Igaz, az államtalanítást a gazdaság más ágazataiban sem mindenütt fogadta mindenki lelkesen, de mindenütt másutt szép számmal voltak olyan vállalatvezetők, akik maguk álltak a privatizáció élére. Vagy azért, mert maguk is tulajdonossá akartak válni, vagy azért, mert úgy gondolták, hogy akkor járnak jobban, ha ők segítenek az államnak az új tulajdonos kiválasztásában. Több év távlatából újragondolva a sorsdöntő 1994/95-ös hónapokat nem is nehéz megérteni a villamosipari lobbi makacs ellenállást. 1991-ben az MVM Rt. az ország legnagyobb társasága volt. A konszernszerűen működő cég vezetése – vélt és valós monopolpozícióira való hivatkozással – országos iparpolitikát tudott csinálni, eljátszotta az energetikai hatóság szerepét, közvetlenül irányított két tucat társaságot, sőt azt is megengedhette magának, hogy százmilliós nagyságrendben beszálljon a politikai kapcsolatépítéssel összekötött szponzorálási akciókba. Ehhez képest az a szerep, amit a privatizáció után a lecsupaszított MVM-re várt, valóban nem volt vonzó alternatíva.

Az MVM vezetői már 1994-ben is világosabban látták saját helyzetüket, mint az ÁPV Rt., és ezt kihasználták. Az MVM menedzsmentje minden lehetséges alkalommal azt hangsúlyozta, hogy a villamosenergia-rendszer irányítása, ellenőrzése és a távlati fejlesztések koordinálása stratégiai fontosságú, állami feladat. Ebben igazuk is volt. Csak éppen azt nem tették hozzá – s az ÁPV Rt. apparátusában sem jutott eszébe senkinek –, hogy ezeket a feladatokat az államigazgatási apparátusokban, és nem az MVM-ben kell ellátni. Hétköznapi nyelvre fordítva ez azt jelenti, hogy az MVM-ből 5-10 magasan kvalifikált szakembernek a privatizáció után át kellett volna ülnie az Ipari Minisztériumba és onnan irányítani a rendszert, mint ahogyan ez számos más országban – például Ausztriában, Belgiumban, Csehországban, Németországban stb. – történik. A villamosenergia-rendszerben valóban szükség van egységes, központi irányításra is, de ezt a feladatot közalkalmazotti státuszban kell végezni.

Csakhogy ez – mind anyagi, mind presztízsszempontból – óriási veszteséget jelentett volna az érintettek számára. Addig, amíg az MVM társasági formában működik, ezek a szakemberek a köztisztviselői bérek 3–5–10-esét is megkereshetik, gépkocsit, mobil telefont stb. kaphatnak. A minisztériumban vagy a MEH-ben egy osztályvezető vagy főosztályvezető számára mindez teljességgel elérhetetlen. Végső soron tehát ez a nagyon is kézzel fogható anyagi érdek motiválta az MVM menedzsmentjét. Az ÁPV Rt. viszont képtelen volt átlátni a helyzetet, s megfelelő módon argumentálni a nyilvánosság és a politika szűkebb körein belül. Az MVM mindenkori menedzsmentje azt is helyesen látta, hogy számukra az OTP- vagy a Mol-menedzsment által kitalált megoldás aligha lehet eredményes. A villamosenergia-ipar ugyanis – szemben az olajiparral, vagy a bankszektorral – stagnáló, lassan fejlődő ágazat, ezért egy esetleges tőzsdei bevezetés esetén a részvényárak aligha fognak meredeken emelkedni. Márpedig az OTP és a Mol vezetői ennek az áremelkedésnek a nyomán tudtak százmilliókat, esetenként milliárdokat is nyerni. Ezért nem siettették az MVM-esek a tőzsdei privatizációt sem.

Az állami vagyon takarékosabb működéséről szóló 2009-es törvény 2014. decemberi módosításával (10.5.1.) lehetőség nyílt arra, hogy az állam az MVM-ből akaratuk ellenére kiszorítsa a kistulajdonosokat. E törvény alapján az MNV Zrt. fel is szólította tulajdonostársait, hogy 2015. június 3-ig adják le a „hiányzó” 359 darab MVM részvényt. Miután ennek a tulajdonosok nem tettek eleget, a részvényeket az MVM érvénytelenítette, s a helyettük kibocsátott részvényeket az MNV Zrt. kapta meg.2 Ettől kezdve nincs szükség többé arra, hogy az MVM Zrt. közgyűlést hívjon össze – a céget az MNV Zrt. közvetlenül utasíthatja bármire.