Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.7.3. Átalakulás – vagyonértékelés nélkül

Az, amit a későbbi Mol jogelődjének tekinthetünk, a Magyar Amerikai Olajipari Részvénytársaság (MAORT) néven 1938-ban alakult meg. A MAORT-ot meglehetősen radikális körülmények között államosították 1948-ban (1.1.1.2.). 1949-ben a MAORT-ból öt nemzeti vállalatot hoztak létre a Dunántúli Ásványolajipari Központ irányítása alatt, majd ezeket 1952 októberében beolvasztották az 1949-ben létrejött Magyar–Szovjet Olaj Rt.-be (Maszolaj).1 Ezt követően 1957-ben hozták a Kőolajipari Trösztöt, amelyhez 1960-ban a gázipar is csatlakozott. Az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt (OKGT) állami vállalatként működött 1991-ig, az MVM-hez hasonlóan alig változó vállalati szerkezetben.

A Mol Rt.-t – tehát a részvénytársaságot – 1991. október 1-én, az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt (OKGT) 9 tagvállalatának összevonásával, – egykori vezérigazgatójának szófordulatával élve2 – „tragikus hirtelenséggel” alapították meg. A tröszt 14 további vállalata máshová került. A korábbi 45 ezerből 22 ezer dolgozó maradt a Mol alkalmazottja, vagyis a vállalat a felére soványodott.3 A cég jegyzett tőkéje mindössze 48,78 Mrd Ft lett, és a tőketartalékba is pontosan ekkora összeg került. (Ez nem volt példa nélküli eljárás – ugyanez történt a Matávval is.)

A „tragikus hirtelenség” mögötti folyamatok megértéséhez vissza kell nyúlnunk egészen 1990-ig. Akkor kezdődtek ugyanis a viták arról, hogy milyen formát öltsön a társaságba szervezendő OKGT – az ország legnagyobb és legértékesebb iparvállalata. Az integrált holdingszervezet koncepcióját, a tröszti vezetésen kívül, külföldi szakértők is támogatták. Ez utóbbiak közé tartozott az Amerikában élő Teleki Pál, aki eredeti szakmáját tekintve geológus volt, és a 80-as évek második felében, amerikai megbízói támogatásával, szoros kapcsolatokat épített ki a magyar olajipar vezetőivel. A 90-es választás után tehát Teleki privilegizált helyzete szinte magától adódott, amit csak erősített Antall József miniszterelnökhöz fűződő személyes jó kapcsolata. Mindenki más – beleértve az ÁVÜ-t, az MNB-t és a funkcionális minisztériumokat, valamint az MDF fontos gazdaságpolitikai műhelyeit – a holding megszüntetését és részenként való privatizációját pártfogolta.

A tröszti vezetés a semmit sem bizonyító külföldi tapasztalatokra (hiszen mindenre van példa és ellenpélda), illetve az ellátási felelősségre hivatkozott. Ha az olaj- és gázipar nem marad egy szervezetben, úgy „az energiagazdálkodással összefüggő feladatok szükségképpen államigazgatási szintre kerülnek” – hangzott az OKGT vezérigazgatójának kissé ködösen fogalmazott álláspontja.4 Elég volt pár hónap, s a benzináremelés miatt kirobbant taxisblokád nyomán (6.2.10.) az Antall-kormány megértette az olajos lobbi üzenetét: ha legalább részben egyben marad a cég, akkor majd ők (és nem a kormány) lesznek a népharag céltáblája. Ez hatott.

1991 tavaszán tehát a kormány döntött a gyors átalakításról5 és ezen belül arról, hogy a trösztöt nem fogják apró darabokra szedni. Az viszont máig nem világos, hogy milyen kényszer hatására utasította Bod Péter Ákos ipari miniszter a vállalat élére állított miniszteri biztost, Subai Józsefet, valamint az ÁVÜ-t, hogy az OKGT-t jogutód nélkül szüntessék meg, és egyes vállalatok összevonásával alapítsák meg a Magyar Olajipari Rt.-t.6 A Mol Rt. első elnöke Teleki Pál lett.

A döntéshozók talán úgy gondolták, a jogutód nélküli megszüntetés gyorsabban vezet eredményre, mint a szabályos átalakulás. Egy szempont bizonyosan felmerült: az átalakuláshoz vagyonmérleget kell készíteni, míg az új szervezet alakításánál van mód a könyv szerinti értéken történő apportra. Fontos, de zavaró eleme volt az OKGT megszüntetésének az a kb. egyéves folyamat is, melynek során az egykori Áfor-benzinkutak jelentős része levált a tröszt szervezeti rendszeréből és beolvadt különféle nyugati olajcégek (BP, Shell, AGIP stb.) magyarországi leányvállalataiba.7 Az ÁVÜ IT jegyzőkönyvei alapján csak annyit lehet megállapítani, hogy a szálak a kormány és/vagy az ágazati minisztérium kezében voltak, de valójában a vagyonkezelők maguk sem látták, hogy mi miért történik.8

Az átalakulási folyamat megkerülésének viszont az lett a következménye, hogy nem került sor a Mol vagyonának tételes felértékelésére. Különösen fontos, hogy a Mol által megkutatott gáz és olajkészletek értéke nem lett felbecsülve, így nem is került be a vagyoni értékű jogok közé.9 Pedig óriási értékről volt szó: egy 1994-ben készült kormány-előterjesztés ezt 140–150 Mrd Ft-ra taksálta. De miután ez nem került be a mérlegbe, előállt az a furcsa helyzet, hogy a mérleg legnagyobb vagyoni tételei az ingatlanok (kb. 160 Mrd Ft), illetve a gépek, berendezések (60 Mrd Ft) lettek.

Az elhibázott eszközoldali mérleg már meghatározta a tőkeszerkezet torz voltát is: a Mol megalakulásakor 97 Mrd Ft jegyzett tőke mellé 160 Mrd Ft tőketartalék került. Az ÁVÜ szakemberei természetesen tisztában voltak azzal, hogy a Mol vagyonának ilyen mértékű leértékelése a privatizáció során majd vissza fog ütni, ti. a 97 Mrd Ft-nyi jegyzett tőkének megfelelő részvény névértéke lesz a tárgyalásokon a kiindulási alap, de aggodalmukra Bod Péter Ákos csak annyit mondott, hogy „majd később beviszitek a tőketartalékot a jegyzett tőkébe”. Több évvel később – úgy 1998/99 fordulóján – azonban az is kiderült, hogy az átalakulás megkerülése az állami vagyonkezelő szempontjából némi előnnyel is járt. Az új tulajdonosoknak nem kellett fizetni több tíz milliárd forint privatizációs ellenértékhányadot (PEH), amit tudvalévőleg a jegyzett tőke alapján számítottak.

A Mol megalakulásához még hozzátartozik, hogy a társaság profiljából nemcsak a kiskereskedelmi gáz- és üzemanyag-értékesítés, de a PB-gáz árusítása is kimaradt (6.6.). Vélhetően ez volt az együtt maradás egyik feltétele. A PB-üzletág tehát önállósodott, majd az ÁVÜ sikerrel privatizálta. Ugyanakkor viszont a Molnak engedélyezték, hogy tevékenységei egy részét kft.-kbe szervezze: 1994-ben már 102 altársaság működött. Mondanunk sem kell, hogy ez hihetetlen mértékben megnehezítette akár az állami vagyonkezelő, akár a külföldi befektető számára, hogy átlássa a cég belső pénzügyi viszonyait.

A Mol befektetései akkoriban két csoportra voltak oszthatók: 1. a korábban az OKGT szervezetébe tartozó és a Mol portfóliójában tartott vállalatok (Olajterv Rt., Geofizikai Szolgáltató Kft., illetve ÖMV–Áfor), melyek stratégiai befektetések; 2. pénzügyi befektetések (pl. Mollízing Kft., Pannon GSM Rt., Első Magyar Koncessziós Autópálya).

Az együtt maradás árának tekinthető az a kompromisszum is, amelyet 1991 őszén kötött az ÁVÜ és az Ipari Minisztérium. Az ÁVÜ eltűrte, hogy az újonnan létrejövő társaság részvényei a minisztérium tulajdonába kerüljenek – bár ez kifejezetten ellentétes volt az ÁVÜ-törvénnyel10 –, cserébe viszont az ipari miniszter megengedte, hogy a privatizációval összefüggő ügyekben továbbra is az ÁVÜ hozza meg a döntéseket, és az osztalék egy része is az ÁVÜ kasszájába kerüljön.11 Az ÁV Rt. megalakulásával ez a nyakatekert konstrukció értelmét vesztette.

1	A Maszolaj a magyar olajipar teljes vertikumát 1954-ig fogta össze egyetlen, 50-50%-os részesedésű magyar–szovjet vegyesvállalatban.
2	Lásd Mándoki Zoltán nyilatkozatát a HVG, 1996. febr. 10-i számában.
3	A létszám később sem emelkedett vissza a korábbi szintre. 2021-ben a Mol-csoportnak, amely ekkor már 30 országban volt jelen, összesen 25 ezer munkavállalója volt.
4	Lásd Zsengellér István 1990. május 25-én írt levelét Bod Péter Ákos ipari miniszterhez. Idézi Voszka (1995: 204).
5	Erről egy titkos, 3000-es kormányhatározat is született, a 3149/1991 Korm. sz. hat.
6	A táraság nevébe hamarosan bekerült ugyan a „gáz” szó – így lett az elgondolt Magyar Olajipari Rt.-ből Magyar Olaj- és Gázipari Rt.” –, de tartalmi értelemben a gázüzlet nagyobb része önálló életre kelt.
7	1991 folyamán az OKGT – saját hatáskörben, de – ÁVÜ-jóváhagyással versenyen kívül, gyakorlatilag könyv szerinti értéken eladta az Áfor-benzinkútlánchoz tartozó kutak jelentős részét.
8	Az ÁVÜ IT 1991. júl. 24-i ülésének jegyzőkönyvében szó szerint az áll, hogy a tröszt átalakulásakor „nem az állami bevétel az elsődleges szempont. Az IT nem kívánja kizárni a kormányzati kezdeményezésű töltőállomás-eladásokat.” Ilyen eladások egyébként még 1992 második felében is történtek (pl. a BP számára).
9	A koncessziós törvény értelmében a föld méhének kincsei nem forgalomképesek és csak kizárólagos állami tulajdonban lehetnek. Tehát a megkutatott vagyon, mint „eszköz”, közvetlenül nem is kerülhetett a társaság mérlegébe.
10	Noha volt már precedens: ez történt a Magyar Alumíniumipari Tröszt átalakulásakor is.
11	HVG, 1991. szept. 21.