Bár a benzin ára a taxisblokád után a helyére került, új probléma is keletkezett. Éppen a benzin árának liberalizálása miatt mesterségesen kreált árkülönbség keletkezett a gépjármű-üzemanyagként hasznosítható dízelolaj és az azzal kémiailag lényegében teljesen azonos, de befagyasztott áru háztartási fűtőolaj (HTO) között, ami utat nyitott az ún. olajszőkítésnek. Ez elsősorban a költségvetésnek okozott veszteséget, de igen hátrányosan érintette a Molt is. Egyebek között ez is oka volt annak, hogy a Mol állami vállalatként 1995-ig nem tudott kellő nyereséget termelni.

Élénk vita folyt arról is, hogy az 1994 szeptemberében újonnan létrehozott Magyar Energia Hivatal (MEH) milyen mértékű függetlenséget élvezzen. A privatizációs apparátusok – érthető okokból – azt szorgalmazták, hogy a hivatal a lehető legnagyobb mértékben függetlenedjen a kormánytól. Az egymást követő kormányok – és különösen az ipar irányítását végző ágazati minisztérium –, valamint a mindenkori kormánypárt parlamenti frakciója ennek az ellenkezőjéért szállt síkra. Az ugyanis már az 1990-es évek elején világosan látható volt, hogy az energiahordozók árának alakulása még hosszú időn keresztül napi politikai kérdés lehet. Az üzleti szféra ezt a veszélyt szerette volna minimalizálni, a politika viszont éppen ellenkezőleg azt az állapotot akarta fenntartani, hogy bármikor módja legyen közvetlenül beavatkozni az árak alakulásába. A több éven át folyó vitát végül a politika nyerte meg: a MEH statútuma kimondta, hogy az áralakulás kérdéseiben az ágazati miniszter véleménye a meghatározó.12 Az egyetemes szolgáltatásra jogosult fogyasztók – például a háztartások és a közintézmények számára – a lakossági áram- és gázárak tekintetében ez még a 2008-as, illetve 2009-es piacnyitás után is így volt. Még 2022 első felében is az volt a helyzet, hogy bizonyos mérőóra-teljesítmény alatt a kis- és középvállalatok jogosultak voltak az áramot és a földgázt egyetemes szolgáltatásként igénybe venni.

A 2. Orbán-kormány idején viszont a vita már más helyzetben folyt. Miután a kormánynak az Országgyűlésben kétharmada volt, a MEH fölötti irányítási jogok átértékelődtek. Ekkor került sor a MEH átszervezésére, illetve a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) létrehozására.

Az energiaárak szabályozása távolról sem volt egyenszilárdságú már 1994-ben sem. A háztartások nézőpontjából ugyanis nem azt volt a döntő kérdés, hogy az egyes energiafajták ára hány százalékkal volt elmaradva az értékarányos (értsd: világpiaci) árszinttől. Inkább az áremelések abszolút nagysága, tehát a kiadási terhek abszolút növekedése vált központi kérdéssé. S mivel a kiadásokon belül a fűtésre használt földgáz volt a legnagyobb tétel, ezen a téren jelentkeztek legerőteljesebben a politikai feszültségek. 2001-re a benzinárak a villamosenergia-árak, a vízdíjak, sőt még a távhődíjak is nagyjából a helyükre kerültek, a lakossági gázárak viszont még 2009-ben is jelentősen elmaradtak a világpiaci szinttől. És itt kell megemlíteni azt, hogy 2021 novemberében a Fidesz-kormány újra befagyasztotta a benzin és a gázolaj árát. (Az első döntés 3 hónapra vonatkozott, a maximált árszint mindkét termék esetében 480 FT/l volt.)

Az új árrendszer – és ami különösen fontos: az új rendszernek megfelelő induló árak – bevezetésének határideje előbb 1995, majd 1996. december 31-e volt. Így 1997. január 1-től a földgáz és a villamos energia viszonteladói árát a súlyozott importárnak és a belföldi árnak az inflációs tényezővel korrigált, a földgáz esetében még a földgázforgalmazási díjjal is növelt nagysága határozta meg. A fogyasztói árat a viszonteladói ár és a szolgáltatói árrés inflációval korrigált értékének az összege adta meg. Ez utóbbi árképzési rendszer az ún. price cap formulával azonos, és megfelel annak az elvnek, amit Nagy-Britanniában alkalmaztak először.13 Amikor ezek a kormányrendeletek napvilágot láttak, mindenki számára egyértelmű volt, hogy az árkorrekciókra évente egy alkalommal, január 1-én kerül majd sor.

Az árképlet-rendszerek az energetikai törvények árfejezeteivel egy időben, 1997. január 1-jén léptek hatályba. Az induló árak megállapításának alapját az energetikai társaságok költségeinek átfogó, részletes felülvizsgálata képezte. Az induló árak „karbantartására” megalkotott árképletek fő célja az volt, hogy megakadályozzák mind a túlzott áremelési törekvéseket, mind a korlátlan szabályozói önkény érvényesülését, így végső soron egyfajta kiszámíthatóságot jelentsenek. A kihirdetett árszabályozási mechanizmus – a hatályos miniszteri rendeletek szerint – a földgáz esetében 2001, a villamos és hőenergia esetében 2000. december 31-ig volt érvényben.

A price cap formulának megvolt az az előnye, hogy a termelőket és a szolgáltatókat nagymértékben érdekeltté tette a hatékonyság növelésében. Az éves indexálási rendszer ugyanis csak minimális hatékonyságjavulást várt el a társaságoktól, ami efölött valósult meg, az teljes egészében a társaságok profitját gyarapította – legalábbis a 12%-os határ eléréséig.

Az 1997–2000 közötti, négyéves periódusra vonatkozó szabályrendszer egyik kulcsparaméterét – periodicitást – a Horn-kormány az első adandó alkalommal felrúgta. A választások miatt 1998-ban a MEH kezdeményezte, hogy a látszólag kisebb mértékű inflációs korrekció érdekében ne évente egy, hanem inkább két alkalommal módosítsák az árakat. A hivatal vezetői ugyanis azzal kívántak a kormány kedvében járni, hogy nominálisan feleakkora árkiigazításra tettek javaslatot, s remélték, hogy 6 hónappal később megint ugyanekkora áremelést hagyhatnak jóvá. (Persze erre nem kaptak lehetőséget.) Később a kormány áttért a negyedévenkénti áremelések rendszerére – pontosabban szólva negyedévenként kapott a MEH lehetőséget az árak felülvizsgálatára, ha és amennyiben a szolgáltatók ezt kezdeményezik.

A 2009. január 1-én életbe léptetett ún. teljes liberalizáció előtt még történt egy durva állami beavatkozás: a lakossági körnek szánt árkedvezményeket kiterjesztették egy sor kommunális intézményre, s ennek a többletdotációnak a fedezetét úgy teremtették elő, hogy az ipari nagyfogyasztók számára 30%-kal megemelték a tarifákat. Hasonlóképpen önkényes politikai beavatkozás volt, amikor 2008 nyarán a kormány egyszerűen felülírta a MEH által kiszabott büntető határozatokat, amelyek négy áramszolgáltató céget (E.ON, Elmű, Démász, Émász) arra köteleztek, hogy fizessenek vissza fogyasztóinak 5 Mrd Ft-nyi, túlszámlázásból eredő, jogtalan profitot. A kormány ennek az 5 Mrd Ft-nak a nagy részét egyszerűen elvonta, pontosabban a szolgáltatókat arra kötelezte, hogy a kormány által éppen akkor felállított ún. Krízis Alapba fizessék be a pénz nagyobb hányadát.14

A földgázár szabályozásának másik fontos pillére az egyetemes szolgáltatásra jogosult fogyasztók körének a távhőszolgáltató vállalatokra történő kiterjesztése volt. Ez lehetőséget adott a kormánynak arra, hogy a 2009. július 1-én életbe léptetett liberalizáció ellenére, ne csak a lakossági gázár, de – ilyen közvetett módon – a távhő árának szabályozása is politikai döntéstől függjön. Ezek a korlátozások a 2010. évi választás után is hatályban maradtak. Mint a gázpiac egyik jól ismert szakértője írta, „a 2011-től életbe lépett új árszabályozás lényegében a gázköltség minden elemét hatósági árrá változtatta, bevallottan az árak kordában tartására.”17 Ebbe a logikába teljes mértékben beleillett a 2012, illetve 2013 utolsó hónapjaiban megszavazatott törvénymódosítás a lakossági gáz- és villamosenergia-árak 10, illetve 11%-os árcsökkentéséről is (6.2.11.).

A kormányt nyilvánvalóan az időhúzás szándéka vezette. 2004-ben azt feltételezték ugyanis, hogy a világpiaci gázárak emelkedése hamar megáll, és akkor az indokoltnál magasabb lakossági gázárból ki lehet fizetni a felhalmozott tartozást. Ez a számítás csak átmeneti időre vált be, 2007-től megint gyors ütemben emelkedtek a világpiaci olaj- és gázárak, s így az IK-számlán szereplő tartozás megint hízni kezdett. Pedig ez a feltételezés volt az egyik fontos oka annak, hogy a gázpiac teljes árfelszabadítása 2009. július 1-ig kitolódott, mert a kormány azt remélte, hogy addigra sikerül kifizetni az adósságot. Egyes utólagos becslések szerint18 a 2008/2009-es tél folyamán az E.ON-nal 100–120 Mrd Ft árveszteséget nyeletett le a kormány.19 Ez akkor jól jött, de ennek ellentételezéseként a kormány kénytelen volt beletörődni abba, hogy 2009 őszén – vagyis a teljes liberalizálást követően – nem csökkenhetett a lakossági földgáz ára annak ellenére sem, hogy a világgazdasági válság hatására a tényleges importárak kb. 30%-kal csökkentek. Ugyanakkor nyomban megindult a piaci és a politikai spekuláció arról, hogy mi történne akkor, ha a kormány nem kívánná vagy nem tudná visszajuttatni az E.ON-nak a fentebb említett 100–120 Mrd Ft-nyi tartozást. A Fidesz-közeli Magyar Nemzet20 szerint az E.ON be szeretett volna szállni az MVM-en keresztül a magyar állam tulajdonában lévő Mavirba, illetve részesedést kíván szerezni az új Paksi Atomerőmű-blokkot építő projektcégben is. Mindezekért cserébe a társaság 30 Mrd Ft-ot elengedett volna abból a 100 Mrd Ft körüli tartozásából, mely a gázüzletágon keletkezett a tél során.

Végül – több szakértő nagy meglepetésére – a Bajnai-kormány Közlekedési, Hírközlési és Energiaügyi Minisztériuma 60 Mrd Ft „tartozás” elismerésével megegyezésre jutott az E.ON-nal, ami 2010 végéig 17 Ft/m3 extra áremelést jelentett az egyetemes fogyasztói kör számára.21 A 2009 júniusában aláírt megállapodás szerint a kormány garantálta az E.ON gázbeszerzési költségeinek megtérülését, és támogatta a céget abban, hogy a Panrusgázzal – közvetett módon a Gazprommal – 2015-ben lejáró, hosszú távú szerződés meghosszabbításra kerüljön. Cserébe az E.ON elővásárlási jogot adott a magyar kormánynak arra az esetre, ha eladnák az E.ON Földgáz Trade Zrt.-t. A Paksi Atomerőműről, illetve a Mavirról a megállapodásban szó sem esett, arról viszont igen, hogy MVM jelentős mennyiségű részvényt vásárolhat vissza az E.ON tulajdonában álló áramszolgáltatóktól.22

Hőtani értelemben a távhőellátás a lehető leghatásosabb technológia, és vitathatatlanul ez a leginkább környezetbarát fűtési megoldás is. Közgazdasági értelemben ikertermelésről beszélhetünk. Ennek aránya a teljes villamosenergia-termeléshez kb. 18–20%, a felhasznált távhő arányában viszont több mint 70%! Az ikertermelés ténye is magyarázza, hogy a távhőellátáshoz szükséges termelő- és hálózati rendszer természetes monopóliumot képez, aminek a jól ismert közgazdasági következményeit fokozza az a tény, hogy a távhőellátás műszaki-biztonságtechnikai okokból engedélyköteles tevékenység is. Ennek megfelelően az árszabályozás arra épült, hogy a távhőt, mint kapcsolt energiát, az államnak célszerű szubvencionálni.

A rendszer kiépülése a kezdetekben a 60-as évtizedben indított panelprogrammal, illetve a szovjet földgázimport gyors ütemű bővülésével függött össze. Miután 1 millió lakás építése volt a terv, a távhőkapacitásokat is ennek arányában fejlesztették, figyelembe véve természetesen a növekvőnek gondolt kommunális és ipari igényeket is. Akkoriban az egyedi – azaz lakásonként szabályozható – fűtési rendszereket az építőipar szakemberei nem tartották célszerűnek, mondván, hogy a panelépületek minden részét egyenletesen kell fűteni. Végül 1 millió helyett csak 890 ezer lakás épült (ebből 580 ezer paneles technológiával, lakótelepi rendszerben). A panellakásokban – mint az köztudott – általában közepes és alacsony jövedelmű családok élnek. Náluk az energiaköltségek elérhetik a teljes jövedelem 10-20%-át is – szemben a normálisnak mondható 3-5%-kal. Nemzetközi összehasonlításban a távfűtött lakások 15% körüli részaránya nem tekinthető magasnak; Finnországban, Dániában, Lengyelországban vagy Szlovákiában és Csehországban 40-50% a megfelelő adat. A rendszerváltásig – mint fentebb már említettük – egészen pontosan 638 827 lakást kapcsoltak rá a helyi távhőellátó rendszerekre, amelyeket mintegy 80, túlnyomórészt önkormányzati tulajdonban lévő gazdasági társaság működtetett.

2009-re – technikai-gazdasági értelemben – veszélyes csapdahelyzet állt elő. A lakótelepek hosszú ideig nem tudtak lekapcsolódni a távhőszolgáltató rendszeréről és belátható megtérülési idő mellett az épületek hőszigetelésének javítása sem volt lehetséges. Ugyanakkor viszont a lakossági földgázár államilag, mesterséges módon történő alacsonyan tartása25 mégis arra ösztönözte a lakosságot, hogy álljanak át az egyedi fűtésre.26 A probléma abból adódott, hogy a leválás nyomán a hátramaradottak számára a fajlagos költségek emelkednek. 2009 februárjában az üggyel az Alkotmánybíróság is foglalkozott, és úgy döntött, hogy a leválás jogszerű.

Az 1994 óta hatályos hőár-rendelet 2002 végéig határozta meg az erőművi legnagyobb hőárakat. A távhőszolgáltatás átfogó jogi szabályozását célzó törvény ennek az időszaknak a közepén, 1998 tavaszán született meg,27 vagyis ez egyike volt a Horn-kormány utolsó törvényeinek. A törvény alapgondolata az volt, hogy a távfűtés árának alakulása összefügg az MVM által alkalmazott tarifákkal, tehát azokkal együtt emelkedik. A közcélú villamos erőművekből szolgáltatott hő árát a tényleges költségek alapján kell meghatározni, megosztva ezeket a villamosenergia-termelés és a hőtermelés között. Az ármegállapító a mindenkori ipari miniszter a pénzügyminiszter egyetértési jogával. A nem közcélú erőművekből származó távhő áráról a helyi önkormányzatok rendelkeznek.

2011 tavaszán – miután a 2. Orbán-kormány gyakorlatilag központi szabályozás alá vonta a gázárakat – felmerült a decentralizált távhőszabályozás feladásának gondolata is. Első lépésként a kormány bejelentette, hogy politikai eszközökkel – a 2010. december 31-i szinteken – de facto mindenütt befagyasztják a távhő árát, és az év folyamán fogják kidolgozni a központi árszabályozás rendszerét.28 Ez is történt.

A fogyasztók számára a végső felhasználói ár szabályozása a helyi önkormányzatok kezében volt, ezért a rendszerváltást követően sohasem volt egységes vízár az országban – bár a 2. és 3. Orbán-kormány nagyon is szerette volna ezt elérni. (A fővárosban az ívóvíz árát 2009-be fagyasztották, és ez még 2022 végén is érvényben volt!).

Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a vízfogyasztás mérése – részben logikus megfontolások alapján – össze volt kapcsolva a szennyvíz-elvezetés igénybevételének mérésével (csatornadíj). Az alapfeltételezés az, hogy a vételezett vizet a fogyasztók szennyezett formában visszaengedik a csatornába.30

Ennek eredményeként 2005-ben új támogatási rendszer lépett életbe. Az unió azt tervezte, hogy a cukor garantált felvásárlási árát 2005–2007 között a harmadával csökkentik, míg az engedélyezett évi 17,4 millió tonna termelési kvótát is 14,6 millió tonnára redukálják. Ennek érdekében egyebek mellett a gyártóknak 730 euró kifizetését ígérték minden egyes tonnányi visszamondott kvótára.33 A gyárak azonban nem gyakoroltak kellő önmérsékletet – legalábbis valószínűleg így értékelte Brüsszel azt, hogy 2007-ig csak 1 millió tonnával csökkent a kvóta –, ezért ettől kezdve már közvetlenül a termelőket ösztönözte arra, hogy adják vissza a kvótákat. Ez, legalábbis Magyarországon, a vártnál nagyobb sikerrel járt. A tonnánként 300 eurós, nagyjából 80 ezer forintos bánatpénz termelők ezreit ösztönözte arra, hogy ne vessék be földjeiket cukorrépamaggal. Ez a pénz nagyjából 10 ezer Ft/t répaárat jelentett, ekkora nyereséget öt évnyi munkával tudtak volna elérni a termelők. Nem csoda, hogy a termelők tömegei döntöttek úgy, hogy ilyen feltételek mellett felhagynak a cukorrépázással. Márpedig cukorgyár cukorrépa nélkül nem működhet.

Miért is tette volna? Ha minden egyéb tekintetben azonosak a gazdasági feltételek és a piaci kockázatok, akkor miért vállalták volna fel 1994/95-ben a befektetők a politikai rendszerváltással, a formálódó jogállamisággal, a dél-szláv háborúval és a bizonytalanul lebegtetett EU-csatlakozással összefüggő politikai kockázatokat? Ráadásul a politikai kockázatok mértéke gyorsan és előre kiszámíthatatlan módon változott. Más volt a helyzet a választások előtt, mint azt követően. Egy-egy nagy nyilvánosságot kapott privatizációs tranzakció csökkenthette a kockázatot, ha az ügylet sikeres volt, vagy éppen ronthatott a helyzeten, ha valamilyen okból megfeneklett egy nagyobb privatizációs ügylet.

A „kemény mag” privatizációja során tehát szükségszerűen zavaros és – külső megfigyelők számára – nehezen áttekinthető alkuk folytak. Fontos lett volna, hogy a politika ezeket az ellentmondásokat érzékeltesse a közvéleménnyel. Volt is ilyen törekvés, de az eredmény nem volt kielégítő. Már csak azért sem, mert az energiapolitikát annyiféle szempont és érdek mozgatta, hogy a végeredmény a közvélemény számára követhetetlenül bonyolulttá vált.