Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.4.2. A telefonhálózat területi szétdarabolása

Az 1993. július 1-én hatályba lépett távközlési törvény annyiban is új elemet hozott a monopolizált piac szabályozásába, hogy a települési önkormányzatok számára – elvben korlátlanul – engedélyezte a helyi koncessziós monopolhelyzetek kialakítását. A törvény az ország területét 54 ún. primer körzetre osztotta fel. Ennek alapján a szaktárca ott írt ki koncessziós pályázatot, ahol az önkormányzatok ezt kérték. Hamar kiderült, hogy megint csak a „nagyot akart a szarka…” közmondás igazsága érvényesült. Látszólag nagy volt az alulról jövő politikai nyomás – hiszen azt könnyű volt elképzelni, hogy minden önkormányzat szerette volna megoldani a maga területén a telefonhiányt –, a valóságban azonban csak néhány lobbista hangos érdekérvényesítése mozgatta a szálakat. Végül a körzetek kevesebb, mint felében (25) kérték az önkormányzatok a pályázat tényleges kiírását. Azon túlmenően, hogy a törvény a Matávnál hagyta a nemzetközi és a belföldi távhívást, valamint a helyközi közcélú távközlési szolgáltatást – versenyben vagy anélkül – a Matáv 29 vidéki körzetben is megtartotta pozícióját, és további 7 körzetben is valamilyen módon meghatározó szereplő maradt. Az újonnan alakult regionális koncessziós társaságok közül csak 15-nek sikerült elnyerni egy-egy körzetet. Tulajdonosi szempontból összesen három új versenytárs lépett a piacra (Matel, ÚTI, HTCC).

A Matáv szempontjából az újonnan létrejött helyi koncessziós társaságok – angol elnevezéssel: local telecommunication organisations (LTO) – megalakulása végső soron ingyenes vagyonátadással volt egyenértékű. Korábban a Matáv az egész ország területén szolgáltathatott, s ehhez mindenütt meg is voltak az eszközei. Most viszont a helyi koncessziós társaságok – a törvény alapján – igényt tartottak a Matáv helyben lévő eszközeire is. Bonyolította az ügyet, hogy a 15 LTO egy része nem fogadta el ezeket az eszközöket könyv szerinti értéken, ezért a Matáv, illetve a magyar állam még pótlólagos fizetési kötelezettséget is vállalt. Akárcsak a Matávot, az LTO-kat is megillette a koncessziós megállapodás által 8 évre garantált piacvédelem: a határidő majd’ mindenütt 2001. december 22., illetve néhány később privatizált LTO esetében 2002. május volt.

Erről a folyamatról kemény kritikával számol be Major (1998) monográfiája: „A helyi társaságok megjelenése a privatizációs porondon részben abból az érthető okból fakadt, hogy az elmúlt évtizedekben a vidéki távbeszélő-hálózat fejlesztés még a városokénál is elhanyagoltabb volt. A helyi társaságok kezdetben olyan helyi kezdeményezésekből nőttek ki, amelyek az adott térség polgárainak erőfeszítéseire és befektetéseire támaszkodva akarták volna megoldani a telefonhiány problémáját. Ezeket a kezdeményezéseket azután számos helyi önkormányzat is felkarolta. Az így létrejött helyi társulásokat keresték meg különböző magánvállalkozások azzal, hogy a polgárok befektetéseinek „menedzselését”, egyben pedig a telefonprobléma megoldását ígérték. Az egyik legaktívabb ilyen vállalkozás a Műszertechnika volt […] A lakosság és a vállalkozások telefonproblémáinak megoldása politikailag is hasznot hozó ígéretnek tűnt, így a különböző politikai pártok dominanciája alatt álló helyi önkormányzatok egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a kormányzatra a helyi koncessziós pályázatok kiírása és ezáltal a Matáv regionális monopóliumának megtörése érdekében. Az »alulról jövő kezdeményezések« külön érdekvédelmi szervezetet is létrehoztak, hogy fokozzák nyomásgyakorló képességüket. Ezen szervezet ugyancsak szoros kapcsolatok kiépítésére törekedett a kormányzó pártokkal. A távközlés privatizációjában meghatározó szerepet játszó közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter szintén meglátta a helyi társaságoknak adott koncessziókban lévő politikai nyereség lehetőségét, és hamarosan a »népi kezdeményezések« élére állt.” 1

A Matáv privatizációját segítő tanácsadó cég, a Rothschild szakemberei igyekeztek lebeszélni a KHVM-et arról, hogy a helyi távközlési hálózatokat önállóan értékesítse. A nemzetközi tapasztalatok ugyanis azt mutatták, hogy az ilyen részleges demonopolizációs megoldások több kárral járnak, mint haszonnal: bonyolítják a tranzakciót, és bevételkiesést eredményeznek. Ellenezte az LTO-k kialakítását az MDF egyik első számú szakértője, Katona Kálmán, a későbbi fideszes KHVM-miniszter is.

A vita nyomán Katona kilépett az MDF-frakcióból, lemondott az Országgyűlés gazdasági bizottságának alelnöki posztjáról, valamint a Matávban elfoglalt IG-tagságáról is. A teljes igazsághoz tartozik, hogy a Schamschula–Katona konfliktusnak volt egy másik szála is: Katona rosszallta, hogy 1993-ban Schamschula szabályszegő módon, menetközben „belenyúlt” a GSM-tender lebonyolításába.2 Egyébként a mobiltelefon-hálózat koncessziós pályáztatásának tenderügyében – tartalmi szempontból – Schamschulának és nem Katona Kálmánnak volt igaza. Schamschula ugyanis menetközben rájött, hogy célszerű a mobiltelefon-licencért pályázó cégeket a koncessziós bevétel nagysága szerint megversenyeztetni, ezért eltért az eredeti koncepciótól, ahol a verseny tárgya a jövőbeni szolgáltatás alacsony ára lett volna. Így a korábban tervezett 28 M USD helyett 96 M USD lett a koncessziós bevétel nagysága. Schamschula jó érzékkel megsejtette, hogy a verseny később magától is le fogja szorítani a mobiltelefon-tarifákat. A manipuláció vádja ettől függetlenül még fennmaradt.

A GSM-tender és a Matáv privatizációja össze is függött, miután a későbbi időpontra meghirdetett Matáv-privatizációban feltétel volt, hogy olyan cég nem nyerhet, amelyik tulajdonosa valamelyik mobilkoncessziónak. Major (1998) szerint a szakminisztérium a Deutche Telekomra a Matáv vevőjeként számított, ezért bonyolította volna a helyzetet, ha a német cég a mobil-pályázaton is nyer.3

A KHVM akkori vezetése – élén Schamschula György miniszterrel – hajthatatlan volt, ám a megjósolt következmények bekövetkeztek. Az LTO-k ügye hosszú évekre megterhelte a Matáv, az ÁV Rt. és a KHVM kapcsolatát, és részben emiatt volt alacsony a koncessziós árbevétel is, amit az LTO-kból realizálni lehetett. A zömmel külföldi befektetők összesen 79 millió USD-t fizettek, ami vonalanként 249 USD-nek felel meg. Ez utóbbi összeg pontosan a tizedrésze annak, amit a Matáv országos hálózatának eladásakor el lehetett érni.4 Az LTO-k létrehozása nyomán kialakult káosz „sokkal inkább a befektetőknek kedvezett, mert azok hivatkozhattak a helyzet bizonytalanságára a vételi ajánlatuk megtételénél” – írta erről Major.

A mából visszatekintve nem nehéz felismerni, hogy 1992–93-ban még tartott az önkormányzati „eufória”. Mind a települési önkormányzatok, mind a kormány, mind az Országgyűlés nagy lelkesedéssel támogatott minden decentralizációs törekvést. Erre a hullámra azután sokan felkapaszkodtak. Az egymással szövetkező magyar és külföldi csoportok válogatás nélkül minden eszközt bevetettek. Talán az sem véletlen, hogy az 1990–1998 között felmerült és bizonyított egyetlen privatizációs korrupciós botrány, az ún. Fazokas-ügy is egy ilyen LTO-koncessziós pályázathoz kapcsolódott (9.3.).

Előre sejthető volt, hogy előbb-utóbb a Matávnak is, másoknak is meg fogja érni az LTO-k visszavásárlása. Ez a folyamat nyomban a szétdarabolás után meg is kezdődött, de lassan haladt. A piacfelszabadítás kezdetéig a Matáv közvetlenül 7 LTO-t, közvetve pedig – mint az Emitel Rt. 50%-os tulajdonosa – 3-at szerzett meg, a francia Compagnie Générale des Eaux (későbbi nevén: Vivendi) 1994-től vásárolt, s 2002 elején már 9 LTO-val rendelkezett. A HTCC először 5 körzetet olvasztott magába. 2009-ben már csak 14 terület volt a Matávtól független szolgáltatónál, amelyek felett – az ország egészét tekintve 17%-os részesedéssel bíró – a HTCC-utód, Invitel Zrt. rendelkezett.5

1	Id. mű: 39.
2	Lásd Katona Kálmán interjúját a VG Menedzserkalauz c. mellékletében (2001. május 31.). Schamschula nemcsak a privatizációs koncepciót, de a minisztérium privatizációs tanácsadóját is szabálytalan módon cserélte le. Az első tanácsadó, a Transelektro végezte a munka nagyobbik részét, de miután leváltották, semmiféle fizetséget nem kapott. Az új tanácsadó, a Technoimpex viszont 25 M USD (≈ 1,7 Mrd Ft) sikerdíjat kapott, jóllehet alig végzett munkát. Az 1994-es kormányváltás után – mint az várható is volt – a Transelektro perre ment. Az 1,7 Mrd Ft miatt Kósa Lajos (Fidesz) is interpellált az Országgyűlés 1994. dec. 22-i ülésnapján. Végül az ügy peren kívüli megállapodással zárult: Schamschula utóda, az SZDSZ-es Lotz Károly az államkasszából 200 M Ft-ot fizetett a Transelektrónak. Major (1998: 30–31) adatai részben pontatlanok, de a történések leírása pontos. A helyes adatokat lásd az Állami Számvevőszék J/4067 sz. jelentésében.
3	Id. mű: 32.
4	Erről részletesebben lásd Phair (1994) írását.
5	A HTCC társaság, melynek teljes neve Hungarian Telephone and Cable Corporation, 1992-ben sikerrel vezette be papírjait az egyik amerikai tőzsdére, az Amexre. Feltételezhető, hogy az amerikai befektetők többsége úgy gondolta, a magyar telekommunikációs cégbe, a Matávba fektet be, és nem három kimondhatatlan nevű vidéki telefontársaságba (Pápatel, Rábacom, Kelet Nógrád). Ezt követően a cég csak a Postabank – meglehetősen zűrös körülmények között nyújtott – hiteleivel tudott életben maradni Magyarországon. 2007-ben a HTCC-csoport Magyarországon Invitel márkanév alatt egységesítette termékeit és szolgáltatásait.