Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.5.16. Paks 2 – nem kellett volna még dönteni róla

A közgazdászok útfüggőségnek (path dependence) nevezik azt a helyzetet, amikor a döntéshozó választási lehetőségeit alapvetően korlátozza, hogy milyen úton, milyen előzmények után került döntési helyzetbe.1 Ez a helyzet a Paksi Atomerőmű bővítésével is. Miután Magyarország belépett a nukleáris klubba, nem léphet ki belőle. Ha a magyar kormány követné a német vagy a japán példát, azaz bejelentené a fejlesztések végleges leállítását, azzal csak azt érné el, hogy azonnal megszűnne a nukleáris szakma minden szintjén az utánpótlásképzés. Hiszen ki akarna mérnöknek, technikusnak jelentkezni egy ilyen bejelentés után? És persze a mai oktatói gárda külföldre távozna. Ugyanakkor a már meglévő erőművi blokkok, a megépült nukleárishulladék-tárolók, a kutatóreaktorok, a nukleáris medicina berendezései még sok-sok évtizedig igényelni fogják a felkészített szakembereket – akkor is, ha az ország egyetlen forintot sem akarna bővítésre, az elavult berendezések pótlására költeni. (Ez utóbbi egyébként műszaki okokból is képtelenség lenne.) Németország is, Japán is nagy ország, ott nagyságrendekkel több szakember van a munkaerőpiacon. S ha nem lesz, akkor majd importálnak.

Tudni kell azt is, hogy a paksi tervezők a 70-es években úgy jelölték ki az erőmű helyszínét, hogy ott máig üresen áll egy pontosan akkora telek, amekkorát a négy erőművi blokk elfoglal. Az is világos, hogy Paks városának lakói elkötelezettek az erőmű fennmaradása mellett, viszont szinte lehetetlen lenne bármely másik, hasonló adottságú város lakosságát rábeszélni, hogy náluk épüljön új atomerőmű.

Az útfüggőség következő eleme az, hogy az első négy paksi blokkot – nyilvánvaló politikai okok miatt – a Szovjetunió szállította, és ott kapott kiképzést a magyar nukleáris szakma krémje. Bár elvileg elképzelhető lenne, hogy a négy orosz blokktól pár száz méterre mondjuk német, amerikai vagy francia technikával épüljön egy vagy két újabb blokk, s azt egy újonnan létrehozott vállalat működtesse elkülönített műszaki, pénzügyi és számviteli elvek szerint, a józan paraszti ész mégis azt diktálja, hogy a régiek és az újak azonos vállalathoz tartozzanak, és ne legyen szükség két eltérő idegen nyelvre épülő, eltérő műszaki szemléletet hordozó irányító csapat egymás melletti működésére.2

És akkor még nem is beszéltünk a gigaberuházás finanszírozásáról. Alapvető érdek, hogy a 3-5 milliárd dollárnyi beruházási hitel ne adódjon hozzá az amúgy is nagyra nőtt államadóssághegyhez. Ilyen üzleti konstrukciót viszont a putyini orosz államon kívül senki sem tudott és nem is akart felkínálni Magyarországnak. Elvileg lehetséges lenne a meglévő négy blokk privatizációja német, amerikai vagy más szakmai befektetőknek, akik cserébe vállalnák az új blokkok építését és az ezzel járó költségeket is. Így a költségvetésnek az egész egy fillérjébe sem kerülne! De ez nem reális, mert a nyugati cégek aligha mernek garanciát vállalni az egykor szovjet technológiával épült blokkok további működtetéséért. Winston Churchill kifejezését kölcsönvéve: tudomásul kell venni, hogy a következmények időszakát éljük.3

Az viszont távolról sem egyértelmű, hogy mikor célszerű elkezdeni az új erőmű építését. 2016 nyarán mindenesetre még mindig úgy tűnt, hogy korai volt az orosz partnerrel való megállapodás 2013/2014-ben, mert az ország villamosenergia-fogyasztása csak lassan nő, az import áram olcsó és a napenergiából termelt villanyáram önköltsége is csökken.

És volt még egy súlyos buktató! A 2. Orbán-kormány a Paks 2 projekt kivitelezésére úgy jelölte ki az orosz fővállalkozót, hogy megkerülte az EU közbeszerzésre vonatkozó szabályait és az orosz Vnyesekonombankkal (VEB) hitelszerződést kötött nettó 10 milliárd € értékben.4 Egyévnyi konzultáció után, 2015 novemberében a Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított ebben az ügyben Magyarországgal szemben és felszólította, hogy azonnali hatállyal függessze fel a projekttel kapcsolatos beszerzéseket. Ezt az eljárást a Bizottság 2016 novemberében azzal zárta le, hogy (i) elfogadta a magyar fél „műszaki kizárólagosság” érvét, vagyis azt, hogy olyan erőművet, ami Paksra kell, csak az orosz fél tud szállítani; (ii) a magyar fél vállalta a beruházási érték 55%-ában, a speciális berendezéseket kivéve, az európai közbeszerzési normáknak veti alá magát Magyarország. Vagyis lesz versenyeztetés – ha nem is az egész projektre vonatkozóan, de nagyobbrészt.

Ugyancsak 2015 novemberében indult az a második brüsszeli vizsgálat, amely a Paks 2 kapcsán azt nézte, hogy a projekt tartalmaz-e jogosulatlan állami támogatást. A vizsgálat eredményét 2017 márciusában tették közzé. A bizottság úgy foglalt állást, hogy a projekt teljes költsége állami támogatás – de a kivételes körülmények miatt ez összeegyeztethető az EU jogrendszerével.5 Mindez azonban nem nyugtatta meg a szomszédos Ausztria és a kissé távolabb fekvő Luxembourg kormányát. Mindketten megtámadták az EU engedélyét az Európai Bíróságnál (EUB).6 Az építkezés azonban csak nem indult be, és még az orosz–ukrán háború is bonyolította Paks II. ügyét. Minden jel szerint Magyarország végül kénytelen lesz újratárgyalni a projekt pénzügyi részleteit.

1	Az ismert tankönyvi példa az írógépek billentyűzetéről szól. Miután az első írógépet gyártó cég a betűkiosztást úgy alakította ki, hogy a QWERTY betűk kerültek egymás mellé, a későbbi gyártók célszerűnek látták ehhez ragaszkodni, hiszen sok ezernyi gépíró kisasszony már ezt szokta meg. Azután ezt a kiosztást átvették a számítógépgyártók is – ma is ilyenek az angol klaviatúrák.
2	Ezt a megfontolást 2016 őszén az Európai Bizottság is jogosnak minősítette.
3	Mihályi (2012).
4	Vagyis vám és áfa nélkül kalkulálva a beruházási költségeket. A bruttó költség előzetes kalkulációja szerint a projekt 12,5 Mrd €. A történet kronológiáját lásd Petschnig (2017).
5	A döntés gazdasági következményeiről lásd Mihályi (2017).
6	Angolul: Court of Justice of the European Union.