Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.1.15.1. A kínai megavállalatok kialakulása

A mából visszatekintve egyértelmű, hogy Kínában a fordulatot a két különleges gazdasági övezet (Sencsen és Hsziamen) 1980-ban történt megalapítása jelentette. Ezeken a területeken lényegében korlátozás nélkül engedték a magánvállalkozások és a vegyesvállalatok (joint venture) megalapítását. Meglepő módon ez a történet is szorosan kapcsolódik Milton Friedmanhoz. A chicagói – akkor már Nobel-díjas – professzor 1980-ban és 1998-ban járt Kínában, mindkét alkalommal magas rangú politikusok fogadták. Csao Ce-Jang miniszterelnök és pártfőtitkár memoárjában úgy fogalmazott, hogy „Friedman eszméi és tanácsai fontos szerepet játszottak a Mao utáni Kína gazdaságpolitikájának formálásában”. Mint e témakör kutatója, Bertrand Horwitz – egyebek között – ezekre az epizódokra hivatkozva írja, hogy „amikor majd egyszer megíródik Kína új történelme, valószínű, hogy a reformok korszakát úgy fogják elkeresztelni: »a chicagói arcú szocializmus«”.1

Ám a friedmani logika mentén a működő állami vállalatok értékesítése csak 1993-ban kezdődött, és azt követően kétarcú módon folytatódott. A nagy állami iparvállalatokat legalább részben eladták, vagy – a többségi állami tulajdon megtartásával – bevezették a sanghaji, a sencseni vagy a hongkongi tőzsdére.2 Az állami tulajdonú vállalatok és óriásbankok azonban összességükben mégsem váltak valódi piaci vállalkozásokká, pontosabban nem váltak nyereséges cégekké. A Nyugat felé történt piacnyitás, illetve a semmiből kinövő valódi magánvállalkozások kettős nyomása alatt ugyanis hatalmas veszteségeket termeltek. Ezen a ponton éles fordulat következett be.

1998-tól a kínai kormány, Csu Zsung-csi miniszterelnöksége idején, a legnagyobb állami vállalatokat – nem világos, hogy tudatos politika, vagy csak a folyamat belső logikája alapján – a lenini „parancsnoki magaslatok” megközelítés szerint kezdte kezelni (6.1.1.). Vagyis a kis cégek nem fontosak, az ország politikai rendszerének lényegét nem befolyásolják, privatizációjuk nem veszélyezteti a kommunista párt uralmát. Csak az igazán fontos, hogy mi történik a legnagyobb cégekkel. Ezt a politikát az ország Ven Csia-pao miniszterelnöksége idején is folytatta. Ennek a logikának a mentén 1998 és 2012 között az állami tulajdonú vállalatok számát összevonással, végelszámolással vagy privatizációval 85 ezerről 10 ezer alá csökkentették, és olyan, Kínában soha nem látott méretű „megavállalatokat”3 hoztak létre, amelyekben az állami részvénytöbbség és az irányítás kontrollja sziklaszilárd volt. Hivatalosan is megfogalmazott céllá vált, hogy a megavállalatok külföld felé is terjeszkedjenek – akár azon az áron is, hogy háttérbe szorítják a kínai magáncégeket.4 Értelemszerűen a megavállalatok vonatkozásában a privatizáció, különösen pedig a külföldiek számára engedélyezett privatizáció lekerült a napirendről.5

A tudatos állami árszabályozás és támogatáspolitika eredményeképpen ezek a megavállalatok hamarosan nyereségessé is váltak, amit úgy értek el, hogy a magántulajdonú hazai vállalatok felé magas árakat számolhattak el, miközben a magánvállalatok az éles piaci verseny közepette kénytelenek voltak beérni sokkal szerényebb nyereséget tartalmazó árakkal. Nem nehéz felismerni, hogy – mutatis mutandi – a kínai kommunisták a sztálini időből, Buharintól származó eredeti tőkefelhalmozási modell „árolló”-politikáját alkalmazták. A szovjet iparosítás 1920-as években alkalmazott modellje szerint az állami iparnak a magántulajdonú mezőgazdaság rovására kellett fejlődnie,6 a 2000-es évek Kínájában az ipari, banki és szolgáltatási megavállalatok a kisebb magáncégekből szivattyúzhatták át a maguk javára a nyereséget. Tekintettel a kínai gazdaság egészének hatalmas méreteire, ez a nyertesek számára járadékformát öltő profitátcsoportosítás elvileg is, gyakorlatilag is kivitelezhető volt. Ebbe a működési formába az is belefért, hogy a megavállalatok

többletfoglalkoztatottsággal segítsék a kormányzatot a munkanélküliség féken tartásában és valamiféle szociális minimum biztosításában;
belevágjanak olyan nagy volumenű és nagy kockázatú fejlesztésekbe is, amelyek a valódi magánszektor számára túlságosan kockázatosak voltak;
több iparágat is átfogó konglomerátum-struktúrát alakítsanak ki saját maguk számára.

Gazdasági értelemben ez a rendszer – mint a fentebb már idézett kínai szerzők erre nagy nyomatékkal utalnak is – egy percig sem működhet másképp, mint a Kornai-féle puha költségvetési korlát szabályai mentén. De ezt a rendszert szükségszerűen kiegészítette az autokratikus vezetők politikai erőszakossága is. A pártvezetői és az államfői címet egyidejűleg viselő Hszi Csin-ping elnöknek 2012-ben egyik első dolga az volt, hogy leszámoljon azon politikai ellenfeleivel, akik egyszerre voltak nagy vagyonok tulajdonosai és (részben ennek alapján) magas állami és pártfunkciókra is aspiráltak. Az ő regnálása alatt, 2017-től vált általánossá az is, hogy minden vállalatnál – a magántulajdonú cégeknél is! – ismét kötelező jelleggel működik a Kommunista Párt alapszervezete. 2018-tól az állami irányítású szakszervezetek is aktivizálódni kezdtek a munkahelyeken.

1	Financial Times, 2012. márc. 19.
2	Természetesen a tőzsde újranyitása Kínában is egyszerre volt jelentős gazdasági és szimbolikus jelentőségű lépés: ezt jelezte, hogy a sanghaji tőzsdét (SEE) 1990 végén maga Teng Hsziao-ping nyitotta meg. Amikor 2006-ban Kína legnagyobb bankját, az Industrial & Commercial Bank of Chinát (ICBC) a kormány tőzsdére vitte, a 19,1 Mrd USD értéken nyilvántartott üzletet a fentebb említett japán IPO-rekordot is megdöntötte.
3	A kifejezés Shen és szerzőtársai (2017) cikkéből származik, akik ezeket a cégeket – a jól ismert japán terminológia alapján – „vörös zaibacu” elnevezéssel is ellátták; magát a rendszert pedig „autoriter piacgazdaság”-nak nevezték.
4	A valódi és sikeres magáncégek tulajdonosai közül – már csak a kínai piac méretei miatt is – sokan dollármilliárdosok lettek. A tulajdonosok egy része a reform első évtizedében paraszti sorból gazdagodott meg, de voltak köztük pártfunkcionárius-gyermekek is, vagy ahogyan Kínában nevezik őket, „hercegecskék”.
5	2015 őszén a kínai kormány – Hszi Csin-ping elnök washingtoni útja elé időzítve – ezzel ellentétes ígéretet tett, de vélhetően nem gondolta komolyan, és amúgy is csak 2020-as dátumot emlegetett.
6	Ugyanennek a modellnek a kínai változata Mao elnök idején azt szolgálta, hogy a mezőgazdaság rovására a kínai hadigazdaság és az azt kiszolgáló nehézipar gyarapodjon.