Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.6.3. Mi lesz a gáz árával?

A társaságok gazdálkodását meghatározó tényezők közül a legfontosabb az volt, hogy 1990 óta folyamatosan csökkent az ipar és a mezőgazdaság részére értékesíthető földgáz mennyisége, egyúttal növekedett a háztartási fogyasztók száma és a háztartások fogyasztása. Az értékesítési struktúra átalakulása révén megnőtt a veszteséges háztartási értékesítés súlya a jövedelmet is tartalmazó áron értékesített, ipari eladások rovására. A gáziparban a keresztfinanszírozás sajátos módon kétszeresen is érvényesült:

a Mol, mint a földgáz importőre, bekerülési ár alatt volt kénytelen eladni a gázt az összes gázszolgáltatónak;
az ipari nagyfogyasztók, amelyek ellátása fajlagosan olcsóbb, többet fizettek 1 m3 gázért, mint a háztartások és a kommunális üzemek, jóllehet a gáz eljuttatása a kisfogyasztókhoz nagyobb költséggel jár.

A második problémának – a nyilvánvaló szociálpolitikai összefüggéseken túl – iparpolitikai jelentősége is volt, mivel az ipari fogyasztók (pl. a TVK) emiatt érezhető versenyhátrányba kerültek nyugat-európai konkurenseikhez képest.

A földgáz beszerzési és eladási árát 1994-ben hatóságilag szabályozták. Így – mivel a költségek 70–80%-át a földgáz bekerülési költsége jelenti – a társaságok jövedelmezőségét (és ezáltal piaci értéküket is) lényegében a hatósági árkondíciók döntötték el. Figyelembe véve, hogy 1992 és 1995. szeptember 1. között nem volt földgázáremelés, a társaságok többsége sem 1994-ben, sem 1995-ben nem tudott nyereséget felmutatni.

Az 1075/1995. (VIII. 4.) számú kormányhatározatban meghatározott áremelések 1995. szeptember 1-én, 1996. március 1-én és 1996. október 1-én léptek, illetve léptek volna életbe. Mindez első lépése volt annak a folyamatnak, amely a ráfordítás arányos piaci árak 1997-re történő bevezetését készítette elő. Kimondták, hogy az áraknak – a költségeken felül – 8%-os tőkearányos nyereséget kell tartalmazniuk.

A gázáremelések után – elvben – megszűnt az a helyzet, hogy a költségesen ellátható lakossági fogyasztók olcsóbban kapják a földgázt, mint a lényegesen kisebb költséggel ellátható ipari, nagy fogyasztók. Mindez már a társaságok nyereséges üzemeltetéséhez és fejlesztéseihez is megteremtette az alapot, lehetővé téve újabb települések, fogyasztók bekapcsolását a gázrendszerbe. Persze azt is előrevetítette, hogy a gázszolgáltató társaságok között is élesedő versennyel kell számolni. Korábban ugyanis – kevés kivételtől eltekintve – tiszteletben tartották azt a hagyományt, amely az egyes közigazgatási területeket meghatározott szolgáltatókhoz kötötte. A liberalizáció nyomán viszont az egyes településeken a gázszolgáltatásra szóló jogosultságot a Magyar Energia Hivatal (MEH) engedélyezheti, tehát a „szokásjog” alapján kialakult szolgáltatási határok nem lesznek sérthetetlenek.

Még a privatizációt megelőzően lényeges döntési pont volt, hogy miként kívánja alakítani az állam a Mol és a gázszolgáltatók kapcsolatát.1 Ebben a kérdésben – különösebb viták és konfliktusok nélkül – az az álláspont született, hogy a kérdést nem célszerű tulajdonlással rendezni. Ha ugyanis a Mol tulajdoni részt szerezne a gázszolgáltatókban, az lényegesen csökkentené a befektetők érdeklődését, viszont a Mol piaci megítélésénél a gázszolgáltatókban meglévő kisebbségi érdekeltség nem játszana mérhető értéknövelő szerepet. A Mol számára a szolgáltatói piac biztosítását hosszú távú szerződések révén kell elérni, ezért a gázszolgáltatók befektetőinek kötelezettséget kellett vállalniuk arra, hogy a földgázt hosszú távon a Moltól szerzik be (a privatizációt követő minimum 5 évre a gázszükségletük 80–85%-ának mértékéig).2

1	Lásd 1113/1994 (XII. 7.) Korm. sz. határozatot a gázszolgáltató részvénytársaságok privatizálásáról.
2	Az ilyen típusú szerződések kötését a Mol meg is kezdte, de 1998 közepéig még nem minden gázszolgáltatóval sikerült megállapodást kötnie.