Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

4.2.6. 1992: változik a szélirány

1991 decemberében az Antall-kormány elfogadta a Tulajdonosi és privatizációs stratégia munkaprogramját. Hogy pontosan mit is tartalmazott az erre vonatkozó kormányhatározat,1 arra csak a korabeli sajtónyilatkozatokból, illetve a történésekből lehet következtetni. Mint mindig, itt is több szálon futottak egymás mellett az események.

Az ÁVÜ működésének első teljes éve – 1991 – nem tűnt sikeresnek, mert a központilag meghirdetett programok lassan haladtak. Ez azok hangját erősítette, akik az ÁVÜ bürokratikusnak vélt munkastílusát kifogásolták, meg azokét, akik azért voltak elégedetlenek, mert a privatizáció nem hozta eléggé helyzetbe a hazai befektetőket. Mind az ÁVÜ apparátusában, mind a szűkebben vett kormányzati körökben aggodalommal konstatálták, hogy a privatizációs bevétel túlnyomórészt külföldi befektetőktől származik.

Az MDF-en belüli populista szárny (Csurka István, Monopoly-csoport) kapkodással, tervszerűtlenséggel vádolta a kormányt, s a nemzeti vagyon elkótyavetyéléseként értékelte a privatizációt. Minthogy a kormánypárton belüli támadásról volt szó, a kormányzat a nyílt szembenállást nem vállalhatta. Így felerősödött azoknak a hangja, akik úgy fogalmaztak, hogy az ÁVÜ-nek a privatizálás mellett vagyonkezeléssel is kellene foglalkoznia, és ehhez célszerű lenne holdingokat, befektetési társaságokat létrehozni.

Az Állami Számvevőszék is bírálta az ÁVÜ-t: az eseményekkel való „sodródás”-sal, a tervszerűség hiányával vádolta a szervezetet, hiányolta az üzleti alapú vagyonkezelési konstrukciókat. A pillanatnyi politikai légkörben mindez kódolt üzenet volt. Aki értett hozzá, tudta, hogy a vagyonkezelés addig is megkerülhetetlen feladata volt az ÁVÜ-nek, az energiák és a döntések túlnyomó részét ez kötötte le. Az adott helyzetben a „vagyonkezelés” fontosságának hangsúlyozása – nyelvileg kódolt módon – a privatizáció lassítását/leállítását jelentette. Bár az ekkor MDF-képviselőként politizáló Kupa Mihály programjának a privatizáció még fontos eleme lett volna – már csak a bevételek miatt is –, a Szabó Iván ipari, kereskedelmi és idegenforgalmi és Szabó Tamás privatizációs miniszter2 által jegyzett kormányzati előterjesztésekből már kiolvasható volt, hogy ezen a területen az MDF igazi erős emberei nem sürgetik az előrehaladást. (A későbbi évek során ez a helyzet többször is megismétlődött. Valahányszor a vagyonkezelés jelszava előtérbe került, az mindig a privatizáció lelassulását eredményezte.)

A legnagyobb vállalatok privatizációja tehát – a Matáv kivételével – lekerült a napirendről. Ugyancsak lekerült a napirendről a kereskedelmi bankok privatizációja. Elindult viszont az adós- és a bankkonszolidáció, amely számottevő többletfeladatot jelentett az ÁVÜ számára is (bár a munka zöme az ÁV Rt. apparátusát terhelte).3

A fentiek összhatásaként az ÁVÜ-re egyidejűleg nehezedett pártpolitikai és pénzügyi nyomás annak érdekében, hogy a privatizáció mellett végezzen egyéb feladatokat is:

vállaljon át finanszírozási feladatokat a költségvetéstől;
segítse az iparpolitikát;
aktívan segítse a szociálpolitikát;4
elemző, koordináló és információs munkával szolgálja ki a kormányt és a kormányzó pártokat;
biztosítson anyagi támogatást a kormánypártokhoz közelálló személyeknek és üzleti csoportoknak, valamint az államapparátus rosszul fizetett tisztviselőinek (IG- és FB-tagságok, tanácsadói megbízások) stb.

Így kerül előtérbe a kárpótlás, az ingyenes vagyon- és készpénzjuttatás (önkormányzatoknak, társadalmi szervezeteknek, költségvetési szervezeteknek, különféle fejlesztési alapoknak, állami bankoknak), továbbá a lakosság részére történő ingyenes és tömeges részvényjuttatás (kuponos privatizáció) is.

* * * * *

1992 júliusától államigazgatási, üzleti és kutatási szakemberekből alakult munkacsoport dolgozott a privatizációs folyamat új irányainak meghatározásán. Ennek a terméke volt a második ÁVÜ-törvény, valamint az ÁV Rt. felállítása. Október 8-án a kormány elfogadta az 1993–94. évi gazdaságpolitikai feladatokról szóló dokumentumot, amelyben a privatizációról ez állt:

„A privatizáció gyorsításának, kibontakozásának célja nem az állami pénzbevételek maximalizálása, hanem a széles, erős belföldi tulajdonosi réteg és ezen keresztül egy hatékonyan működő gazdaság megteremtése. Ennek alátámasztását szolgálja a ma még hiányzó törvények előkészítése, a privatizációs keresletet élénkítő eszközök (hiteljegy, lízing, MRP, garanciaintézmények), a privatizációs kínálat alakítása (decentralizálás, a privatizálható portfóliók kialakítása), valamint a privatizációs piac intézményrendszerének fejlesztése (tőzsde, tanácsadás).”

A különféle törvényekben, kormányrendeletekben és politikai csatornákon érkező rendelések nyomán az ÁVÜ szemlélete és döntéshozatali gyakorlata ellentmondásos módon változott.

Miután az állami vagyon legértékesebb darabjai (energiaszektor, bankszektor) tilalom alá kerültek, eluralkodott az a felfogás, hogy a privatizálható vagyon a kutyának sem kell. Különösen erőssé vált ez az érzület az ÁVÜ-ben, miután kiderült, hogy a fontosabb és jobban eladható cégek az újonnan megalakuló vagyonkezelő szervezethez, az ÁV Rt.-hez fognak kerülni.
Ennek a kisebbrendűségi érzésnek az ellenhatásaként az ÁVÜ IT sok esetben visszariadt a privatizációtól, ha az ajánlott ár elmaradt a jegyzett tőke névértékétől. Ennek a halogató magatartásnak volt az eredménye a sok eredménytelen pályázat, ami viszont érthetetlenséget szült az üzleti körökben és az államapparátusi társszervekben.
Jóllehet mindenki tudta, hogy az árbevétel növelése és a megmaradt vagyon megfelelő kezelése szempontjából az lenne a kívánatos, hogy az éppen értékesítésre kerülő társaságokat az ÁVÜ 100%-ban privatizálná, a szervezet ezzel ellentétes döntést kényszerült hozni. 1992 közepén Csepi Lajos – feltehetően az IT döntése alapján – fő szabályként elrendelte, hogy egy-egy kft.-ből vagy rt.-ből az üzletrészek vagy részvények maximum 51%-át lehet értékesíteni – a többit kárpótlásra, ingyenes vagyonátadásra, a dolgozói tulajdonlás segítésére, a mezőgazdasági termelők privilegizálására, a tőzsde élénkítésére kell félretenni. Ezzel a döntéssel az ÁVÜ jelentős bevételtől fosztotta meg önmagát, ugyanakkor arra kényszerült, hogy kisebbségi tulajdonosként cégek százaiban továbbra is benn maradjon.
Miközben az apparátus és a kormányzati szervek nagy reményeket fűztek a különféle keresletélénkítő, fizetést könnyítő technikákhoz (kárpótlási jegy, E-hitel, MRP stb.), ugyanezek az intézmények aggodalommal szemlélték, hogy az ÁVÜ készpénzes bevételei rendre elmaradnak a törvényi előirányzatoktól.
Miközben mindenki a privatizáció gyorsításáról beszélt, az ÁVÜ munkáját lassította az ÁV Rt. szervezése és felállítása körüli politikai és szervezeti bizonytalanság.
Az ÁVÜ vezetői úgy érezték, hogy a kívülről jövő újabb és újabb ötletek befogadásával maguk teszik tönkre a privatizációt. Figyelemre méltó, hogy Pongrácz Tibor az igazgatótanács elnöke már 1993 tavaszán kifakadt:

„A privatizáció folyamata egyre bonyolultabbá válik, az átláthatóság egyre csökken. Az egymás mellett futó megoldások végső soron tönkretehetik a privatizációt” – mondta az emlékeztető tanúsága szerint az IT ülésén.5

1	3432/1991. Korm. hat.
2	Szabó Tamás 1992. január 23-tól töltötte be a privatizációért felelős tárca nélküli miniszter posztját. Előtte a kormány gazdaságpolitikai kabinetjének titkára volt, és már ebből a pozícióból is folyamatosan opponálta Kupa Mihály pénzügyminiszter terveit.
3	Az ÁVÜ-portfólióból a konszolidáció olyan fontos ipari cégeket érintett, mint a Taurus, a BHG, a Vilati, a Ganz Kft. és az MGM, de foglalkozni kellett az adóskonszolidációba bevont kisebb élelmiszeripari cégekkel is: Budapesti Tejipari Rt., Szolnoktej, Csongrádi Gabona, Törökszentmiklósi Baromfifeldolgozó, Debreceni Húsipari Rt., Ringa Húsipari Rt., Szekszárdi Húsipari Rt. Az adóskonszolidáció monografikus feldolgozását lásd Lajtai–Vanicsek (1999) tanulmányában.
4	1993 elején – például – még olyan igény is felmerült, hogy az ÁVÜ segítse elő egy olcsó élelmiszerek árusítására szakosodó belkereskedelmi hálózat kialakítását.
5	Lásd az ÁVÜ IT 1993. ápr. 7.-i ülésének emlékeztetőjét.