénzügyminiszter és a privatizációs kormánybiztos. Hónapról hónapra húzódott az új privatizációs törvény elfogadása és a két privatizációs szervezet – az ÁVÜ és az ÁV Rt. – összeköltöztetése. Üres volt az MNB és a bankfelügyelet elnöki széke, nem volt kinevezett vezetője az ország legnagyobb kereskedelmi bankjának. Még tartott a decemberi mexikói válság utóhatása, sőt egy újabb váratlan esemény is volt: 1995 februárjában bedőlt a londoni Barings-bankház.

Mindenki számára világos volt, hogy amennyiben az ÁV Rt.-nek nem sikerül még a naptári év folyamán tető alá hozni a tervezett nagy privatizációs tranzakciókat, kiszámíthatatlan folyamatok indulhatnak be. Bár az nem volt feltételezhető, hogy a két bank, illetve a mögöttük álló konzorciumi tagok szükség esetén ne lettek volna rábeszélhetők a hitelszerződés meghosszabbítására, az elzálogosítás ténye miatt óriási politikai botrányra lehetett számítani. Ha viszont minden jól megy, akkor realizálható a tervezett 150 Mrd Ft-os készpénzterv is, s abból gond nélkül vissza lehet vásárolni az elzálogosított részvényeket. Nem kérdéses, hogy ez volt az 1995. évi nagy tranzakciók egyik legfontosabb belső hajtóereje.

Egyébként a bűvös számként elhíresült 150 Mrd Ft 1994 őszén, a költségvetés tervezése során fogalmazódott meg: Bartha Ferenc privatizációs kormánybiztos ennyi bevételt ígért a kormánynak a következő évre. A sokat emlegetett és sokak által kétségbevont szám4 1995 tavaszán ismét előkerült. 1995 májusában egy SZDSZ-konferencián Bokros Lajos pénzügyminiszter megfenyegette a közvéleményt, hogy ha nem lesz meg a 150 milliárdos privatizációs bevétel, akkor 1995 őszén jön a második Bokros-csomag. Valójában a Bokros Lajos által kidolgozott pótköltségvetés nem számolt ezzel a 150 milliárddal – ebben az értelemben tehát a fenyegetés „blöff” volt. Az akkor bevezetett, IMF-konform elszámolási rend szerint ugyanis a privatizációs bevételek már nem jelenhettek meg a költségvetés bevételi oldalán, így a hiány csökkentéséhez sem járultak hozzá. Ennek a Magyarország számára kötelező eljárásrendek az volt a logikai-számviteli alapja, hogy a privatizáció „csak” annyit jelent, hogy az állami vagyon formája megváltozik: a részvényvagyon a privatizáció során készpénzzé változik, ez a többlet-készpénzvagyon pedig a (bruttó) államadósságot csökkenti.

Hozzátartozik a tényekhez, hogy e sorok írója tanácsolta Bokros Lajosnak, hogy blöfföljön. Ez alkalommal bevált. A tervezettet sokszorosan meghaladó privatizációs bevételből a hitelt könnyedén vissza lehetett fizetni, sőt a végelszámolásnál az is kiderült, hogy a kamatteher is nagyon kedvezően alakult az állam számára.5 Akkor, 1995 tavaszán aligha gondolt bárki is arra, hogy ugyanez a logika fordítva is működik, s ennek is lehet relevanciája a magyar gazdaságpolitika számára. Mint majd látni fogjuk, a 2. Orbán-kormány államosítási politikája (10.5.) éppen azért volt viszonylag könnyen kivitelezhető, mert az államosítás költségei nem érintették a folyó költségvetés egyenlegét, az ún. maastrichti kritériumok szerint számolt költségvetési deficitet. Az állam nettó adósságát természetesen befolyásolták az ezermilliárdos nagyságrendű államosítási döntések, csak éppen ez a mutató nem állt annyira a nemzetközi figyelem központjában.

Hasonló körülmények között, pénzszűke idején 2004-ben a kormány megint az ÁPV Rt.-n keresztül próbált hitelt felvenni. Ezúttal a Richter-részvények adták a fedezetet. Mint a pénzügyminiszter nyilatkozta, az adósság finanszírozása így kisebb terhet ró az államra, mintha a kincstár államkötvényeket bocsátott volna ki.6 A vagyonkezelő 5 éves, átcserélhető kötvényeket dobott a piacra 639 M € (≈ 159 Mrd Ft) értékben. A jól előkészített, sikeres tranzakció során a felkínált részvényeket kétszeresen túljegyezték a zömmel amerikai pénzügyi befektetési alapok. Az átváltható kötvények technikája „késleltetett privatizáció”-nak is, de implicit devizahitel-felvételnek is felfogható. A tranzakció lebonyolítása érdekében a privatizációs törvényt is módosítani kellett. Ugyanakkor – különös módon – az ÁPV Rt. mégsem készítette el a Richter-tranzakcióról a privatizációs törvényben előírt emlékeztetőt, mondván, hogy itt nem privatizációs tranzakció történt. Amikor ez a kötvény lejárt, a kormány kétszer is megismételte a tranzakciót – 2009-ben, illetve 2013-ban. Csak annyi különbség volt, hogy az első hosszabbítás négy, a második újabb öt évre szólt (6.12.4.).

1	ÁSZ (1995: 5–6).
2	M. Camdessus, a Valutaalap vezérigazgatója személyesen jött tárgyalni Budapestre, ami azelőtt is, később is csak nagyon ritkán fordult elő. Horn viszont közölte vele, hogy „nem hagyja a magyar népet tönkretenni, és kidobta az IMF”-et. Lásd Lengyel László visszaemlékezését (Lengyel–Surány, 2013: 172).
3	De megbocsátotta. Jelcin kampányát – az oligarchák pénzén – Csubajsz irányította (Hoffman, 2005: 12. fejezet).
4	Az ÁSZ illetékese az Országgyűlésben egyértelműen kijelentette, hogy nincs realitása 150 Mrd Ft privatizációs bevételnek 1995-ben. Lásd Nyikos László alelnök felszólalását az Országgyűlés plenáris ülésén 1995. máj. 3-án. Hasonló módon szkeptikus volt a Kopint-Datorg szakértője is. Lásd Vincze (1995).
5	Tulajdonképpen két 75-75 M USD-s hitelszerződés megkötésére került sor, a CIB-konzorciummal 1994. december 22-én, a CA-val december 23-án. A két hitel együttesen 21,375 Mrd Ft értékkel került bevezetésre az ÁV Rt. könyveibe, majd egy évvel később 23,694 Mrd Ft került törlesztésre (lásd ÁV Rt. és az ÁPV Rt. éves beszámolóit). Ez 10,85%-os kamatnak felel meg, ami az akkori 30% körüli forintkamatokhoz viszonyítva igen kedvező volt.
6	HVG, 2004. szept. 25. A tranzakció technikai részleteinek elemzését lásd Bank és Tőzsde, 2004, 8. szám.