Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.5.2. MVM – egykor az ország legnagyobb társasága

A több mint 100 éves múltra visszatekintő hazai villamosenergia-szolgáltatás 1963–1992 között tröszti szervezetben működött, részben a Szovjetunióból átvett ún. enyergomodell logikája szerint, részben a francia állami villamosenergia-ipari holding az EDF mintájára. A Magyar Villamos Művek Tröszt (MVMT) monopolhelyzetet élvező, ellátási kötelezettséggel terhelt állami vállalat volt, amely húsznál is több, önálló mérleget készítő vállalatból állt. 1992-ben az MVM trösztnek 32 ezer alkalmazottja volt. A független áramtermelőktől – ez néhány iparvállalat, amely saját szükségletén túlmenően is képes áramot előállítani – a felesleget az MVMT köteles volt átvenni. A tröszt számára a monopolhelyzetet a rendszerirányítás és a nagyfeszültségű hálózat tulajdonlása, valamint a határkeresztező kapacitások uralása nyomán fennálló importmonopólium garantálta.1

A rendszerváltás kezdetétől fogva az MVM vezetői úgy tekintettek saját vállalatukra, mint amely egyenrangú és egyenfontosságú az egykori olaj- és gázipari tröszt utódvállalatával, a Mollal. A Mol tehát mindvégig hivatkozási és viszonyítási alap volt. Egyes időszakokban a két cég útjai kereszteződni látszottak. 2002 táján merült fel először, hogy a Mol nyelje le az MVM-et, ami persze másokban azt az ötletet generálta, hogy ez pont fordítva történjen, vagyis hogy az MVM kapja meg a Mol gázüzletágát. Majd látni fogjuk, végül ez történt… (10.2.).

A társasági formába történő átalakulást közvetlenül megelőzően az MVMT-hez 11 erőmű, 6 áramszolgáltató (áramelosztó) vállalat (ÁSZ) és 4 háttéripari vállalat tartozott. 1989-ben a villamosenergia-előállítás több mint 90%-a a tröszt erőműveihez kapcsolódott. A villamosenergia-rendszer 7200 MW beépített kapacitásának átlagos életkora 1994-ben meghaladta a 15 évet. Az 1992-ben készített ágazati stratégia azt feltételezte, hogy

2000-ig az erőművi berendezések mintegy 20%-a szorul selejtezésre,
2005-ig az erőműpark további 15–20%-át kell bezárni,2
a tovább működő eszközök (Paksi Atomerőmű, Dunamenti Erőmű, Tiszai Erőmű, Mátrai Erőmű3 összességében mintegy 4000 MW) környezetvédelmi, biztonságtechnikai és technológiai megújításra szorulnak,
2000 után lignitbázisú erőműre lesz szükség, majd később egy vagy több szénalapú erőműre, végül 2010 után új típusú nukleáris erőműre.4

A történet, mint majd látni fogjuk, egészen más forgatókönyv szerint zajlott.

6.5.3. táblázat. A magyar villamosenergia-ipar szervezeti rendszere 1990 előtt

A vállalat helye a villamosenergia-rendszerben	Szám	Vállalat elnevezése

Atomerőmű	1	Paks
Hőerőmű	10	Ajkai, November 7 (Inota), Budapesti, Dunamenti, Gagarin, Pécsi, Borsodi, Tiszai, Oroszlányi, Tatabánya
Áramszolgáltató	6	Elmű, Dédász, Démász, Édász, Émász, Titász
Távvezeték-működtető	1	Ovit
Háttéripari vállalat	4	Vitev, Erőkar, Erbe, Vertesz

Megjegyzés: A mozaikszavak feloldása (a fenti sorrendben): Budapesti Elektromos Művek, Dél-dunántúli Áramszolgáltató, Dél-magyarországi Áramszolgáltató, Észak-dunántúli Áramszolgáltató, Észak-magyarországi Áramszolgáltató, Tiszántúli Áramszolgáltató, Országos Villamostávvezeték Vállalat, Villamosenergia-ipari Tatarozó és Építő Vállalat, Erőmű Javító és Karbantartó Vállalat, Erőmű Beruházó Vállalat, Villamos Erőmű Tervező és Szerelő Vállalat.

* * * * *

A társasággá alakulás. 1992 januárjában az ÁVÜ – 1991. december 31-i, visszamenőleges hatállyal – döntött az MVMT és tagvállalatai átalakításáról az 1990. évi VII. törvény (első ÁVÜ-törvény) szabályai szerint.5 Az ÁVÜ vezetése – a belterületi föld ellenértékének bizonytalan elszámolása miatt – a tröszt számára engedélyezte, hogy az állóeszközöket ne nettóértéken, hanem újraelőállítási értéken vigye be az átalakuló társaságokba. Ennek egyrészt az lett a következménye, hogy a belterületi föld értéke a társaság összvagyonán belül viszonylag alacsony lett, másrészt az, hogy az állóeszközvagyon átlagosan 3-szorosan haladta meg a korábbi könyv szerinti értéket. Ebben a kérdésben az ÁVÜ-t az a meggondolás vezette, hogy a szokott szabályok szerinti átalakulás esetén a vagyon jelentős hányadát a belterületi föld tette volna ki, s minthogy a részvények fele amúgy is az MVM Rt.-t illette (erre még visszatérünk), az állam számára szinte alig maradt volna eladható részvény.

A társasággá átalakult MVM Rt. 564 Mrd Ft-os tőkeértékét tekintve Magyarország legnagyobb társasága lett, bár európai összehasonlításban már akkor is csak közepes méretűnek számított. Az olasz, francia és spanyol villamosenergia-társaságokhoz hasonlóan az egész országra kiterjedt a működése, de ezen társaságoknál kisebb volt. Nagyságát tekintve a finn IVO és a német Bayernwerk AG-vel tartozott egy csoportba.

Az átalakulást előkészítése során az MVMT-nek – részben saját erőből, részben az ÁVÜ irányításával – jelentős vagyon-átcsoportosításokat kellett végrehajtania:

1991. november 1-i dátummal összevonásra került 6 erőmű:
- Az 1943 óta működő ajkai6 és az 1950-ben épített inotai November 7. hőerőmű vállalatokból megalakult a Bakonyi Hőerőmű Vállalat;
- a Borsodi Hőerőmű Vállalatból és a Tiszai Erőmű Vállalatból létrejött a Tiszai Erőmű Vállalat;
- az oroszlányi és a tatabányai hőerőmű vállalatokból a Vértesi Hőerőmű Vállalat.
Az Ovitről leválasztották a teljes hálózati vagyont. Az alaphálózati vagyon a tröszté, az Ovit főelosztó hálózata pedig az érintett ÁSZ-ok vagyona lett. Az Ovit lényegében csak üzemeltetővé vált, a tröszt viszont jelentős vagyonhoz jutott.
A Vitev megszűnt, a dolgozók kft.-ket létesíthettek. Az Erőkar, valamint az Erbe egyesült, a Vertesz pedig már 1991 áprilisában francia–magyar vegyesvállalat lett, Merlin Gerin Vertesz Villamossági Rt. néven.7
Az ÁVÜ több mint 1 Mrd Ft értékű banki részvényt és más értékpapírt vont el az MVMT-től.

Az eszközvagyon háromszorosra történő felértékelése – amire egyébként az 1992. január 1-én életbe lépett számviteli törvény alapján már nem lett volna lehetőség – az ágazati lobbiérdekek szempontjából alaposan végiggondolt döntés volt. Az amortizáción keresztül ugyanis így viszonylag könnyen lehetett biztosítani a működéshez szükséges pénzügyi forrást, és – a privatizáció akkor még távoli perspektívájából nézve – az összvagyon tényleges piaci értékét is reálisan tükrözte ez a megemelt vagyonérték. Más oldalról viszont a villamosenergia-ipar vezetőinek tudomásul kellett venniük, hogy a megnövekedett amortizációs költségeket a tarifarendszerben egyelőre nem lehetett elismertetni. Így az ágazat azonnal veszteségessé vált (1.4.3.). A 15 társaságból mindössze 4 olyan volt, amelyik 1992–94 között legalább két évben pozitív adózás utáni eredményt tudott felmutatni. 1995-ben a veszteség az iparág szintjén 12,5 Mrd Ft volt, melynek 95%-át az ÁSZ-ok „termelték”.

Az új szervezet, az MVM Rt. kezdettől fogva sajátos holdingként funkcionált, ami mind a józan paraszti ésszel, mind a tényleges jogi helyzettel ellentmondásban volt. A konszernközponthoz ugyanis az erőmű- és ÁSZ-altársaságok (tulajdonképpen leányvállalatok) részvényeinek csak a fele került, míg a másik fele – az önkormányzatoknak részvényformában átadott mennyiséget leszámítva – az ÁVÜ tulajdona lett. Ez a struktúra az altársaságok szempontjából lehetetlen helyzetet teremtett, hiszen két gazdát kaptak. Az ellentmondás áthidalására az a megoldás született, hogy az ÁVÜ vagyonkezelésbe adta a nála lévő részvénycsomagot az MVM-nek (8.4.7.). Ettől kezdve az MVM közel 100%-os szavazati joggal rendelkezett az altársaságok közgyűlésein. Bonyolította viszont a helyzetet, hogy egészen a második ÁVÜ-törvény hatálybalépéséig (1992. augusztus) az MVM felett a tulajdonosi jogosítványokat nem az ÁVÜ, hanem az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium (IKM) gyakorolta, noha elvben a minisztériumnak vagyonkezelési megállapodást kellett volna kötnie az ÁVÜ-vel.8 Ebből származott azután a legtöbb gond.

Ehhez képest kisebb zűrök – de másfél évtizeden keresztül meg nem oldott jogi nehézségek és költségek – származtak abból, hogy az átalakuláskor mintegy 2%-nyi részvény települési önkormányzatokhoz került. Ezek azután részben megtartották, részben eladták a részvényeket. Akármelyik utat választották is, az MVM-et többé nem lehetett 100%-os állami tulajdonú cégnek tekinteni. Ez a társaság irányítását nagymértékben bonyolította, drágította (pl. minden csip-csup döntéshez közgyűlést kell összehívni). A részvények egy része végül magánszemélyek és magyar magáncégek tulajdonába került, akik ezen az úton közvetlen betekintést és kiváló kapcsolatépítési lehetőséget kaptak az ország egyik legnagyobb állami cége irányában.9 Sőt arra is volt példa, hogy az egyik kisrészvényes a közgyűlésen robbantson ki milliárdos nagyságrendű üzleti vitát. Ez történt – például – az MVM 2009. évi rendes közgyűlésén. Minden jel szerint a konfliktus mögött az MVM és Kapolyi László sok milliárd forintos tétekért, több síkon is zajló vitája állt.10

Mire az ÁVÜ elérte, hogy az IKM-től megkapja az MVM-részvényeket, döntés született az ÁV Rt. felállításáról. Egy kodifikációs hiba folytán azonban az ÁV Rt. tulajdonába csak az IKM-től átvett MVM-részvények kerültek (névértéken: 248,8 Mrd Ft), az alrészvénytársaságokban – tehát az erőművekben és az áramszolgáltatókban – lévő 252,7 Mrd Ft névértékű részvénycsomag (amit az MVM kezelt) az ÁVÜ-nél maradt, és természetesen az MVM is megtartotta a leányvállalatokban meglévő részvényeit. Amennyire az ilyesmit utólag rekonstruálni lehet, egyszerű figyelmetlenség történt, amelyet azután az ellenérdekelt felek a maguk javára használtak ki. Az egyik kulcsszereplő – Kardos Antalné – elmondása szerint az ÁV Rt. szervezésekor az IKM illetékesei (többek közt ő is) természetesnek tekintették, hogy az MVM-csoport teljes egészében az ÁV Rt.-hez kerül, mint tartós állami tulajdon, amelyet azután később meghatározott mértékben privatizálni kell. Ezért is került fel a listára – a sokszor emlegetett 126-os kormányhatározatba – az MVM-tröszt neve is. Arra azonban a kormányhatározatot megfogalmazó tisztviselők nem figyeltek, hogy az MVM ekkor már kétszintű holding volt, amely a leányvállalatoknak csak 50%-os tulajdonosa volt (míg a másik 50% – mint láttuk – ÁVÜ tulajdonban volt).

Ezt a hibát csak egy évvel később sikerült korrigálni. 1993 végén a kormány az erőművi, alaphálózati és áramszolgáltatói leányokban lévő állami vagyonrészt megtestesítő részvényeket is átcsoportosította az ÁVÜ portfóliójából az ÁV Rt-hez.11 Így alakult ki a privatizáció kezdetére az a tulajdonosi szerkezet, miszerint az MVM 50%-ban tulajdonosa az ÁSZ-oknak, valamint az Ovitnek és átlag 46,7%-ban az erőmű-részvénytársaságoknak. Az ÁV Rt. tulajdoni aránya az ÁSZ-ok vonatkozásában 47,5%, míg az erőműveknél 45,8% volt. Az önkormányzatok valamennyi leánytársaság tulajdonosai lettek 0,2–8,4%-os mértékig.

1	Az MVM történetének részletes feldolgozását lásd Kerényi (2006), Várhegyi–Voszka (2010), Voszka (2012), 50 év MVM (2013).
2	Valójában az 1992–2005 közötti időszakban alig állítottak le erőművi blokkot. Csak az egyblokkos, 100 MW-os – a Vértesi Erőmű Rt.-hez tartozó – bánhidai erőmű 2004. dec. 31-i leállítása váltott ki komolyabb visszhangot (Magyar Villamos Művek Közleményei, 2005, 1–2. szám). Később a VÉRT a bánhidai erőmű eszközeit egy önálló társaságba szervezte, és megpróbálta értékesíteni. Ez 2010 tavaszáig nem hozott eredményt (NG, 2010. máj. 26.).
3	Korábbi nevén: Gagarin Hőerőmű.
4	Lásd az MVM 1992. évi üzleti jelentését. 1967 elején született döntés arról, hogy Pakson épüljön meg az első magyar atomerőmű. Az első négy blokk üzembe helyezésének éve: 1982, 1984, 1986 és 1987.
5	A döntés alapját a 3165/1991 (ápr. 25.) Korm. rendelet adta. Más források szerint az átalakulás az 1989. évi XIII-as törvény, az átalakulási törvény szerint zajlott. Az átalakulásokat egyébként a cégbíróság, a földhivatali eljárások bonyolultsága miatt, csak 1993. július 9-én jegyezte be. A tulajdonjogi rendezés teljeskörűen még 1996 végén sem fejeződött be. Voszka (2012) szerint a tröszt szétszedését az Ipari Minisztériumból Bakay Árpád helyettes államtitkár irányította (id. mű: 9–11).
6	Az Ajkai Erőművet eredetileg az amerikai tulajdonban álló Egyesült Izzó építette.
7	A Vertesz privatizációjáról részletesebben lásd Szalavetz (1998: 45–62).
8	Lásd az ÁVÜ IT 1992. jan. 31-i 1. határozatának 4. pontját. Nincs nyoma annak, hogy ez a megállapodás létrejött volna.
9	2013-ban már csak 0,13%-nyi részvény volt ilyen befektetők – 7 magánszemély, 3 cég és 3 települési önkormányzat – kezében. A magánszemélyek között volt Korányi G. Tamás újságíró, tőzsdei befektető. A cégen keresztüli tulajdonlásra jó példa Leisztinger Tamás, aki egyik érdekeltsége, a Pannon-Váltó Ingatlanbefektetési és Vagyonkezelő Nyrt. révén nyert betekintést az MVM ügyeibe, illetve a jobboldali kötődésű CIG Pannónia Életbiztosító Nyrt.-vel partnerségre lépett Pannónia Nyugdíjpénztár is (HVG, 2013. szept. 16.).
10	Lásd „Mérleghamisítással vádolja az MVM-et egy kisrészvényes” (www.index.hu, 2009. júl. 24.).
11	Technikai értelemben ez az 1992. évi privatizációs törvény „Mellékletének” tekinthető, 126/1992. sz. Korm. rendelet módosítását jelentette.