Az energiaszektorban az 1991. évi koncessziós törvény szabályozta a kizárólagos állami, illetve önkormányzati tulajdonú tevékenység szerződéssel történő átengedését. E törvény hatálya kiterjedt – többek között – a kutatási és kitermelési tevékenységre, valamint a vezetékes szállításra, illetve a tárolásra. A koncessziós szerződést általában nyilvános pályáztatás után kötik meg. A koncesszió határozott időre szólt, maximum 35 évre és egyszer volt hosszabbítható.

Az ágazat privatizációjában fontos szerepet játszott az 1993-as bányászati törvény is. Ez kimondta, hogy az ásványkincsek alapvetően az állam tulajdonát képezik, és ez a tulajdonjog kitermeléskor a kitermelőre száll át. Ez a törvény rendelkezik a szénhidrogének szállításáról is, mely kizárólagos állami tevékenység, de koncesszióba adható. A törvény fontos rendelkezése a földgázszállító vezetékhez való szabad hozzáférés (open access) biztosítása, szabad kapacitás esetén. Mivel ez lehetetlenné tette volna a Mol gáz-nagykereskedelmi monopóliumának fenntartását és a gázár ezen keresztüli szabályozását, 1995-ben az Országgyűlés módosította a bányatörvényt. Az új rendelkezés alapján a szállítóvezetékekhez való szabad hozzáférést csak hazai kitermelésű gáz esetében kötelező biztosítani, tekintettel a koncesszióba adott potenciális gázmezők kitermelésére. Minden más esetben a Mol dönthetett a szabad kapacitások átengedéséről. Akkor persze új helyzet állt volna elő, ha a Mol mellett egy másik nagykereskedelmi cég is megépíti a maga nagy nyomású szállítóvezetékeit – mint ahogyan erre egy időben az orosz érdekeltségű Panrusgáz erősen készült is.2 Ez alááshatta volna a Mol viszonylagos monopolhelyzetét – hacsak időközben nem kerül módosításra a gáztörvény. Ezt a küzdelmet azonban a Mol feladta: a gázüzletág nagy részét 2004-ben eladta az E.ON-nak (6.7.12.).

Ez az open access szabályozás is jól mutatja, hogy a nagy közszolgáltató cégek természetes monopóliumával kapcsolatos vélekedések egy normális piacgazdaság keretei között eltúlzottak. Bár abban van igazság, hogy egy kiépített gázvezeték vagy villamos távvezeték mellé nem célszerű – vagy esetleg lehetetlen – újabb vezetéket kiépíteni, annak nincsen „természetes” akadálya, hogy az adott vezetéken váltakozva szállítsanak az egymással versengő társaságok, s még egy Magyarország-méretű országban is lehet a fővezetékektől 5 vagy 50 kilométerre újabb fővezetéket építeni. Mint a Mol esete is igazolja, a monopolhelyzeteket elsősorban az állam hozza létre.

Az energiaszektor privatizációjának kezdetekor – tehát 1993–1995 között – az alapvető elképzelés az volt, hogy egy átmeneti, állami árkontrollt követően alapvetően a verseny fogja szabályozni a profitokat. A 2000-ben és 2001-ben elfogadott új ágazati törvények (Get., Vet.) már sokkal kevésbé építettek a piaci logikára: a profitszabályozás fő eszköze a közüzem és a versenypiac merev kettéválasztása volt. Lényegében az történt, hogy a törvényalkotó az árakon keresztül korlátozta a közüzemben elérhető nyereség szintjét, de nagyjában-egészében megtűrte a versenyt az iparvállalatok és más (nem állami tulajdonú) nagyfogyasztók piacán. Ez persze csak arra volt jó, hogy a piac kisebbik szegmensében elinduljon a verseny. 2007-ben még mind a villamosenergia- mind a földgázpiacon csak 29% volt a liberalizált rész aránya, szemben a közüzem 71%-os arányával. Az Európai Unió nyomására ezt a modellt váltotta fel azután a Get. és a Vet. új változata, amely megszüntette a piacok mesterséges kettéosztását. Ennek ellenére, de facto a gázpiac liberalizációja vontatottan, és visszalépésekkel tarkítva folyt. 2008 végén az Unión belül Magyarország az utolsó helyen állt a 2003/55/EC direktíva végrehajtásában. Egy 100 fokú skálán mérve a magyar gázpiac liberalizációjának mértéke 34 pont volt csupán.3

2017-ben azonban az is bebizonyosodott, hogy az open access mechanizmusa feltételezi azt is, hogy a piaci szereplőket kizárólag a verseny logikája motiválja, ami éppenséggel csak korlátozottan volt jellemző az európai gázpiac legnagyobb szereplőjére, az állami tulajdonú, Putyin elnök által közvetlenül kontrollált Gazpromra. Amikor az EU elvárása szerint első ízben, aukciós árverésen került volna értékesítésre két, Magyarországot a nyugati piacokkal összekötő gázvezeték 2019-től 2034-ig hatályos üzemeltetési joga, reális veszélynek látszott, hogy a Gazprom minden versenytársát felüllicitálva megszerzi ezeket a versenytársak orra elől.4 Ezért az Orbán-kormány – a nyilvánosság teljes mellőzésével – hatósági eszközökkel tiltotta meg a Mol tulajdonában álló FGSZ Földgázszállítónak, illetve a Belügyminisztérium által tulajdonolt Magyar Gáz Tranzitnak hogy a magyar–osztrák tulajdonú HAG gázvezetékre, illetve az egyébként használaton kívül lévő, magyar–szlovák gázvezetékre üzemeltetőként pályázatot írjanak ki.5 Ez a döntés nyíltan szembement az EU-s előírásokkal, de magyar szempontból az óvatosság – vagyis a Gazpromtól való félelem – nagyon is indokolt volt. A piac ismerői ugyanis azzal számoltak, hogy a 2019-ben lejáró ukrán-orosz gázszállítási szerződést a Gazprom nem fogja meghosszabbítani, s ebben az esetben különösen nagy baj lenne Magyarország számára, ha az Ausztria és a Szlovákia felé vezető gázcsövek felett is a Gazprom rendelkezne. Éppen ezért azt a lehetőséget sem lehet kizárni, hogy ebben az ügyben a magyar kormány a színfalak mögött mégiscsak egyeztetett az EU-val, és ezért maradhatott a 2017 márciusában meghozott döntés hónapokon keresztül titokban.