Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

4.2.3.6. A sportpálya-program

Az ÁVÜ-t 1993-ban országgyűlési határozat1 utasította arra, hogy a privatizáció során gondoskodjon az állami tulajdonú vállalatok területén működő sportlétesítmények védelméről, sportfunkciójuk megőrzéséről. A kacifántos megfogalmazás mögött az a szándék húzódott meg, hogy az állami sportlétesítmények a területi önkormányzatokhoz, illetve a kiemelt sportegyesületekhez kerüljenek. Annak érdekében, hogy a sportfunkció megőrizhető legyen, az ÁVÜ értékesítési moratóriumot rendelt el. Hamar kiderült azonban, hogy az eredeti országgyűlési határozat, valamint az 1993-ra kiadott Vagyonpolitikai Irányelvek (VPI) alapján a tulajdonváltás nem bonyolítható le, így a rendezés elhúzódott.

A látszólag érdektelen „sportpálya-ügyek” fedőnév alatt ugyanis egy rendkívül heterogén vagyoni kör sorsáról volt szó. Sportlétesítmény sokféle van. Mindenki számára evidencia volt, hogy van, amiben van pénz (pl. teniszpálya, klubház étteremmel) és van, amiben nincs (pl. búvártelep, sportrepülőtér). A jogszabályi rendezés csak 1996 közepére született meg.2 A törvény hatálya nem terjedt ki az önkormányzati tulajdonban lévő, illetve a minisztériumok kezelésében lévő létesítményekre, így összességében az ország összes sportcélú ingatlanainak 20-25%-át érintette. A rendezés – ami az esetek többségében ingyenes vagyonátadást jelentett – javarészt az ÁPV Rt., illetve a KVI feladata lett.3

1	24/1993. (IV. 9.) sz. Ogy. határozat.
2	1996. évi LXV. tv. a sportcélú ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről, illetve a rendeltetésszerű felhasználás megőrzéséről
3	HPR, 1996. okt. 1.