Suchman Horn Gyula egyik közeli, bizalmas munkatársaként gyakorlatilag a szociálliberális koalíció megalakulásától, vagyis 1994 nyarától intenzíven foglalkozott a privatizációval. Hónapokig mégsem jutott szerephez, mert az SZDSZ ezt mereven ellenezte. Végül 1995. március 1-én került be a kormányba mint a privatizációért felelős tárcanélküli miniszter – elsősorban azért, mert élvezte az újonnan kinevezett pénzügyminiszter, Bokros Lajos támogatását is. Más szóval, Suchman kinevezése része volt annak az alkusorozatnak, amelynek a végén Bokros Lajos és Surányi György Horn Gyulától felhatalmazást kapott az államháztartási csőd közelében vergődő magyar gazdaság szanálására.

Amikor átvette a privatizáció irányítását, még viszonylag cseppfolyós volt a helyzet. Bár elvileg megszülettek a kormányszintű döntések a „kemény mag” privatizációjáról, a négy évre szóló privatizációs stratégia és az új privatizációs törvény már az Országgyűlés asztalára került, de egy pont kivételével minden mozgatható és változtatható volt. Ez a mozdíthatatlan pont a privatizációs bevétel minimális nagysága volt. Szám szerint 150 Mrd Ft-ról volt szó, mert 1994 őszétől kezdve ez az összeg szerepelt minden kormányzati dokumentumban, és végül ez a szám került be a Nemzetközi Valutaalappal kötött megállapodásba is. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a célt csak úgy lehet elérni, ha a legnagyobb értékű cégek kerülnek a privatizáció fókuszába, és a cégeket zömmel nyugati, szakmai befektetőknek értékesítjük.

Tervei és szándékai kezdettől fogva túlmutattak a privatizáción. Azt szerette volna elérni – és kis híján el is érte –, hogy Horn Gyula az ő kezébe tegye le a gazdaságpolitika, az iparpolitika és a költségvetési politika irányítását, legalább egy évtizedre. Suchman – ezt több interjúban is elmondta – úgy képzelte, hogy a privatizált stratégiai vállalatok a privatizáció után is állami befolyás alatt maradnak. Vagyis azt szerette volna elérni, hogy folyamatosan ő legyen a tárgyaló partnere a privatizált bankoknak, energiacégeknek és érvényesíteni tudja a mindenkori kormány számára fontos szempontokat – legyen szó akár árképzésről, fejlesztésekről vagy személyi kérdésekről. Azt is szerette volna elérni, hogy az állam és a privatizált stratégiai cégek közös megállapodások alapján új beruházásokat is indítsanak. Tehát közösen építsenek autópályát, villamos távvezetéket, gázhálózatot stb., amelyekben az állami részt 4-5 évnyi működtetés után majd akár privatizálni is lehet.

Másfelől Suchman úgy képzelte – de erről már sokkal kevesebbet beszélt –, hogy a legnagyobb privatizációs tranzakciókat ő személyesen fogja végigtárgyalni a befektetőkkel, s az ily módon megszülető, bizalmi megállapodások akár felül is írhatják a pályázat során kialakult jogi helyzetet. Úgy vélte – és ismerjük el: nem is minden alap nélkül –, hogy az efféle személyes alkuk során jobb árat lehet elérni.

Suchman sok mindent képes volt megvalósítani terveiből. Ezek között a legfontosabb eredmény az, hogy a folyamat egyáltalán végbement, és nem állt le annak ellenére, hogy óriási volt a minden oldalról érkező ellennyomás. A privatizációs bevétel is hatalmas volt: 150 Mrd Ft helyett 472 Mrd Ft. Suchman mindvégig élvezte Horn bizalmát, s ez elegendő erőt adott számára az egész MSZP-frakcióval és számtalan esetben a koalíciós partnerrel, az SZDSZ-szel szemben is. Egy ponton azonban Suchman elszámította magát. Nem vett tudomást arról, hogy Horn Gyula vele szemben egy fontos ellenjátékost is elindított. Ez a személy Szokai Imre volt, Horn másik bizalmasa, aki mint az igazgatóság elnöke egészen más célok és szempontok szerint próbálta irányítani az ÁPV Rt.-t. A konfliktus végül a Tocsik-ügy formájában éleződött ki (9.5.7.). Ez a nyilvánvalóan pártfinanszírozási célokat is szolgáló ügylet végeredményben azért sült ki balul, mert Suchman és Szokai egymás ellen politizálva, teljességgel összezavarta az ÁV Rt. menedzsmentjét. (Ha nincs ez a személyi konfliktus, az apparátus gond nélkül „lepapírozta” volna az egészet, és soha nem tört volna ki a botrány.)

De mivel a Tocsik-botrány kipattant, Suchman helyzete 20 hónap után tarthatatlanná vált. Évekre eltűnt a politikacsinálás frontjának harmadik vonalában. Így tehát a nagy ívű, távlatos tervekből semmi sem valósult meg, de amit mégis elért, az történelmi teljesítmény volt. Igaz, maga a privatizáció nem tekinthető klasszikus szocialista politikának, és ennyiben Suchman mindvégig saját meggyőződése ellen cselekedett. De akkor, 1995 márciusa és 1996 októbere között az országnak nem volt más választása, mint végrehajtani a liberális gazdaságpolitika logikája által diktált menetrendet, melynek a lényege a privatizációs bevétel maximalizálása és az így befolyt bevétel adósságcsökkentésre való felhasználása volt. Ezeket a célokat egy liberális, SZDSZ-es támogatottságú privatizációs vezető vagy miniszter közvetlenül nem tudta volna végrehajtani. Tőle ugyanis a szocialista párt még fele ennyit sem lett volna hajlandó elfogadni. Ennyi év távlatából úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy Suchman Tamás volt az SZDSZ trójai falova. Külső kényszerek hatására Suchman végeredményben az SZDSZ által követelt privatizációs lépéseket hajtotta végre, méghozzá oly módon, hogy annak sok elemével maga személy szerint nem is értett egyet.