Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.5.9. Titkos megállapodások a befektetőkkel

A magyar energetika jövője szempontjából fontos fejlemény volt, hogy az RWE/EVS konzorcium – a közvélemény számára váratlanul – 1996 közepén átadta az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumnak a bükkábrányi lignitre alapozott, 2×500 MW erőművi és hozzátartozó bányakapacitás bővítési terveit. Az akkori áron 250 Mrd Ft költséggel tervezett beruházás egy csapásra eldöntötte volna a magyar energiapolitikusok között már egy évtizede folyó vitát az alaperőmű kérdéséről. Ha ugyanis a német befektetők egymaguk megépítenek 1000 MW-nyi, lignitre épülő új kapacitást,1 legalább 10 évre lekerül a napirendről egy újabb atomerőmű építésének ügye, sőt, más tervezett erőművi fejlesztések is feleslegessé válhatnak. Az iparág belső vitáit jól ismerő szakemberek már az energiapolitikai koncepció 1992/93-as vitája során is azt tartották a leglényegesebb fejleménynek, hogy az egymásnak feszülő szenes-olajos-atomos lobbik képtelenek egyezségre jutni a 2000 táján szükségessé váló alaperőmű ügyében. „Majd jön a privatizáció – mondták –, s a német vagy francia befektető egymaga el fogja dönteni a kérdést.” Nem így történt.2

A pályázatot az MVM a privatizációt megelőzően kidolgozott, 1995-ös energiapolitikai koncepció alapján írta ki – miközben hozzáértők számára világos volt, hogy afelett már rég eljárt az idő. Az azonban a sajtó híradásokat figyelmes szemmel követő olvasók számára is csak két évvel később – az 1998-as választások után – derült ki, hogy az RWE/EVS cinkelt kártyákkal játszott. Pontosabban szólva az történt, hogy a német konzorcium még a Mátrai Erőmű privatizációs szerződésének aláírása előtt – a tárgyalásokon „szakértőként” jelen volt MVM-vezérigazgató, Lengyel Gyula javaslata alapján – titkos háttér-megállapodást kötött Suchman Tamással és a villamos ipari privatizációt irányító Kocsis István vezérigazgató-helyettessel. A németek írásos ígéretet kaptak arra, hogy az általuk megépíteni tervezett erőmű áramát az MVM versenyeztetés nélkül átveszi, s ennek fejében hajlandóak voltak a 78%-os árajánlatukat 100%-ra kiegészíteni. Ez plusz 26 M USD-t jelentett. De lehetett ezt a megállapodást másképpen is értelmezni: az RWE annak fejében volt hajlandó megvenni a Mátrai Erőművet, hogy biankó megrendelést kap egy másik erőmű építésére.

Ez az áramvásárlási megállapodás egyébként azért is törvénysértő volt, mert a villamosenergia-törvény értelmében új erőműépítésre és hosszú távú kapacitáslekötésre csak versenyeztetés után kerülhet sor. A titkos megállapodás tehát jogosulatlan előnyökhöz juttatta az RWE/EVS konzorciumot.3 Így végeredményben Suchman Tamás megszegte a privatizációs pályázat szabályait is, ami által a többi befektetőt nyilvánvaló hátrány érte. Amikor ugyanis Suchman és Kocsis külön alkut kötött a német befektetővel, a németek módosították ajánlatukat. Elvben elképzelhető, hogy – amennyiben módot kaptak volna rá – a többi befektető is emelte volna ajánlatát.4

6: Mindenki cinkelt lapokkal játszott

Másfelől viszont az is igaz, hogy 1992–93-ból származó – az MVM hivatalos álláspontja szerint „elfelejtett” – ígérvények alapján, a finn IVO és az amerikai AES is versenyen kívül jutott mintegy 500 MW-nyi fejlesztési engedélyhez (pontosabban: áramátvételi ígérethez), míg mások az állásidők csökkentésével tudták kapacitásaikat növelni, s erre is versenyen kívül kaptak engedélyt. Üzleti szempontból tehát akár „fair”-nek is nevezhető volt ez az RWE/EVS-szel kötött megállapodás.

Az AES esetében – például – az történt, hogy a befektető a Tiszai Erőmű tulajdonosaként „megörökölte” a kazincbarcikai hőerőműnek azt a korábban szerzett jogát, hogy 165 MW teljesítménnyel szenes erőművet építhet. Ezt az ígéretet a privatizációs tárgyalások során az MVM azzal bővítette, hogy az AES az ugyancsak hozzájuk tartozó Borsodi Hőerőművet leselejtezheti, és újjal pótolhatja, s ezen túlmenően még a Tisza II. Hőerőmű elöregedett blokkjait is korszerűsítheti. Az AES is ugyanazt a „trükköt” játszotta el, mint az RWE: a vételár egy bizonyos hányadát a jövőbeli fejlesztések támogatásához kapcsolta. Pontosabban feltételül szabta, hogy az MVM 20 éves kapacitáslekötési és áramvásárlási szerződést kössön a többlet áramra.5

Cinkelt lapokkal játszott a villamosenergia-ipari lobbi is. A privatizációt megelőzően az MVM kérésére a GKI 15 éves előrebecslést készített a magyar nemzetgazdaság várható energia-igényéről. Ők úgy becsülték, hogy az áramfogyasztás évi 1,1–1,6%-kal fog nőni. Az MVM vezetése viszont még ennél is magasabb növekedési ütemmel (1,9–2,7%) számolt.6 Valójában a GKI becslése volt reális: az ország villamosenergia-fogyasztása 1995 és 2010 között éves átlagban 1,5%-kal nőtt.

Mint már említettük, az MVM vezetésének az volt a terve, hogy az 1997-ben 2000 MW-ra kiírt kapacitástendert 1998 elején visszavonja, hogy új tendert írjon ki 1000 MW-ra, bízva abban, hogy azt RWE/EVS és az AES fogja nyerni, és akkor nincs ígéretszegés. De nem ez történt. A cinkelt kártyákra – azaz a titkos megállapodásokra – először az ÁPV Rt. FB-je bukkant rá. Nekik az tűnt fel, hogy a Mátrai Erőműre és a Titász Rt.-re kötött adásvételi megállapodások alacsonyabb összegeket rögzítettek, mint amennyi ténylegesen az ÁPV Rt.-hez befolyt. Ráadásul nem is kis eltérésről volt szó: a Mátrai Erőmű esetében 74 M USD helyett 100 M USD, azaz 1 részvényre vetítve 56,73 USD helyett 76,66 USD. Az 1996 tavaszán lefolytatott vizsgálat7 azután további szabálytalanságra is rábukkant. Először is kiderült, hogy az ÁPV Rt. két vezetője „a Magyar Kormány képviselőjeként”, az igazgatóság tudta nélkül, 1995. december 7-én, egy nappal a végleges és nyilvános aláírási ceremónia előtt titokban aláírt két külön megállapodást is. Ez többszörösen törvénybe ütköző cselekedet volt:

az ÁPV Rt. semmilyen formában nem képviselheti a Magyar Köztársaság kormányát;
a megállapodások aláírása időben megelőzte a részvényesi adásvételi megállapodást, s ezért – az FB által valószínűsített jogértelmezés szerint – legalábbis a Mátrai Erőmű esetében valójában nem is tekinthető érvényes szerződésnek.

A Mátrai Erőműre vonatkozó két titkos megállapodás aláírása súlyos hiba volt. Még akkor is ezt kell mondanunk, ha elfogadjuk azt a két érvet, amit Suchman Tamás később, egyik védekező nyilatkozatában mondott.

Az aláírás pillanatában a magyar fél már tudta, hogy a két szóban forgó cégre amúgy is az RWE/EVS konzorcium tette a legmagasabb vételi ajánlatot.
A Mátrai Erőmű vevőinek azt ígérték meg a magyar vezetők, hogy „az MVM Rt. az épülő új erőművi blokkokra olyan áramvásárlási szerződést megkötését biztosít, amely szerint azok a jelenlegi paksi atomerőművi blokkokat követően (kiemelés tőlem – M. P.) részesednek az alapterhelés-elosztásánál”. Ez a vállalás ugyan – mint azt az ÁPV Rt. FB-je is megállapította – a tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról szóló törvény előírásaiba ütközik, de valóban az államérdeket tartotta szem előtt. Hiszen az egyelőre továbbra is állami tulajdonban maradt Paksi Atomerőmű leterhelése nem került veszélybe.

Nem tekinthető apróságnak a titkos megállapodásba foglalt további két ígéret sem. Az ÁPV Rt. vállalta, hogy biztosítja a Visonta, valamint a Bükkábrány térségében meglévő bányászati és vízkiemelési jog gyakorlásának lehetőségét, valamint azt, hogy az új erőművi blokk létesítésekor figyelembe veendő környezetvédelmi előírások nem fogják meghaladni az EU-normákat.

A Titászra vonatkozó titkos megállapodás más jellegű volt. Itt az ÁPV Rt. nem vállalt többletkötelezettséget, viszont elfogadta, hogy a privatizációs bevétel egy részét – a magasabb vételár mértékéig – visszajuttatja a Titásznak a debreceni fűtőerőmű beruházásának infrastrukturális előkészítése céljából.

Tárgyunk szempontjából a kapacitástender körüli politikai huzakodások8 valójában mellékesek lennének, ha nem igazolnák vissza azt a korábban többször is kifejtett gondolatot, hogy mennyire hibás volt az eladás és a tőkeemelés kombinációja. Emlékezzünk vissza: az energiaszektor privatizációjánál az iparág vezetőinek tanácsára a kormányzat az erőművi fejlesztések szükségességét beépítette a privatizációs pályázat feltételei közé. Valójában erre semmi szükség nem volt: a befektetőket nem kellett kényszeríteni a befektetésre. Épp ellenkezőleg, törték magukat, hogy erőművet építhessenek. A Mátrai Erőmű körüli titkos megállapodások mutatták, hogy a befektető által vállalt beruházási kötelezettség inkább a magyar fél számára jelentett kötelezettséget – ti. kötelezettséget az áram átvételére. Mennyivel sikeresebb lehetett volna az 1994–95-ös privatizáció, ha a tőkeemeléssel és az erőműfejlesztéssel kapcsolatos bonyolult konstrukciókat mind mellőztük volna, és inkább az árbevétel maximalizálására koncentráltunk volna! Sok százmillió dollár úszott el emiatt!

Minden jel arra mutat, hogy a villamosipari lobbi 1994/95-ben félrevezette a kormányt, amikor 4000 MW-ban jelölte meg a pótlás és a fejlesztés igényelte kapacitásbővítést. 1997/98-ban ugyanezek a szakmai körök már csak 2000 MW-nyi igényről beszéltek.9 Utólag kiderült, hogy a rendszerváltás első két évtizedében egyáltalán nem volt szüksége az országnak többlet-villamosenergiakapacitásra. Az 1990 utáni visszaesést csak 1994-től követte enyhe fogyasztásemelkedés. Az importot is figyelembe véve a villamosenergia-rendszer csúcsterhelése csak 2007-ben érte el az 1990. évi szintet. Ezt követően – részben nemzetközi hatások nyomán – ismét visszaesés következett. 2011-ben 10 ezer MW erőművi kapacitás állt termelésre készen, miközben a csúcsfogyasztás csak 6500 MW volt, tehát bőven volt tartalék a rendszerben. Ráadásul a 6500 MW sem teljesen magyarországi forrásokból származott, hanem legalább 10–20% az olcsóbb importból. A magyar erőművek így 5700 MW-ot állítottak elő a csúcsfogyasztás idején.10

Ebben az összefüggésben kell tehát értékelni a villamosenergia-ipar szakemberei által erőltetett, beruházási kötelezettségvállalásra alapozott privatizációs stratégiát. Ez ugyanis elkerülhetetlenül azzal a következménnyel járt, hogy a befektetők egy évtizeden át ragaszkodtak a tulajdonosváltáshoz kapcsolt, ún. hosszú távú megállapodásokhoz, a HTM-ekhez, amelyek a kapacitások kétharmadát érintették (6.2.8.). Persze, az MVM menedzsmentjének önérdeke önmagában nem lett volna elegendő az EU-irányelvekkel nyilvánvalóan összeütközésben álló HTM-ek fennmaradásához. Ehhez szükség volt a nyugati tulajdonban lévő erőművek és áramszolgáltatók – valamint a mögöttük álló kormányok – támogatására is. Mint az hamar bebizonyosodott, a hibrid rendszer – s ezen belül a HTM-ek fennmaradása – számukra is megfelelő volt.11 A mindkét oldalon szabályozott árak ugyanis kiemelkedően kedvező nyereséghányadot biztosítottak az erőműveknek is, az ÁSZ-oknak is, miközben a világpiaci ármozgások és az infláció kockázatát nagyobb részben az MVM viselte.12

A Vet. 2007 nyarán történt módosítása kapcsán vita alakult ki az erőművi szerződések körül, miközben az MVM és az áramszolgáltatók között érvényben lévő szerződésekről, a Villamos Energia Adásvételi Szerződésekről (VEASZ) szinte senki sem beszélt. Így nem is volt meglepő, hogy ezek a szerződések a Vet. rendelkezése alapján 2008. január 1-től úgy kerültek hatályon kívülre, hogy ennek semmi nyilvános visszhangja nem volt.13 Az is érthető, hogy – szemben az ÁSZ-okkal – az erőművek miért ragaszkodtak a HTM-ekhez. Egyfelől azért, mert ezek a szerződések képezték a valamikori kölcsönfelvételek anyagi garanciáját, vagyis a HTM-ek megszűnése vagy újratárgyalása magával hozta volna a banki hitelszerződések újratárgyalását is. Másfelől kényelmes helyzetben érezték magukat az erőmű-tulajdonosok azért is, mert a HTM-ekbe olyan garanciális elemek lettek beépítve, amelyek alapján a magyar államot a szerződés felbontása esetén minden esetben milliárdos nagyságrendű kártérítés terhelte.

1	Később az RWE tervét módosítva 2×400 MW építését tűzte ki célul. Lásd Klaus Bussfeld, a Mátrai Erőmű FB elnökének nyilatkozatát a HVG, 1998. dec. 5-i számában.
2	2006/2007 fordulóján újabb fordulatot vett az alaperőmű építése körül folyó üzleti viaskodás. Egy ukrán tőkével megalapított, a Gazpromhoz is kapcsolódó vállalkozás (6.2.4.), az Első Magyar Földgáz- és Energiakereskedelmi és Szolgáltató Kft. (EMFESZ) bejelentette, hogy az ukrán határ mentén, Nyírtass községben 6×400 MW-nyi – vagyis a Paksi Atomerőműnél lényegesen nagyobb – kombinált ciklusú, gáztüzelésű (CCGT) erőművet kíván létrehozni évi 4 Mrd m3 földgázzal, s ehhez az MVM is adott némi biztatást (NSZ, 2008. máj. 6.). A bükkábrányi fejlesztés leállításáról lásd a 6.5.14. szakaszt. A nyírtassi erőműprojekt lassú elhalásáról lásd NSZ, 2011. szept. 6. A következő, lényeges fejlemény 2014 januárjában történt, amikor Orbán Viktor miniszterelnök megállapodást írt alá Oroszországgal 2×1200 MW atomenergetikai blokk paksi megépítéséről (6.1.1.13.).
3	HVG, 1998. júl. 25.
4	A Mátrai és a Dunamenti Erőmű-szerződések nyilvánosságra hozásáért 2007 tavaszán a Manager Magazin pert indított az ÁPV Rt. ellen, amit végül jogerősen meg is nyert (MN, 2007. febr. 20.; www.index.hu, 2007. okt. 3.).
5	HVG, 1998. máj. 16.; MH, 2000. okt. 28.; MH Egyesült Államok-melléklete, 2000. okt. 31., 3).
6	ÁPV Rt. 1995. évi éves jelentése, 52.
7	Az ÁPV Rt. felügyelőbizottsága 1998-ban „Szándékunk szerint tisztességesen” címmel „fehér könyvet” jelentetett meg, s ebben összefoglaló áttekintést adott az FB négyéves ellenőrző munkájából. Az alábbiakban erre a dokumentumra hivatkozunk. Lásd ÁPV Rt. (1998a: 171–174). Az energetikai privatizációval kapcsolatos vizsgálatokról a napisajtó is beszámolt (MH, 1998. júl. 21.)
8	1998 novemberében a Mátrai Erőmű Rt. privatizációját és az ahhoz kapcsolódó külön szerződéseket az Országgyűlés Gazdasági Bizottságának ún. tényfeltáró albizottsága is vizsgálta.
9	Ezt figyelembe véve teljesen indokolt volt Suchman Tamás kifakadása a fentebb említett tényfeltáró albizottsági ülésen (NSZ, 1998. nov. 24., 1999. febr. 9.).
10	http://www.origo.hu/gazdasag/20120327-draga-volt-es-regi-ezert-zart-be-az-aes-tisza.html
11	2007 közepén hét ilyen szerződés volt hatályban.
12	Ebben a kontextusban különösen furcsa, hogy Suchman Tamás, akinek a HTM-ekről szóló döntésekben jelentős szerepe volt, utólag azzal indokolta több nyilatkozatában is a HTM-ek szükségességét, hogy a 90-es évek közepén Európában 50 ezer MW-nyi áramfelesleg volt, „vagyis mindenki inkább szabadult volna az áramtermelő egységektől, semhogy újakat vásároljon, pláne építsen” (Figyelő, 2008. jún. 14.).
13	Tulajdonképpen az történt, hogy az áramszolgáltatók a törvény megszabta határidő előtt újrakötötték a szerződéseiket az MVM-mel.