Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

4.2.3.3. A belvárosi irodaház program

1990–92 között Budapesten nyomasztó hiány volt bérbe adható irodahelyiségekből, s ez – Nyugat-Európához képest is – magasra hajtotta a bérleti díjakat. Eközben a még állami tulajdonban lévő cégek a főváros legfrekventáltabb pontjain – az ÁVÜ szerint – „igényeiket messze meghaladó négyzetméteren terpeszkedtek el – fittyet hányva arra a tényre, hogy az 1989 előtti állapotokhoz képest az ingatlan értéke sokszorosára emelkedett”. Az ÁVÜ-t az is irritálta, ha kiderült, hogy az állami vállalat a felesleges irodahelyiségeket piaci áron bérbe adta, s az ebből szerzett bevételt a veszteséges alaptevékenység finanszírozására és/vagy a menedzsment és az alkalmazottak premizálására költötte. Ezt – teljes joggal – vagyonfelélésnek tekintették.

Az 1992-ben formálisan is beindított program két célt tűzött tehát maga elé: egyrészt igyekezett elvonni a feleslegesnek ítélt ingatlanvagyont, másrészt az ingatlanvagyon privatizációja útján az ÁVÜ maga is aktív piaci szereplővé kívánt válni. A program első ütemében 12 épület került az ÁVÜ tulajdonába – jobbára megszűnésre ítélt tervező- és külkereskedelmi vállalatoktól.

A teljes lista (zárójelben a m2-adatokkal): Mogürt (17 098 m2), Ipari Informatikai Központ (6264 m2), Erőterv (5438 m2), Középülettervező Vállalat (3954 m2), Iparterv (3954 m2), Típusterv (3622 m2), Lakóterv (3281 m2), Agrotek (3278 m2), Metrimpex (2923 m2), Elektroimpex (2728 m2), Vegytek (2300 m2), ÉTV (1561 m2).1 Az elvonás után az épületeket korábbi kezelőik továbbra is használhatták, de piaci szintű bérleti díj fejében. Ha erre nem voltak hajlandók vagy képesek, akkor az ÁVÜ elköltöztette őket.

Némi jogi okokkal magyarázható késlekedés után, 1991 őszén az ÁVÜ minden elvont épületet egy újonnan alapított cégbe, a Belvárosi Irodaház Kft.-be apportált. Ez a kezdetben 100%-ban ÁVÜ-tulajdonú cég azt a feladatot kapta, hogy önálló ingatlankezelő cégként próbáljon megállni a saját lábán, majd fokozatosan értékesítse a tulajdonában álló ingatlanokat (7.6.3.).

Ezzel a programmal az ÁVÜ kevés barátot, de sok ellenséget szerzett. Mint oly sokszor, itt is keveredtek a vállalatok és a menedzserek önérdekei, a presztízs-szempontok és a valódi közgazdasági érvek. Az érintett cégek számára minden esetben komoly gondot jelentett az ingatlan tulajdonjogának elvesztése, hiszen a bérleti díj hirtelen megjelent a költségek között. Sok vállalat számára a székházként funkcionáló ingatlan egyben jelzálogfedezet volt a folyamatos működéshez szükséges hitelek felvételekor. Az elvonás problémát jelentett az építőipari tervezővállalatoknak is (pl. Iparterv). Náluk az ingatlan a különféle jótállási garanciák fedezeteként volt nyilvántartva. A vállalatok tehát tiltakoztak, megpróbáltak ellenállni, vagy ha ez nem sikerült, akkor legalább valamifajta fájdalomdíjat kapni (adósságelengedés, kedvezményes bérleti díj stb.).

ÁVÜ (1991: 55). Az elvont ingatlanok egy része botrányok sorozatát generálta. Ez történt például az egykori Tiszti Kaszinó épületével, amelyet az ÁVÜ a Mogürttől vont el. Az ÁVÜ-től az épület 1992-ben a Kincstári Vagyonkezelő Szervezethez (KVSZ) került, az pedig – gyanús körülmények között – kiutalta az MDF-nek és a Fidesznek (9.1.7.).