Az 1993. július 1-én hatályba lépett távközlési törvény annyiban is új elemet hozott a monopolizált piac szabályozásába, hogy a települési önkormányzatok számára – elvben korlátlanul – engedélyezte a helyi koncessziós monopolhelyzetek kialakítását. A törvény az ország területét 54 ún. primer körzetre osztotta fel. Ennek alapján a szaktárca ott írt ki koncessziós pályázatot, ahol az önkormányzatok ezt kérték. Hamar kiderült, hogy megint csak a „nagyot akart a szarka…” közmondás igazsága érvényesült. Látszólag nagy volt az alulról jövő politikai nyomás – hiszen azt könnyű volt elképzelni, hogy minden önkormányzat szerette volna megoldani a maga területén a telefonhiányt –, a valóságban azonban csak néhány lobbista hangos érdekérvényesítése mozgatta a szálakat. Végül a körzetek kevesebb, mint felében (25) kérték az önkormányzatok a pályázat tényleges kiírását. Azon túlmenően, hogy a törvény a Matávnál hagyta a nemzetközi és a belföldi távhívást, valamint a helyközi közcélú távközlési szolgáltatást – versenyben vagy anélkül – a Matáv 29 vidéki körzetben is megtartotta pozícióját, és további 7 körzetben is valamilyen módon meghatározó szereplő maradt. Az újonnan alakult regionális koncessziós társaságok közül csak 15-nek sikerült elnyerni egy-egy körzetet. Tulajdonosi szempontból összesen három új versenytárs lépett a piacra (Matel, ÚTI, HTCC).