1996/97 folyamán a villamosenergia-ipar privatizációja ügyében az ÁPV Rt. nem sokat tett. Csak annyi történt, hogy két kisebb erőműre sikerült vevőt találni.1 A Tiszai Erőmű szerződését 1996 júliusában, a Budapesti Erőműét 1996 szeptemberében parafálták. A versenymodell kialakítása szempontjából lényeges, hogy e két erőmű esetében amerikai, illetve finn–japán konzorciumok kaptak lehetőséget – tehát olyan befektetők, amelyek még nem voltak jelen a magyar energetikában.2

 

 

A három elavult szenes erőmű – a vértesi, a pécsi és a bakonyi – esetében az 1996 közepén kiírt pályázatokat módosították. A beadási határidőt 1997 elejére tűzték ki, és lehetővé tették, hogy a befektetők azonnal megszerezzék a többségi tulajdoni hányadot.3 Feltehetően ezekre az erőművekre csak német cégek adtak be pályázatot. Az ÁPV Rt. 1997 februárjában csak annyit közölt, hogy minden beérkezett ajánlatot elutasított, s a pályázatot eredménytelennek minősítette.4

 

 

Mint láttuk, a hat regionális ÁSZ 46–49%-os pakettjeinek eladása 1995 decemberében mintegy 160 Mrd Ft-ot hozott az ÁPV Rt.-nek. A következő három évben összesen 8 alkalommal szervezett a vagyonkezelő kárpótlási jegy–részvény cserét, melynek során az ÁSZ-papírok 9,8%-a került a jeggyel fizető befektetőkhöz (2.1.3.). Így összesen az ÁPV Rt. 18,3 Mrd Ft címletértékű jegyet vont be, ami a több mint 80 jegycsere során elért 47 Mrd Ft-os összbevétel negyedének felel meg, de töredéke annak a 60–80 milliárdos összegnek, amit 1994 végén ígért a kormány. Ingyenes vagyonátadással további részvényektől sikerült megszabadulni: 1997 januárjában az ÁPV Rt. a 6 áramszolgáltató társaság részvényeiből 10-10%-ot, a 6 erőmű esetében 3–6%-ot átadott a tb-önkormányzatoknak (4.2.), a Magyar Fejlesztési Bank pedig az Elműből kapott egy 11%-os csomagot. Így végül már csak 5%-nyi részvény maradt az ÁPV Rt.-nél. 1999 őszén azután a 12,1 Mrd Ft névértékű maradék portfólió is elkelt. A bevétel 15,49 Mrd Ft volt (128%-os árfolyam).

 

Mi lehetett volna a megoldás? Általánosságban számos érvet lehet felhozni a szakmai és pénzügyi befektetők mellett, illetve ellen (6.1.2.). Az MVM esetében azonban a vita már 1994-ben eldőlt, s a helyzetet nem lehet utólag megváltoztatni. A versenymodell lényege, hogy a rendszer egyensúlyát az egymással konkurenciaharcban álló külföldi szakmai befektetők fogják megteremteni. A német, francia, belga stb. cégek egymással alkudozzanak, és ne a magyar állam képviselőjeként megjelenő MVM-mel! A korábbi évek privatizációs tapasztalatai kivétel nélkül azt igazolták, hogy a szakmai befektetők minden esetben ragaszkodnak a menedzsmentjogokhoz – akár megvan az 51%-os tulajdoni hányaduk, akár nincs –, s jól ismertek az ehhez szükséges jogi megoldások is. Az adott körülmények között persze az nem kívánatos, hogy az MVM feletti kontrollt egyetlen szakmai befektető vagy egyetlen ország vállalatai szerezzék meg. Hosszú távon az MVM – mint nagykereskedő – csak akkor tud eredményesen működni, ha nincsenek kitüntetett árameladók (erőművek) vagy kitüntetett áramvásárlók (áramszolgáltatók). A versenymodell logikája szerint ez a helyzet úgy érhető el, ha minden érdekelt fél lehetőséget kap arra, hogy eddigi befektetéseivel arányosan részesüljön az MVM-ből is. Ebből pedig az következik, hogy az MVM igazgatóságában lévő 11 széket az iparágba befektető multinacionális cégek között kellett volna elosztani, pontosabban árverés útján értékesíteni. De ez a megoldás sohasem került érdemi megfontolásra.