Ezen a ponton célszerű egy lépéssel visszamenni a logikai láncban és feltenni azt a kérdést, hogy egy adott országban kinek a tulajdonában vannak a nyersanyag lelőhelyek – képletes kifejezéssel élve –, „a Föld méhének kincsei”. E tekintetben az 1989-es rendszerváltás nem okozott változást, minthogy Magyarországon, miként a kontinentális Európa legtöbb országában bányák, a felszín alatti vízbázis mindig is állami (királyi) tulajdonban voltak, és fel sem merült, hogy ezen változtatni lenne szükséges. (Nem úgy, mint az Egyesült Államokban, ahol viszont a felszíni földterület tulajdonosa automatikusan tulajdonjoggal bír a földfelszín alatti kincsek felett.)

Az ún. természetes monopólium más módon is létrejöhet. Sokszor fordul elő, hogy a piacon jelentkező kereslet egészét egyetlen vállalat kisebb határköltséggel tudja kielégíteni, mintha ugyanezen a piacon kettő vagy több vállalat működne. Ezt nevezik méretgazdaságosságnak (economy of scale). A mikroökonómia használja a belső méretgazdaságosság fogalmát is, megkülönböztetve külső méretgazdaságosságtól, amely a határköltség csökkenését a piac méretének növekedéséből eredezteti. Ebben az esetben tehát a természetes monopóliumot a termelés beindításának – más ágazatokhoz képest – hatalmas tőkeigénye teszi természetes monopóliummá. Egyfelől arról van szó, hogy a potenciális belépőknek óriási kezdeti beruházásokat kellene eszközölniük,2 miközben a piacon már jelen lévő cég képes arra, hogy alacsony határköltséggel mindig éppen olyan ütemben bővüljön, hogy a potenciális versenytárs elől elszívja az újonnan jelentkező vevőket. Másfelől pedig arról, hogy bizonyos iparágakban (network industries) elképzelhetetlen a fogyasztókat ellátó nagy hálózat kiépítése nélkül szolgáltatást nyújtani.

Az angolszász közgazdasági szakirodalom ezen túlmenően választékgazdaságosságról is beszél. Ez utóbbi – magyarul ritkán használt – kifejezés azt jelenti, hogy a nagyobb méretű vállalatok kisebb versenytársaikhoz képest olcsóbban tudnak kiegészítő, bővítő szolgáltatásokat nyújtani, s ez még inkább fokozza versenyelőnyüket (pl. kábeltelevíziós társaságok internetes szolgáltatást is nyújtanak). Újabban használja a szabályozási szakirodalom a sűrűséggazdaságosság (economy of density) kifejezést is, melyre kézenfekvő példa a postai szolgáltatás: egy nagyobb cég több postafiókot tud működtetni, ezért a vevők is inkább ezt a céget fogják preferálni.

A fenti okokból előnyös helyzetben lévő vállalatok esetében – tipikusan ilyenek a közművek, legyenek akár magán- vagy állami tulajdonban – az állami árszabályozás alapvető problémája az, hogy a határköltség az átlagköltség szintje alatt van, ezért a határköltségen történő értékesítés veszteséget okoz. Ez tehát nem lehet a szabályozó által előírt cél, mondván, hogy a tökéletes verseny körülményei között ez lenne a társadalmi optimum. Ha az állam ragaszkodik a veszteséget termelő konstrukcióhoz, akkor a veszteséget adóból kellene pótolni, ami által más termékek ára kerülne a határköltség fölé.

Első megközelítésben tehát azt mondhatjuk, hogy a monopóliumok léte az ország érdekeit szolgálja, mert a fogyasztók szükségleteit egy termelővel olcsóbban lehet kielégíteni, mintha a piac többszereplős lenne. A szabályozáselméleti irodalomban ezt nemduplikálhatóságnak is nevezik. Ha azonban jobban belegondolunk, beláthatjuk, hogy ez még nem a történet vége.

A modern közgazdasági elmélet tehát a monopóliumok viselkedését elemezve már túllépett a több mint fél évszázaddal ezelőtt megfogalmazott, fentebb idézett megállapításokon.6 Általánosan elfogadottá vált az a megfigyelés, hogy a magas profitot elérő cégek kihívják maguk ellen a versenyt, ezért a piaci versenyben ritkán maradnak fenn a tiszta monopolhelyzetek. Inkább oligopóliumokról lehet beszélni: több nagy cég van egyidejűleg a piacon. Mindegyikük elég nagy ahhoz, hogy befolyásolja az árakat, de egyikük sincs támadhatatlan monopolhelyzetben. Időnként összejátszanak, máskor egymásnak ugranak. Ez a megközelítés a megtámadható piacok elmélete címszó alatt került be a tankönyvekbe.7 Schumpeter (1943) klasszikus megfogalmazása szerint úgy is mondhatjuk, hogy a verseny nem a piacokon, hanem a piacokért folyik.

Az árszabályozás egyik problémája már igen korán, a 19. század elején felszínre tört, amikor a levélpostai szolgáltatás terjedése fontos üggyé vált. Ekkortájt ez igen költséges szolgáltatás volt: az angol postatörténet szerint egy Londonból Edinburgh-ba küldött levél díja kb. 1 napi munkabérnek felelt meg. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a levéltarifák országon belül távolságarányosak voltak, ami egyfelől a költségek alakulása miatt logikus volt, másfelől viszont bonyolította a rendszert. Ezért az angol kormány a postamonopólium odaítélésekor feltételként szabta az országon belüli egységes, távolságfüggetlen díjszabást.8

Gyakori, hogy az állam verseny-korlátozó szerepben lép fel olyan iparágak esetében is, ahol a 6.2.1. szakaszban bemutatott két feltétel egyike sem teljesül, s ahol első ránézésre is világos, hogy a piacra való belépést engedélyezési eljáráshoz kötő szabályozás leginkább a már piacon lévő termelőket és nem a fogyasztókat védi. Jó példa erre a dohánytermesztés és -forgalmazás, ami száz éven keresztül, egészen 1992-ig állami monopólium volt Magyarországon. A gyógyszer-kiskereskedelem monopolszabályait viszont éppen az idő tájt vezették be, és csak 2006-ban kezdődött meg ezeknek a szabályoknak a leépítése (5.2.4.). Magyarországon kevéssé ismert, hogy Svédországban 1971-ben állami monopóliumnak minősítették a gyógyszerek kiskereskedelmi forgalmazását. Az ország 900 patikáját egyetlen cég tömörítette. Ezt a tilalmat csak 2008-ban oldotta fel a svéd parlament. Ezzel egy időben engedélyezték, hogy szupermarketekben és benzinkutaknál is hozzá lehessen jutni bizonyos alapgyógyszerekhez.9 Más esetekben az állam monopolhelyzetének fenntartása közvetlenül belpolitikai célokat (is) szolgál. Nevezetes történelmi példa erre a levél- és csomagküldés állami monopóliuma a 17. századtól kezdve, amely Európa-szerte technikai és jogi lehetőséget adott a rendőrségnek arra, hogy nyomon kövesse, felbontsa a polgárok leveleit. Ugyanennek a problémának a modern változata volt az a folyamat, amiképpen a tv- és rádiófrekvenciák koncesszióba adása történt Magyarországon az 1990-es évek közepén: az állam szempontjából nem a bevételmaximalizálás volt a fő szempont, hanem az, hogy politikailag milyen irányultságú (értsd: kormánypárti vagy ellenzéki elkötelezettségű) lesz a kereskedelmi média. Érdekes és tanulságos hazai történet a pálinkafőzés liberalizációja, amely a 2. Orbán-kormány egyik első lépése volt (10.5.4.).10

Minden esetben olyan jelenségről van szó, amit Stigler (1971) nyomán a szakirodalom state capture-nek, az állam gúzsbakötésének nevez. Arra szolgál, hogy a védett termelők monopoljáradékot húzhassanak. Ezért hívják ezt a piaci viselkedési formát járadékvadászatnak (rent-seeking) is.12 Világos, hogy a piaci verseny következményei alóli állami felmentés és a védett piacok fenntartása az állampolgárok többségének egyáltalán nem áll érdekében. A korlátozás úgy születik, hogy a politikai elitek bújtatott kapcsolatokat alakítanak ki az üzleti szférával és az érdekcsoportokkal, s ezek a lobbik (pártok, klikkek) a termelő vállalatok érdekei szerint diktálják a feltételeket, az államot és az állampolgárok közösségét pedig sorsukra hagyják. Különösen veszélyes ez a fajta szabályozói kudarc, a közérdeket képviselő államnak ez a fajta gúzsbakötése, ha a nagy cégek érdekei mögött magánszemélyek, vagyis tulajdonosi pozícióval is bíró menedzserek állnak. Ebben az esetben a state capture oligarchikus struktúrák kialakulásához is vezethet (9.1.5.). Ez a szovjet utódállamokban általánosan elterjedt gyakorlat volt, tendenciaszerűen felmerült néhány kisebb kelet-európai országban (Szlovákia, Horvátország, Szerbia), és persze Magyarországon is (MVM, Mol, OTP).

Az sem ritkaság, hogy piacfelosztó kartellek titkos megállapodása nyomán keletkezik olyan látszat, hogy „természetes” oka van a verseny hiányának. Jó példa erre a nyugat-európai földgázpiac két legnagyobb szereplőjének 30 éven át fenntartott és titokban tartott megállapodása. Hogy ilyen megállapodás létezik, azt sokan sejtették, de nehéz volt megtalálni a bizonyítékokat. Csak 2009 nyarán tudott az Európai Unió Bizottsága nyilvánosságra állni azzal az állítással, miszerint a német E.ON és – az akkor még 100%-ban állami tulajdonú – francia GDF 1975-től kezdve kartelleztek. Ez a megállapodás akkor született, amikor közösen kiépítették az orosz gáz importálására szolgáló közös vezetékrendszert. A két óriáscég megállapodott abban, hogy nem fognak versenyezni egymással egymás hazai gázpiacán. Az Európai Bizottság szerint még az európai gázpiac liberalizációját követően is fennmaradt az egyezség, és csak 2005-ben törölték el.13 Azt természetesen látni kell, hogy a gázszolgáltató cégek közötti üzleti összefonódás részben a csővezetékek fizikai összekapcsolódásának a következménye. A műszaki együttműködés kényszere „természetes” módon vezet át az üzleti együttműködéshez az európai gázpiac valamennyi szereplője esetében. Ez az egyik fontos oka annak, hogy az EU és a nemzeti kormányok akarata ellenére is nehezen alakult ki valódi verseny a gázpiacon.

2010-től kezdve a 2. Orbán-kormány éppen erre az érvre hivatkozva állította azt, hogy ha már technikai okokból elkerülhetetlen a monopolhelyzetek kialakulása, akkor legyen inkább állami. „A magánkézben lévő monopólium sokkal rosszabb, mint az állami kézben lévő […], mert ha magántulajdonban vannak, kifosztják az embereket.”14 Ez az érvelés viszont azzal a lehetőséggel nem számol, hogy az állami tulajdonlás módot ad arra, hogy a mindenkori kormányhoz közel álló cégek és személyek ezzel az állami monopóliummal a maguk hasznára üzleteljenek. Erre a rendszerváltás követő 25 évben számos példa volt – elsősorban éppen a gáz- és olajimport területén (6.1.1.3., 6.2.4.4.).