Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

4.2.3.4. A külkereskedelmi vállalatok átalakítása

1989 táján Magyarországon 43 állami külkereskedelmi vállalat működött. Többségüket felkészületlenül érte, hogy korábbi partnereik saját kezükbe vették az export-import tevékenységet. Ezen túlmenően a dominóeffektus is érvényesült: a termelő vállalatok fizetésképtelensége sok külkereskedelmi vállalatnál is ellehetetlenüléshez vezetett. Sorra alakultak a külkereskedelemre szakosodott, új kisvállalatok is – természetesen jórészt a régi állami külkereskedelmi vállalatok alkalmazottaiból, akik az új vállalkozásba átvitték régi a kapcsolati rendszerüket. Másfelől számos olyan „külkeres” cég volt, amely kizárólag a hazai és/vagy a szovjet hírszerző szolgálatok fedőszervezeteként működött, érdemi külkereskedelmi munkát egyáltalán nem folytatott (pl. Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat (IPV), Interpress Nyomda és Lapkiadó V.). Bizonyos mértékig azonban valamennyi külkereskedelmi vállalat részese volt a magyar hírszerzés két nagy, egymással is rivalizáló hálózatának: a Belügyminisztérium III/I. Csoportfőnökségének, illetve a Magyar Néphadsereg Vezérkara 2. Csoportfőnökségének.1

Furcsa, ellentmondásos helyzet alakult ki. A régi külkereskedelmi vállalatok elvben jelentős tőkevagyonnal rendelkeztek. Erre annál is inkább szükségük volt, mert a liberalizált külgazdasági viszonyokra áttérve lényegesen megnőtt a saját számlás működéshez szükséges tőke nagysága – ami viszont annak volt a következménye, hogy a Németh-kormány egyik utolsó intézkedésével a KGST-piac összeomlásakor megszűntette a prompt inkasszó rendszerét (1.4.3.). Ez nemzetgazdasági szinten önmagában is 1,5-2,0 milliárd dollárral növelte a külkereskedelem tőkeigényét. Másfelől viszont a vagyonvédelmi törvény az állami vállalatok számára tiltotta az ingatlanok értékesítését vagy jelzáloggal történő megterhelését (3.1.5.), sőt – mint láttuk (4.1.3.3.) – az a veszély is fenyegetett, hogy az ÁVÜ a tulajdonos jogán egyszerűen elvonja az ingatlant.

Mindezek az összefüggések olyan nyilvánvalóak voltak, hogy maga a szaktárca, a Nemzetközi Gazdasági és Külkereskedelmi Minisztérium (NGKM) sürgette a külkereskedelmi vállalatok privatizációját, sőt ott dolgozták ki a program alapjait is. Hamarosan kiderült azonban, hogy a sok hasonlóság ellenére a vállalatok helyzete a vagyonmérleg szempontjából igen különböző volt.2 Ha ugyanis a nagy értékű ingatlanokat az ÁVÜ tőkésíti, és a vagyon részeként beviszi a társasággá alakított vállalatba, az olyan mértékben megnöveli a cég tőkeértékét, hogy az elriasztja a szakmai befektetőket (legyenek akár külföldiek, akár belföldiek). Két okból is. Egyrészt drágább lesz megvenni a céget, másrészt romlik az eszközarányos profitráta.3 Ha viszont az a döntés születik, hogy az ingatlan ne kerüljön az átalakuló vállalat tulajdonába, akkor „vagyon”-ként lényegében nem marad más a cégben, mint a menedzsment tudása, kapcsolatrendszere. Ez pedig azért nehezíti a privatizációt, mert a goodwill piaci értéke különösen nehezen állapítható meg, így az egész tranzakció nagyon könnyen támadhatóvá válik.

Hosszas viták után 1990/91-ben az ÁVÜ közel 30 külkereskedelmi vállalat átalakítását és privatizációját kezelte programszerűen. Volt, ahol a székház leválasztása már 1990 őszén megtörtént (Nikex4), míg 14 esetben csak 1991-ben történt meg az átalakítás. Nemcsak a székházak kerül(het)tek elvonásra,5 hanem a befektetések, értékpapírok, sőt kft.-üzletrészek is. Teljes körű privatizáció csak három esetben, az Artex, az Investor és a Transelektro (3.5.2.) eladásával valósult meg. Más cégek – pl. az Elektromodul, a Generalimpex,6 a Lignimpex – 1992 tavaszán csődbe mentek, felszámolásra, illetve tilalmi listára kerültek mint „tartós állami tulajdon” >4.3.. Ez történt a Technika Külkereskedelmi Vállalat, a Mineralimpex Rt. (6.7.5.1.), a Tesco Kft., a Mertcontrol és a Hungexpo7 esetében.

1: A Kalasnyikov-botrány

Máig nem nagyon érthető az ún. Kalasnyikov-ügy anyagi háttere. 1990. október első felében a 100%-ban állami tulajdonú Technika Külkereskedelmi Vállalat (TKV) 1,8 millió USD-ért 10 ezer géppisztolyt és hozzá való lőszert adott el a hozzá hasonló jugoszláv, állami cégnek. (A rendszerváltás előtt a TKV alapvetően a fejlődő arab országoknak szállított fegyvereket.) A tranzakció során a remélt második szállítmány ellenében kifizetett 985 ezer dollárnyi előlegnek nyoma veszett. A hosszú éveken át húzódó perben sem a pénzt, sem a felelősöket nem sikerült megtalálni.8 A TKV felszámolása, ami 1995-ben kezdődött és öt éven át tartott, ezzel az üggyel is összefüggött.9

1990-ben a fentebb említett szállítmányra a megrendelő a horvát rendőrség volt, a politikai szándék pedig az, hogy Magyarország segítsen a függetlenség kikiáltására készülő horvát politikai erőknek a nemzeti hadsereg megteremtésében. Miután ekkor még létezett az egységes Jugoszlávia, a fegyvereket illegális úton kellett eljuttatni a vevőnek. A nemzetközi botrány három hónappal később, 1991 januárjában robbant ki, amikor a szerb tv felvételeket mutatott a magyar szállítmányról.10

Ennyi év távlatából a privatizáció szempontjából csak két körülmény érdemel említést. Egyrészt azt, hogy az akkori Honvédelmi Minisztérium egyik illetékese, a védelemgazdasági főosztály helyettes vezetője, Móricz Gábor ezredes belebukott az akkori, első hallásra cinikusnak tűnő, valójában nagyon is megfontolt nyilatkozatába: „… a fegyverkereskedelmet nem szerencsés állami monopóliumban tartani, mert az olyan botrányokhoz vezethet, amelyek miatt egy demokratikus országban a miniszterelnök akár fel is ajánlja a lemondását.” Móricznak a nyilatkozat után azonnal mennie kellett.11 Pár évvel később Móricz egyike lett a magyar üzleti élet egyik legszínesebb figurájának, aki azután több szálon is bekapcsolódott a privatizációba.

A Konsumexet a program lezárulása után, 1993 utolsó hónapjaiban adták el. Az állami tulajdonban levő részvénycsomag 51%-át – egy 289 M Ft névértékű csomagot – a cég dolgozói és vezetői vásárolhatták meg 60%-os árfolyamon, kedvezményekkel, lényegében készpénz nélkül.12

2: A Tesco mint tartós állami tulajdon

Az 1962-ben kormányközi megállapodások végrehajtására létrehozott külkereskedelmi vállalatot a későbbiekben Tesco Nemzetközi Együttműködési és Tanácsadó Kft.-nek hívták. A tudományos és technológiai transzferrel, műszaki szakemberek kiutaztatásával foglalkozó Tesco Külkereskedelmi Vállalat a pártállam külkereskedelmének egyik meghatározó szereplője volt. (A később jól ismertté vált brit üzletlánccal való névazonosság csak véletlen.)

A Tesco tevékenysége főleg az elmaradottabb baráti és semleges országokba irányult. Bár a cég és a pártállami hírszerzés átfedéseiről eddig nem született publikus kutatás, a városi legendák szerint a Tesco működéséhez kezdettől fogva intenzív hírszerzési tevékenység kapcsolódott.13 A cég sorsa csak 2005-ben oldódott meg, addig különféle állami vagyonkezelők igazgatták. Bartha Ferenc vásárolta meg egyik üzleti vállalkozásán keresztül.14

1	Borvendég (2017), http://www.privatkopo.hu/WebArticleShow.aspx?AGM=joghalo&AN=totkokszolgak&MN=joghalo&LN=hungarian
2	A vállalatcsoport privatizációjának első összefoglaló értékelését – 25 cég adatainak részletes elemzése alapján – lásd Tulajdon Alapítvány – Privatizációs Kutatóintézet (1992b: 89–116). A létező 43 vállalatból a következő 25 volt hajlandó információt adni a kutatóknak: Agrimpex, Chemoplimpex, Elektromodul, Ferunion, Generalimpex, Hungagent, Hungarotext, Hungexpo, Interag, Ivestor, Konsumex, Kopint-Datorg, Licencia, Lignimpex, Masped, Mertconrol, Metalimpex, Mercator, Mineralimpex, Mogürt, Monimpex, Tanimpex, Technoimpex, Tesco és Transelektro.
3	Angolul: return on equity (RoE).
4	Az 1976-ban épült hatalmas Nikex-székház – bonyodalmas körutak végén – egy időre a Csoóri Sándor nevével fémjelzett Hungária Televízió Alapítványhoz került. Ez egyike volt a 90-es évek sokat vizsgált, sokat idézett botrányainak (Beszélő, 1994, 17. szám). 2020-ban a Szinház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) kapta meg az épületet.
5	A Metalimpex Acél- és Fémkülkereskedelmi Vállalat Nádor utca 9. alatt található székháza, a hajdani Festetics-palota, az elvonás után a Közép-európai Egyetemnek (CEU) adott otthont, miután a vállalatot az ÁVÜ 1992. január 1-i hatállyal megszűntette. A jogutód vagyonkezelőnek, a Metál Vagyonkezelő Kft.-nek a CEU 340 M Ft-ot fizetett ki az épületért, amibe beszámították a magyar kormány 180 M Ft-os tartozását az Alapítvány felé.
6	Lásd Pete (1987).
7	Privinfo-évkönyv (1992: 281–282, 383–384).
8	www.origo.hu, 2001. febr. 2. 1997-ben, a Horn-kormány idején, az ügyet az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának albizottsága is vizsgálta (Hetek, 2007. ápr. 13.). A TKV-nek egyébként számos ehhez hasonló, lezáratlan bűnvádas ügye volt, emiatt a cég felszámolási eljárása is húzódott (NSZ, 2003. júl. 26., HVG, 2007. aug. 11.).
9	Rádi (2013).
10	A színfalak mögött azonban a magyar belpolitikai botrány sokkal hamarabb kirobbant. A kormány utasítására az egyedi exportengedélyt a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma már 1990. október 31-én visszavonta. Utólag egyértelműnek tűnik, hogy a fegyverszállítástól remélt politikai haszon végső soron valamiféle határrevízió lett volna, amelyet Horvátország segítségével Szerbia kárára remélt végrehajtani az akkori Honvédelmi Minisztérium két első számú vezetője, Für Lajos és Raffay Ernő. Ezekről a revizionista álmokról, és az Antall Józseffel emiatt kitört konfliktusról lásd a Népszabadság 2009. szept. 3.-i beszámolóját.
11	Lásd Móricz sokkal későbbi nyilatkozatát (www.hvg.hu, 2007. okt. 31.).
12	A Konsumex továbbra is az ÁVÜ-nél maradt részvényeiből 32% a Gépjármű Felelősségbiztosítási és Kárrendezési Alapnak, míg további 10% a kárpótlásra lett félretéve (HVG, 1993. nov. 13.).
13	MaNcs, 2007. máj. 10.
14	HVG, 2005. márc. 12.