Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.5.7. Robbannak az aknák

Mint az előre is tudható volt, az 1995-ben gyorsan lezárt eladási szerződések számos kérdést megoldatlanul hagytak, illetve szabályba ütközőek voltak. Ezek a rejtett aknák azután szép sorban fel is robbantak. 1996–97-ben a kormányzaton belül hosszas viták folytak egy új privatizációs koncepció kimunkálásáról, de döntés nem született. Ebben a küzdelemben „elvérzett” Künszler Béla, az ÁPV Rt. villamosenergia-ügyekben illetékes ügyvezető igazgatója is, aki 1994/95-ben közvetlenül felelt a szektor privatizációjáért, majd 1995-ben az MVM elnöke is lett. Künszlert 1996 végén leváltották, 1997 elején az ÁPV Rt.-ből is távozott. Utóda az elnöki székben a társaság vezérigazgatója, Lengyel Gyula lett, aki viszont 1997 májusában maga kérte nyugdíjaztatását.

Nincs is aranyrészvény? Az első gond akkor támadt, amikor 1996-ban a bíróságok aggályosnak találták az újonnan megalkotott társasági szerződéseket. Több cégbíró megtagadta az aranyrészvényre vonatkozó klauzulák bejegyzését.1 Bebizonyosodott, amit a szakértők már 1995 tavaszán is tudtak: Suchman Tamás aranyrészvény-koncepciója olyan blöff, amelyre csak politikai taktikát lehet építeni, üzleti-jogi konstrukciót nem.

Mi lesz az áram árával? Kezdetben a felszínre került problémák közül a legjelentősebb az árak körüli bizonytalanság volt. A privatizációs pályázatokban, s több más hivatalos kormánydokumentumban – így például az EU-nak küldött többkötetes országtanulmányban is – az az ígéret volt olvasható, hogy 1996. október 1-én bevezetésre kerülnek a költségarányos árak, majd 1997. január 1-től működésbe lép egy olyan ármechanizmus, amely 5 éven keresztül – vagyis 2001 végéig – minimálisan 8%-os tőkearányos megtérülést biztosított a befektetőknek. 1996 augusztusában Horn Gyula kormányfő váratlanul bejelentette, hogy az október 1-ére tervezett áremelést elhalasztják, s a befektetőkkel folytatandó tárgyalásra egy külön kormánybiztost nevezett ki. Így Karl Imre MSZP-s képviselő személyében egy újabb szereplő jelent meg a színen, a Magyar Energia Hivatal (MEH), az IKM és a Suchman Tamás vezette ÁPV Rt. mellett. Ez a fejlemény igencsak meglepte a külföldi befektetőket. Érdekes módon a halasztás miatt nagy hangerővel csak a belga Tractabel panaszkodott – őket a kormány azzal kárpótolta, hogy gyorsan, áron alul átengedték nekik a százhalombattai Dunamenti Erőmű állami kézben (értsd: MVM-kézben) lévő részvényeinek egy részét.2

Több hónapos vita után, az 1997. január 1-én életbe lépő áremelkedések mértéke 24,9% lett, ami elmaradt a befektetők várakozásaitól, jóllehet a százalékos mérték nagyobb volt, mint a többi energiahordozó esetében.3 Az árviták során elfogadást nyert az az értelmezés, hogy a 8%-os formula az ágazat egészére értendő. A gyakorlatban azonban ez azt is jelentette, hogy 1996. december 31-én a privatizált társaságok esetében nagyjából teljesült a 8%-os tőkearányos megtérülés, míg az állami tulajdonban maradt cégek esetében az induló árak kalkulációjánál figyelembe vett profitráta ennél lényegesen kisebb volt.

5: Árváltozások negyedévenként?

Bár erre a közvélemény alig figyelt fel, fontos változás volt, hogy – a korábbi évenkénti helyett – bevezetésre került a negyedévi árkorrekció. Ez kedvező volt a befektetőknek – hiszen korábban jutnak hozzá a megnövelt bevételekhez –, de kedvező volt a kormányzat számára is, mert a negyedéves emelések szám szerint kisebbeknek tűnnek, s gyakoriságuk miatt is tompult az árakhoz kapcsolódó politikai érzékenység.

Amikor ez a döntés megszületett, senki sem gondolt arra, hogy az 1998. évi választások során a negyedéves áremelési periodicitás megint módot ad a kormány közvetlen beavatkozására. Pedig ez történt: a választásokra való tekintettel 1998 áprilisában nem került sor áremelésre. Mi több, a májusi kormányváltás miatt a júliusi áremelés is augusztusra tolódott el. Árfronton – a kormányváltás ellenére – 1999-ben és 2000 elején nem volt jelentős konfrontáció a kormányzat és az iparág képviselői között. 2000 utolsó hónapjaiban azonban a Fidesz-kormány a villamosenergia-iparra is kiterjesztette azt a politikát, amely a hatóságilag szabályozott körben 6%-ban maximalizálta a lehetséges áremelkedés ütemét. Ez a döntés elsősorban az áramszolgáltatókat és az MVM-et érintette érzékenyen. Az előbbiek azonnal perrel fenyegetőztek, az állami tulajdonú MVM vezetése „csak” pénzbeli kárpótlást kért. Nem is keveset: 55 Mrd Ft-ot.4

Az iparág szempontjából fontos döntés volt, hogy 2001-ben a Fidesz a privatizáció érdekében kidolgozott árszabályozási rendszert is felrúgta. Pontosabban szólva nem általában rúgta fel, hanem szelektíven alkalmazta annak érdekében, hogy a villamos energia fogyasztói ára a lehető legkisebb mértékben emelkedjen. Ezt a célját a minisztériumi járszalagon tartott MEH úgy érte el, hogy a privatizált erőművek és áramszolgáltatók számára megengedte a 8%-os eszközarányos nyereség kalkulációját, az állami tulajdonú MVM-et viszont arra kényszerítette, hogy veszteséget könyveljen el az áram vétele, illetve eladása során. Ez a politika két év alatt csődközeli helyzetbe sodorta az MVM-et, s – nem mellesleg – eleve lehetetlenné tette az MVM és vagy a Paksi atomerőmű tervbe vett privatizációját. Még ennél is nagyobb baj, hogy az évek múlásával ezek a belső arányok megmerevedtek. A lényegében változatlanul maradt árszabályozás miatt Paks és a Mavir még 2007-ben is csak 2,2%, illetve 3,5% nyereséget tudott érvényesíteni áraiban, miközben a Dunamenti Erőműben, illetve a Mátrai Erőműben – saját tőkére vetítve – 31%, illetve 20%-os nyereség képződött.5

Ezekért a kompromisszumért az adófizetőknek nagy árat kell fizetnünk: az MVM-csoport lett a félig privatizált villamosenergia-rendszer fejőstehene. A külföldi befektetők az MVM-en keresztül folyamatosan profitot szivattyúznak ki a magyar villamosenergia-rendszerből – végső soron a magyar gazdaságból. Az első példa erre az 1997. január 1-én életbe lépett áremelés volt. Mint láttuk, a kormány a privatizált társaságoknál mindenütt biztosította a 8%-os eszközarányos profitot, míg az MVM és altársaságai erről kénytelenek voltak „önként” lemondani. Járosi Márton – az MVM 1994 végén menesztett vezérigazgató-helyettese – úgy számolta, hogy a tarifaemelés 85%-át a privatizált cégek kapták, s csak 15% jutott az állami szektornak.6 Ugyancsak az MVM rovására valósult meg a Budapesti Erőmű privatizációja: a siker érdekében az MVM 4,2 Mrd Ft tartozást kényszerült elengedni.

Más szemszögből nézve viszont az a tény, hogy 2000/2001 fordulóján a kormány az MVM-mel nyelette le a visszafogott áremelések miatti veszteségek jelentős részét – paradox módon – a kormány a „nemzetinek” mondott saját energiastratégiája alól húzta ki a szőnyeget. Két évvel korábban a Fidesz-kormány szakértői még azt hangsúlyozták, hogy az MVM-ből tőkeerős, nemzeti tulajdonú energiaholdingot kell kialakítani, amely egyidejűleg képes arra, hogy más iparágakba is beruházzon és arra is, hogy a környező volt szocialista országok irányában terjeszkedjen (lásd még 6.2.7.).

Kisebbségből többség. Mint látjuk, ebben az időszakban az MVM aktivitása abban is megmutatkozott, hogy a privatizációs folyamat és a kialakított árszabályozás fenntarthatósága érdekében önnön kárára volt kénytelen engedményeket tenni. Mind az MVM, mind a 100%-os tulajdonában álló Paksi Atomerőmű engedni volt kénytelen a 8%-os tőkemegtérülési elvből, és elfogadták, hogy a Paksi Atomerőmű lebontási költségeit továbbra sem kell beépíteni az árba.

Az árakkal kapcsolatos, a sajtó és a közvélemény nyilvánossága előtt folyó vitákban tulajdonképpen az az akna is felrobbant, amit Suchman nagy gonddal igyekezett hatástalanítani. Emlékezzünk vissza: az 1995 nyarán kiadott pályázatokban azért került mindenütt kisebbségi tulajdon meghirdetésre, hogy az állam a stratégiai döntésekben érvényesíteni tudja saját akaratát. Most viszont, amikor az áralku folyt, a közvélemény úgy érzékelte, hogy a privatizált társaságok külföldi tulajdonosai állnak a magyar állammal szemben – annak ellenére, hogy valójában a társaságok nagyobbik részében magyar szereplők (ÁPV Rt., önkormányzatok, MVM, kárpótoltak, Szészek stb.) kezében volt a részvénytöbbség. Természetesen, ez nem volt véletlen. Nem a propagandamunka gyengeségéről volt szó. A részletszabályok valamilyen módon mindenütt garantálták, hogy az igazgatóságban biztosított legyen a külföldi többség.7 Másképpen megfogalmazva: Suchman Tamás minden ígérete ellenére az ÁPV Rt. átengedte a befektetőknek a többségi jogokat. Nagy kár, hogy ezt nem nyíltan tette, mert azzal lényegesen növelhette volna a privatizációs bevételeket.

Tény, hogy az 1115/1995. (XI. 29.) kormányhatározattal módosított 1063/1995. (VII. 4.) kormányhatározat szerint az adásvételi szerződések minden esetben tartalmaztak egy olyan megszorítást, miszerint a szakmai befektető az opciós jog érvényesítése előtt, más részvényestől vásárolt részvények útján, többségi szavazati jogot az adott társaságban nem szerezhet. Csakhogy a társaságok alapítói jogiratai már nem tükrözték vissza a részvényesi megállapodások eme megszorítását, így automatikusan a Gt. általános szabályai váltak irányadóvá. Más szóval, a részvényesi megállapodásban rögzített szavazati korlátozás a gyakorlatban nem lett volna érvényesíthető. Erre az ellentmondásra – mások mellett – az ÁPV Rt. FB-jének ellenőrzése hívta fel a figyelmet.8

A későbbiekben azután a többségi tulajdon formalizáltan is megjelent. Hol úgy, hogy a befektető az alkalmazottaktól megvásárolta a többséghez hiányzó részvényeket (pl. Tractabel a Dunamenti Erőműben, vagy a franciák a Démászban,9 vagy idő előtt tőkét emeltek (pl. RWE a Mátrai Erőműben és az Elműben10), vagy a tőzsdén vásárolták meg a hiányzó pakettet. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a BÉT fejlődését támogatandó, a kormány váratlanul elrendelte az értékpapírtörvény módosítását. Ennek nyomán a 200 M Ft-ot meghaladó árfolyamértékű, korábban nyilvános forgalomba került részvényeket kibocsátó társaságok számára a tőzsdei bevezetés kötelezővé vált, a határidő 1998. dec. 31. volt.11 Az ún. tőzsdekényszer nyomására – egy rövid átmeneti ideig – 6 áramszolgáltató részvényei forogtak a BÉT-en. Később a tulajdonosok többsége kivonult, 2007 végén már csak az Elmű és az ÉMÁSZ papírjaival lehetett kereskedni, 10% alatti közkézhányad mellett. 2020. április 24-i hatállyal azonban ez mint elvi lehetőség is megszűnt, a két cég nyilvános részvénytársaságból zárt részvénytársasággá alakult (10.4.2.).

6.5.8. táblázat. Az áramszolgáltatók tőzsdei bevezetése 1998–1999-ben

Társaság	Bevezetés dátuma
Dédász	1999. febr. 15.
Démász	1998. ápr. 1.
Elmű	1998. dec. 15.
Édász	1999. ápr. 29.
Émász	1998. dec. 15.
Titász	1999. máj. 15.

Forrás: Korányi (2000: 160–163).

Foglalkoztatási garanciák. 1997-ben kisebb aknát robbantott a három Tisza-menti erőművet megvásárló amerikai befektető, az AES is. Ők ugyanis megtalálták az egyszerű módját annak, hogy megkerüljék a privatizációs szerződésekben vállalt, többéves foglalkoztatási garanciákat. A módszer roppant egyszerű volt: nagyvonalú végkielégítési ajánlattal meggyőzték a dolgozók 50%-át, hogy maguk kérjék a munkaviszony megszüntetését.

Mit kapnak az önkormányzatok? Nem született megoldás 1997-ben az önkormányzatokkal fennálló konfliktusban sem, jóllehet az ÁPV Rt. 1996 őszén átadta számukra az Országgyűlés által megítélt részvénycsomagokat (4.1.3.). Ettől azonban a már folyamatban lévő perek nem álltak le, mert az önkormányzatok csak jogfenntartással voltak hajlandók átvenni a részvényeket.12

1	Pl. az Émász, a Dédász, a Dunamenti Erőmű, a Bakonyi Erőmű és a Paksi Atomerőmű esetében (Új Magyarország, 1997. máj. 15.).
2	Ezzel kapcsolatban felmerülhet a gyanú, hogy e kérdéskörben a privatizációs szerződés milyen záradékokat tartalmazott. Az 1995 végén megkötött 6 áramszolgáltatói és 2 erőművi szerződés nyilvánosságra hozásáért 2006-ban a Manager Magazin perbe fogta az ÁPV Rt.-t (HVG, 1998. júl. 25; Manager Magazin, 2007. 3. szám). A titkos megállapodások kivonatát végül egy internetes újság közölte, miután időközben a pert kezdeményező újságírók elhagyták a Manager Magazint (www.index.hu, 2007. nov. 13.). Az Állami Számvevőszék éppen a Dunamenti Erőmű privatizációjának utólagos vizsgálata során igen keményen fogalmazott a titkolódzással kapcsolatban: „A villamosenergia-iparági privatizációs dokumentumok kezelése, a titoktartási megállapodások megkötésének körülményei, az utólagos – a dokumentumok átvételét követő – aláírás ellentétes a magyar joggyakorlattal és a dokumentum kezelésre vonatkozó eljárásokkal” (ÁSZ (1997a: Összefoglaló).
3	A földgáz ára 18,8%-kal, a távhőé 21,9%-kal emelkedett.
4	MH, 2001. jan. 20.
5	Lásd HVG, árampiaci liberalizációs melléklet, 2007. jún. 23.
6	Járosi (1997) számításai szerint a 24,9%-os átlagos áremelés úgy adódott, hogy a külföldi befektetők irányítása alatt álló áramszolgáltatók árréseit 41%-kal, az erőművek termelői árát csak 15%-kal, az MVM nagykereskedői árát csak 18%-kal növelték. A külföldi befektetők irányítása alatt álló erőművek termelői ára 27%-kal emelkedett, míg a hazai tulajdonban maradt erőműcsoportnál a növekmény a 3%-ot sem ért el. Összességében a bázisár kialakításához szükséges 1997. évi árbevételtöbblet 85%-át kapták a külföldi irányítású cégek és 15% jutott a magyar tulajdonban maradt társaságoknak.
7	A Dunamenti Erőmű esetében – ahol a befektető csak 48%-nyi részvényt vásárolt – a következő megoldást alkalmazták. A vevő az 5 fős IG-be 3 tagot jelölhetett úgy, hogy ezek egyike az igazgatóság elnöke; az FB 6 tagjából a vevő 3 tagot jelölhetett úgy, hogy ezek egyike a felügyelőbizottság elnöke. A magasabb vezető állású dolgozók tekintetében a vevő jogosult volt a társaság gazdasági vezérigazgatójának kinevezésére. A vevő joga volt a társaság könyvvizsgálójának kinevezése (ÁSZ, 1997a).
8	ÁPV Rt. (1998a: 165).
9	Ez időben sokszor nagyon elhúzódott. A Démász esetében – például – csak 2006 végén került 100%-ban birtokon belülre a francia befektető. A magyar cég csak 2010. január 1-én vette fel az EDF Démász Zrt. nevet.
10	2007 végén az Elműben már csak 10,54%-nyi állami tulajdon maradt. Ennek tulajdonosa, a főváros, a csomag értékesítéséről 2007 második felében döntött. A budapesti kerületek, amelyek szintén kaptak a részvényekből, már jóval korábban értékesítették részvényeiket. Az értékesítési árról (25 000 Ft/részvény) 2007. november utolsó napjaiban született meg a döntés.
11	1996. évi CXI. tv. 24. §.
12	A perek újabb hulláma indult 2000 márciusában. A vitát kezdettől napirenden tartó önkormányzati szövetség, a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége (TÖOSZ) áramszolgáltatóként és megyénkét egy-egy próbapert indított arra való hivatkozással, hogy a részükre ingyenesen kiadott 25%-os részvénycsomag csak az ÁPV Rt. tulajdonban levő részvénytömeg alapján nyert kiszámítást, míg az MVM által értékesített részvényekből nem kapták meg a nekik járó 25%-os hányadot (Népszava, 2000. márc. 24.).