Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.2.10. A villamosenergia-ipar hosszú távú megállapodásai

Miután a versenyt az állam korlátozni kívánta, a korábban bemutatott szabályozási elemeken túlmenően a villamosenergia-iparban még szükség volt a hosszú távú megállapodások (HTM) rendszerére is. A magyar villamosenergia-ipar 1995. évi privatizációja ugyanis olyan decentralizált modell kialakításához vezetett, ahol az áramtermelőket és az áram elosztását végző cégeket a kapacitások kétharmada tekintetében az MVM kötötte össze 15–20 évre szóló szerződések hálójával. Nem ez volt a cél – de ez lett az eredmény.

Az persze igaz, hogy aki erőművet vásárol és/vagy épít, annak az a fontos, hogy garantáltan értékesíteni tudja az áramot. Az áramszolgáltatók is abban voltak érdekeltek, hogy tartós szerződésekkel láncolják magukhoz az erőműveket vagy valamelyik nagykereskedőt, máskülönben bármelyik pillanatban eladható árualap nélkül maradhatnak. Nyilvánvaló, hogy az ilyen hosszú távú szerződésekre épülő rendszer csak akkor tekinthető versenymodellnek, ha a szerződések megkötése előtt éles a verseny. Nagyon is nem mindegy, hogy ki kap lehetőséget hosszú távú szerződésre. Ha viszont a szerződéseket egyszer aláírták, akkor ez a konstrukció újraszüli, illetve fenntartja a monopolhelyzeteket. Noha a HTM-ek kérdése 1994–97 között nem állt a közfigyelem homlokterében, fontos, hogy már ezen a ponton utaljunk a későbbi időszakban keletkezett viták és konfliktusok elvi magjára.1

Az első hosszú távú villamosenergia-vásárlási szerződéseket – melyek az erőműveket kapcsolták az MVM-hez – 1995-ben írták alá, gyakorlatilag a privatizációval egy időben, az utolsót 2001-ben. A későbbiekben összesen 8 erőművel született ilyen megállapodás, amely több mint 10 szerződést jelentett, mert a megállapodásokat nem cégenként, hanem erőművi blokkonként kötötték meg. Előbb vagy utóbb valamennyi erőmű kiharcolta magának az MVM-től a 15, 20 vagy 25 évre szóló áramvásárlási szerződést. Ezek a megállapodások nem pusztán az árakat és a mennyiségeket rögzítették. Az MVM-nek az erőművekkel szemben szinte tulajdonosi jogosítványai voltak. A budapesti központból tetszés szerint indíthatták el vagy állíthatták le az erőművek áramtermelő kapacitásait. A decentralizált modell és az ennek alapján 1995-ben megalkotott villamosenergia-törvény (Vet.) azt is kimondta, hogy új erőmű építésére csak az a társaság kaphat engedélyt, amelyik rendelkezik hosszú távú árameladási szerződéssel. Az MVM – ellátásbiztonságra való hivatkozással – 1996-ban és 1997-ben svájci cégekkel importra is kötött HTM-megállapodásokat,2 majd ugyanebben a kedvezményben részesítette az MVM az 1994 óta (!) Ukrajnából áramot importáló, Kapolyi László által tulajdonolt céget is.3 Az MVM a maga részéről 15 éves, gördülő rendszerű villamosenergia-eladási szerződéssel (VEASZ) kívánta biztosítani, hogy a privatizált erőművektől átvett áramra a későbbiekben igényt fognak tartani az ugyancsak privatizált áramszolgáltató vállalatok.

A HTM-ben szereplő árakat 2004 tavaszán újratárgyalták, és ekkor sor került néhány kiegészítésre is. A HTM jogi értelemben is elismert „módosítása” ekkor a felek többségének nem állt igazán érdekében. A magántulajdonú cégek a HTM-ek alapján mind eladói, mind vevői oldalon kedvező árakat remélhettek, az MVM pedig a maga gazdasági és politikai monopolhelyzetének biztosítását látta a HTM-ekben. De volt ellenpélda is: a Bakonyi Erőmű szerződéseit 2003-ban felmondta az MVM.

Az csak az EU-csatlakozás után derült ki egyértelműen a közvélemény számára, hogy az erőművekkel kötött HTM-ek versenyjogi szempontból aggályosak lehetnek, ezért előbb-utóbb módosítani kell majd ezt a rendszert is.4 Talán célszerűbb lett volna, ha a csatlakozási tárgyalások során Magyarország ebben az ügyben is derogációt kér, de ez akkor fel sem merült (6.1.1.1.). Viszont az EU-ból érkező kifogások alkalmat teremtettek arra, hogy 2005 novemberében a Fidesz a HTM-ek ügyét politikai támadásra használja fel, bedobva az addig soha nem használt „luxusprofit” kifejezést.

5: Orbán Viktor a villamosenergia-cégek luxusprofitjáról

„Mindig azt halljuk az energiaköltségekről, energiaárakról szóló vitákban, hogy azt a világpiac határozza meg. Mégis, ha körülnézünk a határainkon túl, azt látjuk, hogy valahogy a szomszédos államokban ez a bizonyos világpiac az árakat mindig alacsonyabban határozza meg, mint Magyarországon. Márpedig amikor az ember fizet, szereti tudni, hogy valóságos értékért nyújt-e ellenszolgáltatást, szereti, ha az ár valós, nem nyerészkedéshez és spekulációhoz szeretne hozzájárulni. Ezért a tisztességes profitot és a luxusprofitot el kell választanunk egymástól. A tisztességes profitot el kell fogadni, a luxusprofitot pedig le kell törni, tisztelt képviselőtársaim.

Biztatom magunkat, hogy mondjuk ki: Magyarországon a háztartási energiaár nem valós ár. Biztatom magunkat, hogy mondjuk ki: a nem valós árakat, a nyerészkedést és a luxusprofitot le kell törni. Ezért szeretném önöket arra kérni, biztatni, hogy alkossuk meg a luxusprofit elleni csomagot. Ennek az a célja, hogy 10 százalékkal csökkenjen a háztartási villamos energia ára Magyarországon (Gyurcsány Ferenc: Húsz százalékkal!) a luxusprofit terhére. Ez a változtatás lehet garancia arra, hogy megszűnik az az arcpirító helyzet, hogy bár jóval kevesebbet keresünk, mint az osztrákok, mégis többet fizetünk a villamos energiáért. Ez a csomag tartalmazzon három elemet: vizsgáljuk felül az 1995-ben kötött hosszú távú áramvásárlási szerződéseket, és csökkentsük az abban foglalt tételeket. Javaslom, tegyünk lépéseket azért, hogy minél hamarabb bekövetkezzen a szolgáltatók közötti verseny, hogy választhassanak a családok; itt a verseny segíthet nekünk. Harmadik elemként pedig azt javaslom, hogy amíg a verseny nem fejti ki jótékony hatását, a kormány ne mondjon le a legmagasabb fogyasztói ár meghatározásának jogáról. Mindannyian olyan Magyarországot szeretnénk, ahol a magyar emberek a legfontosabbak, és mindannyian olyan Magyarországot szeretnénk, ahol nem kell arcpirítóan magas árat fizetnünk a villamos energiáért.” 5

Mint oly sokszor, most is rövid távra szóló, kompromisszumos megoldás született. Az áramszolgáltatókkal kötött szerződéseket szinte gond nélkül fel lehetett mondani – helyettük négyéves megállapodások születtek. Az erőművekkel kötött szerződések sorsa bonyolultabb volt. Könnyítette a helyzetet, hogy 2003, illetve 2006 végén lejárt, és nem került meghosszabbításra a Vértesi, illetve a Pécsi Erőművel kötött szerződés. 2007 októberében az MVM felmondta, és két évvel rövidebb időtartamra újrakötötte az áramátvételi szerződéseket két legfontosabb szállító partnerével, a 100%-os MVM tulajdonban álló Paksi Atomerőművel és az általa részlegesen birtokolt Mátrai Erőművel.6 Ezzel – legalábbis formálisan – eleget tett a magyar versenyhivatal és az EU elvárásainak. Ugyanakkor, a nem MVM tulajdonú erőművek komoly jelét adták annak, hogy ők tényleg nem kívánják felbontani a HTM-eket: a Dunamenti Hőerőmű tulajdonosa, a francia GDF Suez-csoporthoz tartozó, belga Electrabel, a Budapesti Hőerőműt tulajdonló EDF, valamint az amerikai AES – a Tiszai Erőmű tulajdonosa – a washingtoni Beruházásvédelmi Jogviták Nemzetközi Központjához (ICSID) fordult, mondván, hogy az MVM és a magyar kormány megsértette az 51 ország által aláírt Energia Charta Egyezményt (ECT).7

Egyébként hosszú ideig a formálisan aláírt módosítások sem léptek hatályba, miután az érvényességhez előre kikötött feltétel volt, hogy az új szerződéseket az EU illetékes bizottsága is jóváhagyja. Ilyen jóváhagyás viszont 2008 tavaszáig nem érkezett. Csak június 4-én született meg a brüsszeli válasz: a magyar kormánynak 6 hónapon belül fel kell mondania az erőművekkel és az áramszolgáltatókkal 1995–2001 között kötött HTM-eket, mert

korlátozzák a versenyt;
a titkos megállapodások olyan magas tarifákat tartalmaznak, hogy egy részük tiltott támogatásnak minősül.8

A két és fél éves vizsgálat lezárását követően Brüsszel arról is rendelkezett, hogy az erőművek a döntést követő 10 hónapon belül – kamatostul – fizessék vissza a 2004. május 1-et követően felvett jogtalan támogatást.9 Hogy ez mekkora összeg és milyen módon történik majd a visszafizetés, arról külön tárgyalások kezdődtek.10 Előre lehetett tudni, hogy ez nem lesz egyszerű feladat, miután a részleteket a brüsszeli döntéshozók nem dolgozták ki. Így nem volt meglepetés, amikor kiderült, hogy a francia tulajdonban álló pécsi Pannon Hőerőmű, majd később mások is keresetet nyújtottak be az Európai Bírósághoz, megtámadva az Európai Bizottság határozatát.11 És az is várható volt, ami 2008 októberében történt, ti. az, hogy a magyar kormány az Országgyűlésre kívánta hárítani a HTM-ek felbontásáért viselendő felelősséget. Az ennek megfelelő programot – törvény formájában – a pénzügyminiszter 2008. október 3-án nyújtotta be a parlamentnek, ez át is ment, majd 2010 áprilisában megérkezett az EU utólagos jóváhagyása is. A program három kedvezményezettje a Budapesti, a Dunamenti és a Pannon hőerőmű volt. Céljuk pedig az úgynevezett átállási költségek (stranded costs) megtérítése volt. A kompenzációt egy korábbi bizottsági határozat értelmében az erőművek által visszafizetendő támogatási összegekből vonták le. A perek – természetesen – ettől nem álltak le.12

Mint fentebb már említettük, a HTM-ek felbontása miatt az AES és az Electrabel együttesen hatalmas összeget, 900 millió € (≈ 252 Mrd Ft) kártérítést követelt a magyar államtól.13 Az ICSID által lefolytatott eljárásban az AES pere 2010 szeptemberében zárult le: a választott bíróság a magyar félnek adott igazat. Ekkor az AES újabb keresetet terjesztett elő – de azzal sem tudott nyerni, 2012 júliusában az ICSID azt is elutasította. Az Electrabel által kezdeményezett perben is a magyar állam nyert – itt 2012. november 30-án született ítélet.14

Az erőművek panaszai alapján több nemzetközi választott bíróság is tárgyalta, hogy az EU döntésének végrehajtásával Magyarország megsértette-e az ECT egyezmény rendelkezéseit.15 2012. február 13-án az Európai Unió luxembourgi törvényszéke is az Európai Bizottság álláspontját támogatta, egyfelől kimondva, hogy a hosszú távú vásárlási megállapodások jogellenes állami támogatást tartalmaztak, másfelől viszont elutasította a Budapesti Erőmű által beterjesztett kártérítési keresletet. HTM-ügyben az utolsó per 2015. október 1-én zárult le, amikor az Európai Unió Bírósága véglegesen elutasította a Dunamenti Erőmű fellebbezését. Ezzel véglegessé vált, hogy a HTM-ek az uniós jog által tiltott állami támogatást biztosítottak. Az már más kérdés, hogy milyen arányban és/vagy mértékben kellett végül visszafizetni a cégeknek ezt a támogatást. A befektetők és a magyar állam közötti tárgyalások végeredménye ugyanis az volt, hogy – különféle többletköltségek beszámítása után – egyik félnek sem kellett semmit sem fizetnie.16

1	Még a gazdasági sajtóban sem kapott közfigyelmet, de említésre méltó tény, hogy a 2004. évi piacnyitást megelőzően a MÁV is hosszú távú, kizárólagos szerződést kötött néhány fontos partnerével (Mol, BorsodChem, Mátrai Erőmű, Magyar Alumínium Rt.), melynek alapján e cégek a megállapodás hatálya alatt akkor sem fordulhattak magánvasutakhoz, ha azok a MÁV Zrt.-nél lényegesen kedvezőbb feltételeket tudtak volna kínálni. A Versenyhivatal ebben az ügyben 2005-ben indított eljárást, amely végül 2010-ben legfelsőbb bírósági döntéssel zárult. A legfőbb bírói fórum is jogsértőnek találta a MÁV HTM-jeit (Versenytükör, 2010, 1–2. szám).
2	A svájci szerződésekkel kapcsolatosan a Magyar Narancs szakértője félre nem érthető módon utalt a korrupció lehetőségére (MaNcs, 2006. dec. 7.). A lap „Energiaipari változások” címmel egész sorozatot publikált a 2006-os évben.
3	Kapolyi – egészen 2009 tavaszáig – verseny nélkül birtokolta a 450 MW-os határkeresztező kapacitás mintegy kétharmadát (www.index.hu, 2009. júl. 9.).
4	Az első ilyen hír, amely a napilapok címoldalára került 2005. nov. 11-én jelent meg a Népszabadságban.
5	Orbán Viktor napirend előtti felszólalása az Országgyűlésben 2005. nov. 21-én. Egy héttel később a Fidesz e tárgyban egy országgyűlési határozatot, majd 2006 februárjában egy önálló képviselői indítványt is beterjesztett. Egyébként a Fidesz a „luxusprofit” kifejezést – ettől kezdve – más ágazatok esetében is előszeretettel használta – pl. az élelmiszeriparral, illetve a gyógyszergyárakkal kapcsolatban.
6	NSZ, 2007. okt. 10.
7	HVG, 2007. nov. 3. Az AES már 2001-ben is próbálkozott ezzel az eszközzel (6.5.10.).
8	https://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:L:2009:225:0053:0103:HU:PDF
9	Az EU vizsgálata nem kizárólag Magyarország ellen irányult. 2007-ben, illetve azt követően ugyanilyen okokból a Bizottság elmarasztalta Ausztriát, Belgiumot, Hollandiát, Spanyolországot, Portugáliát és Lengyelországot is (Sztankó, 2011).
10	NSZ, 2008. jún. 5.
11	NSZ, 2008. szept. 13. A következők indítottak pereket: Csepeli Erőmű, Pannonpower, Tiszai Erőmű, Budapesti Erőmű, Dunamenti Erőmű (Sztankó, 2011).
12	NSZ, 2010. ápr. 28.; MTI, 2012. febr. 13.
13	Ebből az összegből a kisebb rész – 200 M € – az AES követelése (Financial Times, 2009. jún. 23.; NG, 2009. jún. 28.; HVG, 2009. szept. 10.). A későbbi fejlemények tükrében feltételezhető, hogy ezek a nemzetközi sajtónak kiszivárogtatott számok erősen túlzóak voltak.
14	NG, 2012. dec. 5.
15	Sztankó (2011).
16	Baratta (2015).