Hogy ez a számítás megállta-e a helyét, az a mögöttes feltételezések megbízhatóságától függ. Tény, hogy az 1995–97 között megkötött, a privatizációs szerződésekhez kapcsolódó, 20–25 éves, 8%-os tőkemegtérülést garantáló HTM-ek nagyban csökkentették az MVM mozgásterét. Ha tehát a kormánydöntés alapján elállhattak a három erőmű fejlesztési projektjétől, az az MVM számára tiszta haszon volt. Másfelől arra vonatkozóan is elhangzottak utalások, hogy a kormány az EU-csatlakozás előtti időpontra, 2001-re tervezte a villamosenergia-piac liberalizációját, s ennek keretében az import liberalizációját. Ha ez bekövetkezik, akkor az MVM jobban jár, ha nem a drága hazai, hanem az olcsóbb külföldi forrásokból fedezi a többletáramigényt. De mi van akkor, ha az import felszabadítása csúszik? (Csúszott is – a piacnyitás első fázisa 2003-ban indult.)

Hirtelen mégis az az álláspont győzedelmeskedett, hogy nincs szükség az új lignites erőműre, nincs szükség hosszú távú áramvásárlási szerződésekre, nincs szükség további erőmű-privatizációra és újabb külföldi befektetőkre. „Ha majd 2002-ben az EU tagjai leszünk – mondták 1998-ban –, akkor olcsóbban fogjuk importálni az áramot, mint amennyiért a hazai lignites erőmű megtermelné.” Nagy kérdés, hogy ez jó út-e. Vajon megéri-e Magyarországnak, hogy kiaknázatlanul hagyja a lignitvagyont, és helyette inkább az importtól való függést választja? Vajon célszerű-e, hogy sok-sok év után újrakezdődjön az évtizedes vita arról, hogy gáz-, olaj-, vagy atomerőmű épüljön? Vajon mibe fognak kerülni azok a kártérítési perek, amelyeket a befektetők megszegett ígéretek miatt indítanak? A döntésért közvetlenül felelős GM ezekre a kérdésekre nem adott semmiféle választ.

Ez részben a személyi változásokkal is összefüggött. A Fidesz-kormány működésének első két évében két más szakterületről érkező vezető irányította a GM energiapolitikáját (Kaderják Péter, majd Hónig Péter helyettes államtitkárok). 2001. január 1-től viszont a terület jelentőségét csökkentve egy főosztályvezetői besorolású harmadik személyre (Szerdahelyi György) bízták az ország energiapolitikájának irányítását, és a befektetőkkel folytatott tárgyalásokat. Kis idő múltával ez az új vezető is új koncepcióval állt elő. 2001 júliusában a GM nevében a Vet. olyan módosítására tett javaslatot,2 amely szerint 2002. január 1-től egy erőmű építésének megkezdéséhez nincs szükség hosszú távú megállapodásra (6.2.7.). Jellemző a korszak szellemére és politikai stílusára, hogy miközben az új Vet.3 preambulumában az EU-val történő jogharmonizációt nevezték meg mint az egyik fő célt, a piacnyitásról – ami az EU-irányelvek lényege – szó sem esett! Mindez azonban csak kevés szakértő kényes ízlését zavarta, a közvélemény, a média észre sem vette a változásokat.

A Fidesz-kormány tehát éles fordulatot hajtott végre, és ezt nem szerették a külföldi befektetők. Aligha vezet jóra, ha lebecsüljük az RWE – vagy bármelyik más multinacionális világcég – érdekérvényesítő képességét. Az RWE nemcsak a lignites erőmű megépítésében volt érdekelt, de a cég benne volt abban a konzorciumban is, amely 1999 tavaszán megnyerte az 1800 Mhz-es mobiltelefon-tendert. Aki vállalta, hogy az ördögöt a falra fesse,4 annak eszébe juthatott, nincs-e összefüggés a két tranzakció között. Kellemetlen meglepetés lenne, ha valamely következő kormány örökségében megint ott lenne egy titkos és törvénytelen megállapodás, amely arra szolgált, hogy ezt az erőmű-építési botrányt a mobiltelefónia üzletével egyenlítse ki. Hogy végül is miként alakultak a tárgyalások az RWE-vel, azt még 2014-ben sem lehetett tudni. Csak annyi került nyilvánosságra, hogy az ÁPV Rt. 2000 januárjában a Mátrai Erőmű titkos szerződéséhez kapcsolódóan, kamatokkal együtt 30,2 millió USD-t (7,7 Mrd Ft-ot) fizetett vissza az RWE/EVS konzorciumnak.5

Ezt követően természetesen a többi károsult befektető is perrel fenyegetőzött. Először az amerikai AES cég nyilatkozott: 10 millió USD-ben határozták meg kártérítési igényüket. Az AES egy ideig hajlandó volt kétoldalú tárgyalásokat folytatni, az amerikai nagykövet segítségével és Kelet-Magyarország felzárkóztatásának jelszavával ügyesen is lobbizott,6 de miután az MVM lemondta a kazincbarcikai erőmű építését, majd a tiszaújvárosi erőmű blokkjainak felújítása mellől is elpártolt, az amerikaiak türelmüket vesztették, és – a privatizációs szerződés előírásainak megfelelően – 2001-ben a Világbank befektetésvédelmi szervezetének Washingtonban működő, nemzetközi választott bírósága (ICSID) elé vitték az ügyet. Ekkorra már az általuk követelt összeg is megnőtt: a szerződésszegés címén benyújtott kárigény már nem 10 millió, hanem 295 millió USD volt (90 Mrd Ft),7 és erőműbezárással is fenyegetőztek. Végül a felek peren kívül megegyeztek. Az AES visszavonta a keresetet, cserébe viszont újabb 15 évre meghosszabbították a rájuk vonatkozó HTM-et. 2001 júniusában azután AES egy másik pert is indított az ÁPV Rt. és az MVM ellen – ezúttal környezetvédelmi garanciák ügyében. A kormánynak szerencséje volt, az amerikai befektető 3 Mrd Ft-os kárigényét a washingtoni választott bíróság (International Centre for Settlement of Investment Disputes (ICSID)) 2003 májusában elutasította.

Hasonlóképpen járt el a Bakonyi Erőmű többségi tulajdonosa, a Transelektro Rt. és a Demján Sándor érdekeltségébe tartozó Euroinvest Kft. konzorciuma, sőt a Dunamenti Erőmű belga többségi tulajdonosa, a Tractebel is.8 A belgák azért akartak perelni, mert a privatizációs szerződés aláírásakor garantált HTM-et az MVM nem volt hajlandó aláírni – annak ellenére, hogy a Dunamenti erőműben az MVM-nek is maradt még 25% + 1 szavazatnyi részesedése.9 Végül a vitát az MVM és a belga Tractebel egy új megállapodás aláírásával rendezte 2001 márciusában.10

A Bakonyi Erőmű magyar tulajdonosai és az MVM magyar választott bíróság előtt folytatott csatáját is az MVM nyerte. A kamarai választott bíróság úgy ítélte meg, hogy az MVM-nek joga volt utólag elállni az 1997-ben megkötött szerződéstől, mert a legkisebb költség elvének törvényi kötelezettsége fontosabb szempont, mint a kétoldalú megállapodás érvényben tartása. Már ebben az egy ügyben is óriási összegekről volt szó. A győzelemmel az MVM 32 Mrd Ft-nyi kártérítési kötelezettséget tudott megtakarítani. A jogvita később a Legfelsőbb Bíróság elé került, de 2002 novemberében az is az MVM-nek adott igazat.