Az EU irányválasztása szorosan összefüggött az Egyesült Államokban, illetve a világgazdaság egészében zajló változásokkal, s ennek nyomán a szolgáltatások piacának liberalizációjával, valamint az erről az ENSZ Kereskedelmi Világszervezetének (WTO) keretén belül, 1986-ban megkezdett multilaterális tárgyalásokkal.1

A piacnyitással kapcsolatos problémák és a megoldások számos ágazatban nagyon hasonlóak voltak: ott, ahol vertikálisan integrált állami monopóliumok működtek, amelyeken belül keresztfinanszírozással lehetett csak biztosítani bizonyos szolgáltatásokat. A kistelepüléseken élők, illetve a kisfogyasztók ellátása mindenütt drágább, ezért a nagyvárosokban lakókra, illetve a nagyfogyasztókra hárult több teher. Ez viszont versenyhátrányt jelentett az utóbbiak számára, hiszen ha többe kerül a víz, a gáz, az áram, mint ami piacilag indokolt lenne, akkor növekednek a nagy cégek költségei is. Ezek az ellentmondások a liberalizáció folyamán – látszólag paradox módon – csak tovább éleződtek. Két okból is. Egyrészt az EU döntéseinek megfelelően az egyes ágazatok legprofitábilisabb részterületei (pl. a nagy ipari üzemek áramellátása, a telefonszolgáltatás leválása a postáról) fokozatosan megnyíltak a piaci erők előtt, s ezzel nehezebbé vált a megmaradt részeken a keresztfinanszírozás. Az egyetemes szolgáltatás koncepciója (6.2.1.) – egyebek között – azt a célt szolgálja, hogy minden háztartás és minden vállalat számára jogi biztosítékai legyenek a szolgáltatáshoz való hozzájutásnak, ami azonban nem ad felhatalmazást arra, hogy a tagállamok tetszésük szerint diszkriminatív árakat alkalmazzanak a fogyasztók egyik csoportja előnyére vagy hátrányára. Egyszerűbben szólva: az EU elvi alapon ellenzi a kettős tarifarendszerek működését. Másrészt abból keletkeztek feszültségek, hogy az egyes tagországok eltérő ütemben nyitották meg piacaikat, így a különböző piacokon más és más költségszintek, más és más szabályok érvényesültek.

Az energiaszolgáltatásban Nagy-Britannia és kisebb mértékben Németország kormánya elsőként szorgalmazta a szabad hozzáférés elvének elfogadását, vagyis annak a lehetővé tételét, hogy egy-egy tagország energiaellátói egy másik ország hálózatán keresztül juttathassanak energiát egy harmadik ország fogyasztóihoz. Ezt a törekvést az Unió több északi országa is támogatta, míg a franciák, a spanyolok, az olaszok és a görögök ellenezték. Az utóbbiak az integrált rendszerek fennmaradását támogatták, ahol egyetlen központi szervezet jogosult a vezetékes energia külkereskedelmére, és több-kevesebb garanciát nyújt arra, hogy az ország különböző régióiban ugyanazok az árak érvényesülnek – függetlenül az ellátás közvetlen költségeitől.4 Az angolok és a németek a verseny megteremtéséért szálltak síkra, míg a dél-európaiak azzal érveltek, hogy az integrált rendszer megbomlása esetén nincs mód az ellátási felelősség érvényesítésére (1.1.2.5.).

Persze nem szabad szem elől téveszteni, hogy az 1994/95-ös helyzet ténylegesen még nagyon távol volt a teljes liberalizációtól.5 Az első irányelvet a villamosenergia-szektorban 1996-ban, a gázszektorban 1998-ban fogadta el az EU. És persze a végrehajtás is igen lassan haladt, még 2000-ben is számos tagország lemaradásban volt az 1996-os követelményekhez képest. A még szigorúbb szabályokat rögzítő második irányelv – mind a villamos energia, mind a gáz vonatkozásában – 2003-ban lépett életbe. Ennek alapján az ún. nem lakossági fogyasztók számára a piacnyitás kezdete 2004. július 1., míg a – lakosságra is kiterjedő – teljes piacnyitás kezdete 2007. július 2. volt. A harmadik irányelv első változata – megint csak két dokumentum, egy a gázra, egy a villamos energiára – 2007 szeptemberére volt időzítve, de nem készült el, mert Franciaország és Németország ellenállt annak a brüsszeli kísérletnek, hogy az irányelv kötelező szabályként mondja ki a vertikálisan integrált cégek tulajdoni szétválasztását. Ezeknek a vitáknak a során került talán először egyértelműen rögzítésre, hogy az áram- és a gázpiac egy fontos tekintetben mégsem vehető egy kalap alá. A vertikálisan integrált villamosenergia-konszernek ugyanis jelentős arányban maguk állítják elő az áramot, míg a gázcégek jobbára „kívülről” – elsősorban Oroszországból – vásárolják a gázt. Ezért a verseny élénkítése és az árak csökkentése az unbundling tervek megvalósulása esetén inkább várható a villamosenergia-szektorban, mint a gázszektorban. A 3. energiacsomagot az Unió 2009-ben fogadta végül el. Ennek a nemzeti jogba való átültetése számos országban, így Magyarországon sem valósult meg a 2011. márciusi határidőre, sőt még 2015 elejére sem. Ezért a brüsszeli bizottság Magyarország ellen is kötelezettségszegési eljárást indított általában az energiapiac, ezen belül is a gázpiac nem megfelelő szabályozása miatt:

Látni kell azonban azt is, hogy az energiaszektor liberalizációjának ellenzői is vannak. Elsősorban a környezetvédők bizalmatlanok a szabadpiacokkal szemben, de vannak olyan politikai stratégák, akik az összeurópai szintű energiabiztonság növelése érdekében éppenséggel a nagy szervezetek összeolvadását, koncentrálódását támogatják – mondván, hogy csak ezek az európai szinten is vertikálisan integrált óriásvállalatok képesek felvenni a versenyt az oroszországi nagyszállítókkal (pl. Gazprom).

A postapiac liberalizációja az 1970-es években indult, amikor is egyre több országban történt meg a távközlés leválása vagy leválasztása a levél- és csomagszállítással azonosított, hagyományos szolgáltatási körről. Ez a folyamat még 2017 végére is csak keveset haladt előre (6.13.2.). Még lassabb volt az előrehaladás a vasúti áruszállítás piacának liberalizációjában. A 2013 januárjában kiadott, ún. negyedik vasúti csomag is csak annyit irányzott elő, hogy a pálya tulajdonlását és az árufuvarozás szervezését végző céget a nemzeti vasúti holdingokon belül pénzügyileg és irányítási szempontból el kell választani egymástól – a tulajdonosi egybefonódás azonban fennmaradhat.

A független szabályozó szervezetek elterjedése az 1980-as évektől kezdve vált világszerte egyre lendületesebbé. Egy 2005-ben készült, 36 országot és 7 szektort vizsgáló tanulmány azt állapította meg, hogy 1983-ban a vizsgált területeken összesen csupán 34 független szabályozó szervezet működött, vagyis országonként átlagosan kevesebb, mint egy. 2002-re számuk radikálisan megemelkedett és elérte a 174-et, ami átlagosan, országonként majdnem 5 szervezetet jelentett.9