Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.6.5. Elő- és utójáték

Mint láttuk, az 1995. évi privatizációs pályázat kiírásakor fontos szempont volt, hogy a lehetséges befektetők sorából mind a Mol, mind az orosz Gazprom társaság ki legyen zárva. Hogy az aggodalom nem volt alaptalan, azt a későbbi fejlemények is igazolták.

Másfél évvel a privatizáció után már tudni lehetett, hogy az Égázban – offshore cégeken keresztül – a Gazprom legalább 14%, esetleg 33%-os tulajdoni hányadot szerzett, a Dégázban az orosz tulajdon bizonyosan elérte a 20%-ot. Az oroszok tulajdonrészt szereztek a Tigázban is. Nyilvánvaló, hogy ezeket a részvénycsomagokat az orosz cég a magyar önkormányzatoktól, illetve a két társaság alkalmazottaitól vásárolta fel – még a privatizáció előtt, mélyen a privatizációs árfolyam alatt,1 átlagosan 150%-os áron. Igaz, később a Gazprom jórészt eladta ezeket a részesedéseket – azt állítva, hogy eleve csak spekulációs célból vásárolta őket.2 A francia tulajdonos pedig 2000 nyarán egyesítette a két társaságot.

1994-ben a kormányzat eltökélt volt a tekintetben is, hogy a Molt nem engedi indulni a gázszolgáltatók pályázatán. Ez önmagában véve, két szempontból is logikus lépés volt. Egyrészt értelmetlenség lett volna engedni, hogy privatizáció címén az egyik magyar állami vállalat, megvegyen más állami vállalatokat. De logikus volt a döntés abból a szempontból is, hogy az egységes magyar olaj- és gázipari trösztöt, az OKGT-t éppen azért bontotta szét a kormány, hogy szétválassza a gáz- és az olajipart. Másfelől viszont szükség volt a kormányzati eltökéltségre, mert az ágazaton belül nagyon erős volt a gáz- és az olajipari szakmai csoportok összefonódása, s így számítani lehetett arra, hogy ha nincs akadály, akkor visszaállnak az eredeti, szoros kapcsolatok.

Két és fél évvel a privatizáció után, 1998 májusában a Mol a Ddgázban szerzett 10,65%-os részesedést, majd júliusában a Dégázban még ennél is nagyobb, 27,18%-os részvényhányadra tett szert. Pár nappal később kiderült, hogy az Égázban már 35,45% a Mol részesedése.3 Lapjelentések szerint a másodlagos piacokon a Mol a Kögázban (7% felett) és a Tigázban (10% felett) is tulajdont szerzett. Az Égáz-részvények esetében az 1995-ös privatizációnál az ÁPV Rt.-ben bennragadt 8,93%-os részvénycsomag a Postabankhoz került az 1997 végén végrehajtott portfóliócsere keretében. Innen vándorolt a papír a Molhoz. Értesülések szerint a Mol 300%-ot jóval meghaladó árfolyamon jutott az Égáz-részvényekhez – ami persze még mindig kevesebb, mint a privatizáció során elért árfolyam.

Másfelől azt is látni kell, hogy mindebben a kormány privatizációt követő gázárpolitikája is ludas. Részben politikai, részben antiinflációs megfontolások miatt ugyanis a földgáz nagykereskedelmi árának emelése – ütemét tekintve – továbbra is elmaradt a gázszolgáltatók árrésének növekedése mögött. Ez pedig arra ösztönözte a Molt, hogy a kiskereskedelmi forgalmazás nyereségéből tulajdonosi ágon próbáljon meg részesedni, ha már az ő nagykereskedelmi árrését a kormány nem engedi növelni. „Eddig csak ráfizettünk a fűtőanyag kereskedelmére, a jövőben részesedni akarunk a haszonból” – nyilatkozta a Mol illetékes üzletági igazgatója 1998-ban.4

1	VG, 1997. júl. 3.; VÜ, 1997. júl. 21. Az Égáz-részvények felvásárlását Albrecht Ottó, illetve brókercége, a Cashline Értékpapír Rt. hajtotta végre – mint utólag kiderült, az ÁPV Rt. tudtával! Részletesen lásd Szeles (2004: 166–168).
2	Az Égáz-részvényeket a Mol vásárolta vissza (VG, 1998. júl. 17.).
3	Figyelő, 1998. júl. 30.
4	Figyelő, 1998. júl. 30.