Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.5.5. Sikeres privatizáció 1995-ben

A kormányváltás után az MVM-csoport privatizációját Bartha Ferenc privatizációs kormánybiztos személyesen irányította. Bartha felvállalta az ÁV Rt.-ben korábban kidolgozott Schroders-féle koncepciót, amit azután a kormány is jóváhagyott.1 Az elgondolások szerint a privatizált magyar villamosenergia-rendszer alapvetően a Nagy-Britanniában és Írországban, Argentínában és Norvégiában meghonosított liberalizált versenymodellre2 fog hasonlítani. Ennek lényege, hogy az erőművek és az ÁSZ-ok között egyáltalán nincs tulajdonosi kapcsolat (egymásnak nem tulajdonosai és felettük sem áll közös tulajdoni szervezet), a tranzakciókat kereskedelmi szerződések szabályozzák. Megszűnik tehát a keresztfinanszírozás, az áramtermelés és elosztás költségei egyértelműen kimutathatók lesznek. Lesz majd áramtőzsde is.3 A versenymodell működésének alapfeltétele, hogy az MVM-csoport tagjai külön-külön kerüljenek értékesítésre, s a pályázat során biztosítani kell, hogy a befektetők közül senki se szerezzen túlhatalmat. A lecsupaszított MVM feladata marad a rendszerirányítás, az alaphálózat működtetése és a villamos energia nagykereskedelme. Ezzel tulajdonképpen a Schroders-féle modell megelőlegezte a 96/92 EU-irányelvben lefektetett szabályozást, az ún. „kizárólagos vásárló”-modellt. Lényegében ezeket az elveket rögzítette a villamosenergiáról szóló 1994. évi XLVIII. törvény (Vet.).

A piaci verseny megteremtése és fenntartása szempontjából fontos eleme volt ennek a koncepciónak, hogy a villamosenergia-szektorban a várható német túlsúly ellentételezésére más nemzetiségű társaságokat is be kell hozni. Ezért támogatta az ÁV Rt. 1994/95-ben az MVM-csoport privatizációjától függetlenül zajló csepeli erőmű eladást. Ezt a pályázatot, amelyet a Csepel-szigeten működő társaságok írtak ki (decentralizált privatizáció) a brit Powergen cég nyerte. 1996-ban a Powergen engedélyt kapott arra is, hogy a szigeten új erőművet létesítsen. Ehhez képest előre nem látott, váratlan fejlemény volt, hogy a britek 2001-ben 130 M USD-ért eladták az erőművet az amerikai NRG Electricitynek, amely 2002 utolsó napjaiban a céget egy újabb tulajdonosnak, a svájci Aare-Tessin AG-nek – ismertebb nevén Atelnek – adta tovább. Az Atel cég egyetlen tranzakció keretében, 525 M USD-ért, nemcsak a magyar, hanem a cseh érdekeltségeket is megvette az NRG-től.4

De nem csak a határokon átnyúló vállalategyesülésekre nem gondolt senki Magyarországon – 1994/95-ben az egy országon belüli összeolvadás lehetőségét sem vette számba a magyar privatizációs stratégia. Márpedig mindenütt ez történt. Németországban – például – a fúziók eredményeképpen jött létre – müncheni székhellyel – az E.ON (Veba, Viag/Preussen Elektra, Bayernwerk, Ruhrgas), az EnBW (Energie-Versorgung Schwaben, Badenwerk), miközben az RWE5 a VEW megvásárlásával terjesztette ki befolyását. Csupa olyan cég, melyek a 90-es évek elején vevőként vagy vevőjelöltként külön-külön mutatkoztak be Magyarországon is!6 Arra sem gondolt senki 1996-ban, hogy a Powergent 2002-ben bekebelezi majd a német energiaóriás, az E.ON. Így tulajdonképpen az a megfontolás, ami annak idején a Powergent tulajdonosi pozícióba segítette – ti. az, hogy legyen sokszínű tulajdonosi köre a magyar energiaiparnak – gyorsan érvénytelenné vált.

Az MVM felső menedzsmentje azonban kezdettől fogva szemben állt a Schroders-féle koncepcióval.7

Szükségtelennek ítélték az MVM szétszedését és a privatizációt, a versenymodellt kipróbálatlannak tartották. Szerették volna fenntartani az „állam az államban” helyzetet, amikor sem az ÁPV Rt., sem az ágazati minisztérium nem képes átlátni a cég pénzügyeit, az altársaságok közötti tőkemozgásokat. Az ágazat vezetői a centralizált szovjet modellben szocializálódtak, amely – mint utólag kiderült – nem állt nagyon távol a német és francia dirigista modell8 logikájától. A transzparenciát és a verseny szellemét sugárzó angolszász gondolkodás teljes mértékben idegen volt az ágazat legtöbb szakembere számára. (Többségük angolul sem tudott.)
A versenymodell logikája szerinti privatizációval azért sem értettek egyet, mert féltek attól, hogy a privatizáció során csak az ÁSZ-ok és a legjobb erőművek lesznek kelendőek, a többi pedig ott marad az állam nyakán.
Az sem tetszett, hogy a privatizációs bevételek az ÁPV Rt.-hez, végső soron a költségvetéshez kerüljenek – valamilyen technikával mindenképpen szerették volna a bevételt az iparágon belül tartani.
Voszka (2010) oknyomozó tanulmányából utólag megállapítható, hogy a villamosenergia-lobbi kulcsfigurái eltérően vélekedtek arról, hogy az MVM-alvállalatok mely részét kell mindenáron megtartani, és mit lehet „feláldozni” a privatizáció oltárán. Lengyel Gyula elsősorban az erőműveket akarta állami tulajdonban látni, míg Pál László az áramszolgáltatók esetében ragaszkodott az állami tulajdonhoz. Kezdettől fogva viszonylag széles körben volt egyetértés a tekintetben, hogy az MVM-nek a Mol modelljét kellene követnie, tehát tőzsdei privatizáció legyen, de úgy, hogy a menedzsment meg tudja tartani hatalmát.

Bár a mozgatórugókat 1994 nyarán még nem lehetett ilyen világosan látni, az ÁV Rt. jól érzékelte az MVM igazgatóságának ellenállását. Ezért azonnal lecserélte a teljes IG-t és a vezérigazgatót. Pár hónap alatt azonban kiderült, az új MVM-vezetés sem fogadja el a versenymodellt. Ennek – egyebek között – olyan látványos jelét is adták, hogy hosszú időn keresztül megtagadták a Schroders-bankházzal való együttműködést. Hamarosan az is egyértelművé vált, hogy ezzel a privatizációs koncepcióval Pál László ipari miniszter sem ért egyet. „Minden erőmmel azon leszek, hogy ez a határozat ne valósuljon meg” – mondta a sajtó nagy nyilvánossága előtt.9

Mindezek tudatában az ÁV Rt., illetve a későbbi ÁPV Rt. villamosenergia-ipari szakemberei is kezdtek roppant óvatosan politizálni. Egy rövid ideig mégis úgy látszott, a versenymodell sínen van. Bartha Ferenc és Békesi László együttműködésének köszönhetően a kormány – kisebb módosításokkal ugyan –, 1994 végén áldását adta a Schroders-féle koncepcióra. Az 1994. decemberi kormányhatározat fontosabb elemei – logikai sorrendben – a következők voltak:

A villamosenergia-ipar társaságai – a Paksi Atomerőmű és az Ovit kivételével – mind tulajdonilag, mind működésileg leválnak az MVM-ről.
Az ÁV Rt. részvénycserével átadja az MVM-nek az Ovit és a Paksi Atomerőmű általa birtokolt részvényeit cserébe az ÁSZ-ok azonos értékű, MVM-tulajdonú részvényeiért. A többi ÁSZ-részvényt az ÁV Rt. az MVM-től alaptőke-leszállítás útján vonja el.
Az ÁSZ-ok többségi részvénypakettjét szakmai befektetőknek, 15%-át kárpótoltaknak kell eladni. A maradék 33%-ot legkésőbb 1997-ig tőzsdén kell értékesíteni.
Az ÁV Rt. és az MVM Rt. egyidejűleg adja el az összes erőművet (Paks és az Ovit kivételével).
Az állami érdekek védelmében létre kell hozni az aranyrészvényt az MVM-csoport valamennyi társaságában.
A villamosenergia- és a hőszolgáltatás költségarányos árait 1996. január 1-ig be kell vezetni.

1995 elején – amikor mind Bartha Ferenc, mind Békesi László pozíciója már ingott –, Pál László ipari miniszter biztatására az MVM saját privatizációs koncepciót dolgozott ki. Ennek a lényege az lett volna, hogy a privatizáció lelassul, s az MVM lehetőséget kap arra, hogy maga értékesítsen egy sor társaságot, a bevételt is magának tartsa meg. Pár héttel később Bartha is, Békesi is bukott ember volt. Új helyzet állt elő.

Suchman Tamás – aki márciusban vette át a privatizáció irányítását – több hónapon keresztül csak tárgyalt, figyelt és tanult. Eljött a nyár, s a privatizációs pályázati felhívások nem készültek el. Kiderült, hogy Suchman módosításokat kíván végrehajtani a Bartha-féle koncepción alapuló decemberi kormányhatározaton, de azt is presztízskérdésnek tekinti, hogy 1995 végére lebonyolódjék az ágazat privatizációja. Ez elkerülhetetlenül időzavart eredményezett, amelynek következtében – mint majd látni fogjuk – a szerződéskötés során nem volt idő a részletek alapos kitárgyalására, sőt a szerződések magyar részről történő megvitatására sem.

Nagy politikai viharok közepette 1995 júniusában újabb kormány-előterjesztés készült, amivel Pál látványosan szembefordult. Emiatt Horn Gyula június 22-én felmentette tisztségéből. Ő volt a rendszerváltás utáni időszak első „leváltott” – és nem lemondással távozó – minisztere.

4: Pál László, az első leváltott miniszter

A kormány előterjesztéshez csatolt, Suchman Tamásnak címzett, június 16-i keltezéssel ellátott levelében Pál László tulajdonképpen nem fogalmazta meg világosan, hogy mivel nem ért egyet. Csak annyit szögezett le, hogy nem tudja elfogadni az áramszolgáltatók többségi külföldi tulajdonlását. Ez azért érthetetlen, mert Suchman éppen e tekintetben módosította a Bartha-féle koncepciót, s a készülő kormányhatározatban akkor még az szerepelt, hogy az állam megőrzi többségét az ÁSZ-okban. Vélhetően Pál nem hitt Suchmannak. Bizalmatlanságát az idő igazolta is. Suchman tényleg becsapta saját párttársait.

Egyébként a levél szövegének hevenyészett stílusa, továbbá az a tény, hogy a dátumot utólag, kézzel írták a levélre, azt valószínűsíti, hogy a levelet vagy napokkal korábban fogalmazták, amikor még nem volt ismeretes a kormány határozattervezetének tartalma, vagy pedig olyasvalaki írta, aki a privatizáció részleteit nem követte figyelemmel. Az is elképzelhető, hogy Pál leváltása valójában független volt a villamosenergia-privatizációtól, a döntés előbb született, s Pál ezért utólag kreált indokot hozzá a levél elküldésével.10

Az új kormányhatározat – a kevésbé fontos részleteken túlmenően – annyiban módosította a korábbi elképzeléseket, hogy időben elhúzta a külföldi befektetők többségbe kerülését. Így vált eladhatóvá

6 áramszolgáltató társaság 46,14–49,23%-a azzal az ígérettel, hogy a nyertes – két év múltán – jogot szerez a többségi részesedés megszerzésére;
7 erőműtársaság 34,0–49,71%-a. Az erőművek egy részénél a pályázóknak kötelezettséget kellett vállalniuk jelentős erőművi fejlesztés megvalósítására, méghozzá oly módon, hogy a többségi részesedést csak tőkeemeléssel szerezhetik meg. A társaságok másik részénél a nyertes tőkeemelés nélkül is többségi pozícióba kerülhet;
az MVM Rt. 24,0%-a. A nyertes jogot szerez a 25% + 1 szavazatnyi részvénycsomag megvásárlására.

A pályázók bármilyen számú erőműre vagy ÁSZ-ra ajánlatot tehettek. Egy jelentkező azonban legfeljebb 2 ÁSZ-ban szerezhetett tulajdont, viszont a konzorciumot alkotó pályázók 3-at is elnyerhettek. Az erőművek esetében szintén 2 társaságot szerezhettek meg az egyéni pályázók, míg a konzorciumok itt is 3 erőműhöz juthattak hozzá. Az is megkötés volt, hogy az erőművekre tett ajánlat mértéke nem haladhatja meg az 1994. évi összes erőművi kapacitás 30%-át, mintegy 2100 MW-ot. Elvben akadhattak olyan pályázók, amelyek erőművekre és ÁSZ-okra is ajánlatot tesznek. Ezek egyénileg 2-2 társaságot nyerhettek el. A konzorciumok 3-3 erőművet és ÁSZ-t vásárolhattak meg. A konzorciummal kapcsolatban további követelmény volt, hogy a szakmai befektetők konzorciumon belüli tulajdoni aránya haladja meg az 50%-ot, és a konzorciumon belül egy szakmai befektető legalább 15%-os részesedést érjen el. Szakmai befektetők csak egy konzorciumban szerepelhettek. Ezt mind a Schroders találta ki.

Bartha és Békesi távozása után az MVM privatizációját szinte minden oldalról csak támadások érték. Lényegében egységes volt a koncepció elutasításában a parlamenti ellenzék, de a kormányzó szocialista párti honatyák között is sokan ellenérzésekkel figyelték a fejleményeket. Szívből ellenezte a magánosítást az IKM és az MVM vezérkara, valamint az ágazati szakszervezet. Megszólalt a vitában tucatnyi szakmai-tudományos szervezet is – többségük a privatizáció ellen foglalt állást.11 Támadásba lendültek az önkormányzatok (4.1.3.), amelyeket a decemberi kormányhatározat teljességgel figyelmen kívül hagyott.

Tény, hogy az MVM-csoport fentebb bemutatott kusza tulajdonosi viszonyai rendkívül megnehezítették a privatizációt. Jogi szempontból nézve végső soron két megoldás kínálkozott:

alaptőke-leszállítás vagy
részvénycsere.

Az első variáció azt jelentette volna, hogy az ÁV Rt. tulajdonosi döntéssel elvonja az MVM-nél levő ÁSZ-részvényeket – a számára hiányzó 50%-ot –, s ennek mértékében leszállítja az MVM jegyzett tőkéjét. A második megoldás, ami végül is megvalósult, azt eredményezte, hogy az ÁPV Rt. elcserélte a portfóliójában lévő erőműrészvényeket az MVM-nél lévő ÁSZ-részvényekre. Így a csere után tiszta helyzet állt elő: az összes ÁSZ-részvény az ÁPV Rt.-hez került, míg az MVM 100%-os tulajdonosa lett az erőműveknek. A részletek tervezése során azonban kiderült, hogy nincs olyan megoldás, ami ne ütközne kisebb-nagyobb mértékben jogszabályba, szerződéses kötelezettségbe, ne eredményezne több hónapos csúszást vagy ne lenne sokmilliárdos ÁFA-vonzata12. A privatizáció ellenzőinek tehát könnyű dolguk volt: a meglévő jogi-pénzügyi-számviteli akadályokra kellett csupán hivatkozniuk. Hogy a privatizáció a nagyon komoly nehézségek ellenére sem rekedt meg, az a körülmények kivételesen szerencsés összejátszásának volt köszönhető.

Suchman Tamás, aki Horn Gyula bizalmából az SZDSZ hosszan tartó és erőteljes tiltakozása ellenére került a privatizáció élére, hamarosan konfliktusba keveredett Bokros Lajos pénzügyminiszterrel és a médiával is. Suchman tehát mindenáron mindenkinek bizonyítani akart. Ennek érdekében szemrebbenés nélkül áthágott jogszabályokat és túltette magát saját párttársainak tett ígéretein is.13

A kormány kezében a 150 Mrd Ft-ra prognosztizált 1995. évi privatizációs bevételígérete14 taktikai fegyverré vált. Suchman Tamás úgy hitte, hogy amennyiben nem teljesül a bevételi terv, „jön az újabb Bokros-csomag”. Ennek a valóságban nem sok alapja volt, miután 1995-ben már érvényben volt az államháztartási törvénynek az a módosítása, amely alapján a privatizációs bevétel „csak” az adósságállományt csökkenti, a folyó bevételek oldalán semmiképpen sem jelenhet meg hiányt kiegyenlítő tételként.

Az ÁPV Rt.-t nyomta az 1994 végén, 12 hónapra felvett devizakölcsön visszafizetésének kényszere (6.1.12.), amiből akár kormánybuktatásra is alkalmas nagy botrány kerekedhetett volna, ha az ÁPV Rt. a privatizációs bevételekből nem tudja időre visszafizetni tartozását.

Az 1990 óta szinte folyamatosan Budapesten tárgyaló nagy külföldi befektetők – különösen a németek – kezdték elveszíteni türelmüket. Ezért nyomást gyakoroltak Horn Gyulára,15 és el is érték, hogy a pályázatok formája és tartalma – többé-kevésbé – az ő kívánalmaiknak megfelelően alakuljon.

Az ágazat privatizációja lehetőséget kínált arra, hogy a stratégiai befektetők megjelenése után 60–80 Mrd Ft értékben részvényt lehessen felajánlani a kárpótlásijegy-tulajdonosoknak. Erre vonatkozóan – még 1994 őszén – Horn Gyula személyesen tett ígéretet az Országgyűlés színe előtt. Ennek betartása is a sikeres nagyprivatizációktól függött.

Suchman ügyesen tárgyalt a szakszervezetekkel. A jelen sikeréért, a jövő terhére szinte mindent megígért: foglalkoztatási garanciákat, kedvezményes részvényjuttatást, tízmilliárdos szociális alap felállítását a privatizációs bevételek 5%-a erejéig, valamint azt, hogy a villamos ipari dolgozók, sőt az ágazat nyugdíjasai is életük végéig kedvezményes tarifa16 szerint – gyakorlatilag harmadáron – vehetik az áramot.

A hosszúra nyúlt, nyilvánosság előtt folyó politikai viták 1995 őszére – paradox módon – a közvélemény jelentős része számára érdektelenné váltak. Kezdett elterjedni az „inkább legyünk túl rajta” felfogás.

* * * * *

Ilyen előzmények után jelent meg 1995. július 29-én a villamosenergia-ipari társaságok privatizációjáról szóló pályázati értesítés (előbb több hazai, majd néhány vezető nyugati napilapban). Ezzel hivatalosan is megkezdődött a magyarországi magánosítás legjelentősebb fejezete. Az általános pályázati felhívás szeptember 15-re, az információs memorandumok október 9-re készültek el, és október 15-től voltak megvásárolhatók. A memorandumot 28-an vásárolták meg, köztük 8 angol, 6 német és 6 amerikai befektető. A pályázóknak 45 napjuk volt az ajánlattételre.

A Schroders-bankház tanácsát megfogadva az ÁPV Rt. ugyanazt a módszert alkalmazta, ami a Matáv privatizációjánál bevált: a vevők kész szerződésszövegeket kaptak, ennek alapján kellett árat ajánlani. Ez a húzás nem volt kockázatmentes: az ÁSZ-ok és az erőművek esetében mégiscsak 14 különböző társaságról volt szó. Fennállt annak a veszélye, hogy a befektetők egymással konzultálva sarokba szorítják a magyar államot, és egyöntetűen közlik, hogy nem hajlandók aláírni „biankó szerződéseket”. Mint utólag kiderült, voltak ilyen kezdeményezések, de végül a befektetők közötti konkurenciaharc erősebb volt, mint az összefogási hajlam. A befektetők ugyanis attól féltek –a maguk szempontjából joggal –, hogy végül nem fogja mindenki betartani a titkos megállapodásokat, s akkor az jár pórul, aki mégis betartja...

Az ütemterv példátlanul, sőt irracionális módon feszített volt. Különösen akkor, ha ehhez még hozzátesszük, hogy az adásvételi szerződés tervezete csak november 22-én – 8 nappal a pályázatok beadása előtt – készült el, és még a határidő lejárta előtt 2 nappal, november 29-én is jelentek meg közlemények a szabályozási környezet változásáról. A pályázók – összesen 25-en – 1995. november 30-án nyújtották be ajánlataikat és az általuk egyoldalúan aláírt adásvételi megállapodásokat. Másnap megtörtént a pályázatok bontása, december 6-án pedig megszületett a végleges IG-döntés, és 8-án már alá is írták az első szerződéseket. A sietségre és a döntéshozók közötti, egymással szembeni bizalmatlanságra jellemző, hogy az igazgatóság e tárgyban megrendezett ülését nem az ÁPV Rt. épületében, hanem az MVM római parti üdülőjében tartották. Az ülés egyik résztvevője szerint „kaffkai volt, ahogy elszállítottak minket autókkal az irodából”.17

6.5.4. táblázat. Az MVM és altársaságaira érkezett befektetői ajánlatok 1995-ben

Társaság Jegyzett tőke / saját tőke (Mrd Ft)	Ajánlattevő	Ajánlat, millió Ft (millió USD)	Árfolyam (a megvásárolható jegyzett tőke %-ában)
MVM Rt. 250/301*	Bayernwerk/EDF/Atel konzorcium (német, francia, svájci)	43 429	72,5
Titász Rt. 34/34	RWE Energie§/EV Schwaben konzorcium (német) ISAR Amperwerke (német)	12 741 17 810 (132)	75,8 105,9
Émász Rt. 31/31	ISAR Amperwerke (német) RWE Energie/EV Schwaben konzonrcium (német)	20 399 22 468 (164)	137,0 150,9
Elmű Rt. 61/62	Bayernwerk (német) RWE Energie/EV Schwaben konzorcium (német)	42 744 49 046 (358)	152,5 174,9
Édász Rt. 47/51	EDF International (francia)	26 989 (197)	121,1
Démász Rt. 37/39	EDF International (francia)	21 235 (155)	119,5
Dédász Rt. 30/31	Bayernwerk (német) Energie Versorgung Niederösterreich (osztrák)	14 796 (108) 11 200	105,1 79,5
Vértesi Erőmű Rt. 23/23	–	–	–
Pécsi Erőmű Rt. 15/14	–	–	–
Tiszai Erőmű Rt. 35/33	AES Electric (brit) Powergen (brit) STEAG (német)	5617 14 399 3562	32,5 83,4 20,6
Mátrai Erőmű Rt. 34/36	AES Electric (brit) NRG Energy Int. (amerikai) §§ RWE Energie/EV Schwaben konzorcium (német)	1370 (10) 6165 10 138 (74)	10,5 47,3 77,7**
Dunamenti Erőmű Rt. 34/36	Powerfin/Tractebel* (belga) Powergen (brit)** Southern Electric International	19 331 (141) 24 674 (180) 16 315 (119)	118,2 150,9
Budapesti Erőmű Rt. 15/14	IVO (finn)	3474	58,1
Bakonyi Erőmű Rt. 16/15	AES Electric (brit)	822	14,9
Elfogadott ajánlatok összesen		164 003 (1329)

Megjegyzések: Vastag betűvel jelölve az elfogadott, nyertes ajánlat.

§ Későbbi nevén: Innogy.

§§ A nem megfelelő üzleti terv miatt kizárták.

* ÁPV Rt.–MVM Rt. részvénycsere előtt.

** A konzorcium egy titkos háttérmegállapodás alapján a vételárat kiegészítette 100%-ra, így a teljes bevétel 13,0 Mrd Ft volt.

*** Fiktív konzorcium: a két belga cég egymással szoros tulajdoni összefonódásban állt.

**** Az ajánlatot az ÁPV Rt. IG-je érvénytelennek minősítette, mert a Powergen a kiemelkedően magas privatizációs árat többletfeltételekhez kötötte.

Forrás: MH, 1996. jan. 8.; HVG, 1996. febr. 3. nov. 9., 1998. júl. 25.; ÁPV Rt. Közlöny, 1996. január 9.; Price Waterhouse Hungary Bulletin, 1996, január, 2.; ÁSZ (1997a).

Mint az várható is volt, az áramszolgáltatók simán elkeltek, de a 7 eladásra kínált erőműből csak 2-re érkezett az ÁPV Rt. által is elfogadhatónak ítélt ajánlat. Egyes esetekben az árajánlat volt alacsony, másutt a befektetők támasztottak olyan feltételeket, amelyek ellentétesek voltak a pályázati kiírással.18 A Vértesi és a Pécsi Erőmű egyetlen pályázót sem vonzott. Az átalakított MVM-re – és benne az átviteli hálózatra, illetve a Paksi Atomerőműre – érkezett érvényes ajánlat, és az ár – 200 millió DM19 – is elfogadható volt. Mégis, az ÁPV Rt. igazgatósága úgy döntött, hogy visszautasítja a német–svájci–francia konzorcium ajánlatát. Mint utólag kiderült, Suchman Tamás egyetlen percre sem gondolta komolyan ezt a pályázatot, csak a forma kedvéért engedte útjára, mert nem akart nyíltan konfrontálódni ez ügyben is a Schroders tanácsadó céggel.20

A mából visszatekintve azt is látni kell, hogy a szoros határidőkhöz való ragaszkodás nem adott lehetőséget arra, hogy a vevők versenyét az ÁPV Rt. maximálisan kiélezze. Ha lett volna idő arra, hogy a magyar állam a gázprivatizációhoz hasonló módszerrel, többször is licitre kényszerítse a befektetőket, akkor talán 50-100 Mrd forinttal is magasabb lehetett volna a bevétel.

Persze ez nem csak idő kérdése volt. Az adott politikai helyzetben Suchman Tamás nem akarta és nem is tudta kimondani azt, hogy a decentralizált modell logikája szerint az egyetlen fontos szempont az árbevétel. Ki kellett volna mondani, hogy a versenyben részt vevő nyugat-európai és amerikai mamutcégek valójában mind alkalmasak arra, hogy működtessék az ÁSZ-okat, illetve az erőműveket – szakmai szempontok szerint tehát nem lehet különbséget tenni köztük. Egyebek mellett ezért is lehetett szinte pillanatok alatt eredményt hirdetni – elég volt megnézni az árajánlatokat.

Az adásvételi szerződések alapos kidolgozására nem maradt idő, a tanácsadók által kidolgozott szövegek változtatás nélkül elfogadásra kerültek. Csak remélni lehetett, hogy ezek a szerződések a magyar fél számára nem tartalmaznak aránytalanul hátrányos feltételeket. Mielőtt azonban elhamarkodott következtetéseket vonnánk le mindebből, azt is el kell mondani, hogy nyomós érvek szóltak a villamosenergia-ipari privatizáció sietős lezárására. Tény, hogy 1995 utolsó napjaiban politikai szélcsend volt a privatizáció körül. Suchman Tamás a karácsony előtti hangulatot jó érzékkel használta ki. Elképzelhető, hogy amennyiben a szerződéskötések akár csak pár hetet csúsznak, a gyorsan változó politikai helyzet már nem tette volna lehetővé a tranzakciók lezárását.

1	A privatizáció sarkponti kérdéseiben a Kormány 1114/1994 (XII. 7.), az azt módosító 1063 és 1064/1995. (VII. 6), valamint 1131/1996 (XII. 23.) határozatai voltak iránymutatók. További fontos részdöntéseket tartalmaztak a 2222/1995. (VIII. 4), az 1074/1995 (VIII. 4.) és az 1053/1998. (IV. 29.) sz. határozatok.
2	Érdemes nyomatékkal is hangsúlyozni, hogy a „liberalizált versenymodell” kifejezést az ÁPV Rt. már 1995-ben is használta. Lásd egyebek mellett Suchman Tamás írásos tájékoztatóját az Országgyűlés 1995. november 1-i politikai vitanapján.
3	Több sikertelen kísérlet ellenére sokáig sem voltak képesek a piaci szereplők és a hatóságok megegyezni a magyarországi áramtőzsde létrehozásáról. Paradox módon viszont a prágai áramtőzsdén 2009 közepén már folyt a kereskedés a magyar villamosenergiával, méghozzá magyarországi teljesítést feltételezve (www.hvg.hu, 2009. márc. 8.). Végül a Mavir által 2007-ben alapított budapesti áramtőzsde – hivatalos nevén: HUPX Magyar Szervezett Villamosenergia-piac Zrt. – 2010. július 20-án kezdte meg működését.
4	HVG, 2002. dec. 21.
5	Későbbi nevén: Innogy.
6	Hegedűs (Hegedűs, 2005a; Hegedűs, 2005b).
7	Az ellenérvek utólagos összefoglalását lásd Petz (2006), Sándor (2013).
8	A francia villamosenergia-monopóliumot, az EDF-et csak 2005 novemberében érintette meg először a privatizáció szele. A cég részvényeinek 15%-át ekkor vezették be a tőzsdére.
9	Idézi: Beszélő, 1995, 16. szám.
10	Pál leváltásának előzményeit lásd Voszka (2010) tanulmányában.
11	Fontos kivételt jelent az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület, amelynek elnöke, Zettner Tamás és elnökhelyettese, Wiegand Győző több nyilvános fórumon is érvelt a privatizáció megkerülhetetlensége mellett (pl. a Magyar Privatizációs Társaság 1995. június 19-i, „A villamosenergia-ipar privatizációja” c. konferenciáján) (MN, 1996. jan. 2.).
12	Az altársaságok kifeszített pénzügyi helyzetében az áfa kifizetése jelentős mérlegrontó tényező lett volna. Végül nem is egy, hanem három szerződés született az ÁPV Rt. és az MVM Rt. között: (i) 1995. nov. 14-én az erőművek törzsrészvényeire vonatkozó, ún. lehívási megállapodásokat írták alá; 24-én a két fél a Paksi Atomerőmű- és az OVIT-részvények fejében áramszolgáltató-részvényeket cserélt; (iii) dec. 18-án pedig egy ún. opciós megállapodást írtak alá az erőművi részvények átadásáról. E megállapodások 2005-ben együttesen mintegy 54 Mrd Ft számviteli veszteséget okoztak az MVM számára, a később megvalósuló cserék hasonló nagyságrendű veszteséget eredményeztek. Lásd az MVM 1995. évi üzleti jelentését.
13	Ez nem csak Pál László ipari miniszterrel történt meg, mint ahogyan arra fentebb utaltunk. A szerző személyesen is jelen volt, amikor Suchman Tamás a parlamentben az MSZP-frakciónak is megígérte, hogy a villamosenergia-társaságok privatizációja során a külföldi befektetetők 3-4 évig semmiképpen nem kerülhetnek többségi pozícióba, és semmiképpen sem kapnak opciót a további részvényvásárlásra.
14	Ezt az ígéretet a privatizációs kormánybiztos helyettese (e sorok írója) fogalmazta meg először, s tőle származott a becsült érték is (6.1.12.).
15	Kohl kancellár személyes küldötte, Joachim Grünewald nyugalmazott államtitkár több hetet töltött Budapesten az energiaszektor privatizációjának tanulmányozásával, s javaslatait írásban is eljuttatta a miniszterelnökhöz. Grünewald úr tevékenysége elismeréseként két évvel később megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést (NSZ, 1997. aug. 21.).
16	Ez a kedvezmény – meglepő módon – egészen 2007 elejéig senkinek sem szúrt szemet. Akkor kezdeményezte az SZDSZ-vezette szaktárca a kedvezményes, ún. C tarifa eltörlését. Addigra ez a kedvezmény éves szinten 8 Mrd Ft (szja- és tb-mentes) juttatást biztosított mintegy 63 ezer főnek. Az SZDSZ kezdeményezése azonban kudarcba fulladt, a C tarifa továbbra is megmaradt.
17	Manager Magazin, 2006. nov.
18	Pl. a Dunamenti Erőműre pályázó brit Powergen – bár a legmagasabb árajánlatot tette – azzal zárta ki magát a versenyből, hogy pótlólagos garanciákat kért.
19	VG, 1996. okt. 18.
20	Ezt Suchman maga mondta el a szerzőnek, egy 2009. február 16-án készült interjú során. Suchman arról is említést tett, hogy a nagybefektetőkkel folytatott puhatolózó tárgyalásain az MVM többségi csomagjáért akár 350 Mrd Ft-ot is kínáltak volna a befektetők. Egyébként még az is lehetséges – bár erről Suchman nem beszélt –, hogy az MVM-re érkezett ajánlat elvetésekor Suchmant az a tény is befolyásolta, hogy a francia–német–svájci konzorcium egyik tanácsadója Bartha Ferenc, Suchman elődje volt, márpedig kettőjük között kezdettől fogva nagyon rossz volt a viszony.