1991-ben a Kupa-programon dolgozó Pénzügyminisztérium volt a kezdeményező. A PM az ÁVÜ túlhatalmát támadva javasolta a Vagyonügynökség kettébontását. 1991 áprilisában a Gazdasági Kabinet3 által is elfogadott javaslatban már szerepelt a „tartós állami tulajdon” fogalma, és az az elgondolás, hogy költségvetési szervként – tehát az ÁVÜ-vel analóg jogállásban – létre kell hozni egy Állami Részesedési Intézetet. Ezzel párhuzamosan az ágazati minisztériumok pártfogásával más koncepciókat is terjesztettek az államigazgatáson belül; például azt, hogy legyen három vagy még több ágazati alapon szervezett tulajdonosi intézet. Az ÁVÜ nem is zárkózott volna el az ágazati alholdingok ötletétől – feltéve, hogy azok valamennyien az ÁVÜ-nek alárendelt módon működtek volna.4 A későbbi hónapok során az elnevezés is változott (pl. Állami Tulajdonosi Intézet – ÁTI), majd a jogállás is.

A személyi ambíciók, amelyek az apparátusi vetélkedés mellett és mögött mindig kitapinthatók, elsősorban Csepi Lajos és Kupa Mihály személyes konfliktusa esetében kaptak jelentőséget. A lapok is megírták, hogy a pénzügyminiszter hónapokon keresztül nem talált időt arra, hogy fogadja az ÁVÜ ügyvezető igazgatóját. Ezekben a hónapokban érdekesen alakult Kupa Mihály helyetteseként tevékenykedő Szabó Tamás politikai államtitkár magatartása is. Kezdetben főnökével egyetértve az ÁVÜ kettébontását azért támogatta, hogy ezzel a PM hatalmát erősítse. Később viszont, amikor megcsillant számára a privatizációs miniszteri bársonyszék elérésének lehetősége, azért volt fontos a kettébontás, hogy legyen mit koordinálnia. (Egyetlen szervezet fölé ugyanis nem kell miniszter.) Szerepet játszott az ÁV Rt. megszervezésében az Ipari Minisztérium korábbi szürke eminenciása (ekkor már az ÁVÜ igazgatója), Kardos Antalné is, akit erre a feladatra Bod Péter Ákos ipari miniszter jelölt ki. Csak emlékeztetőül: Bod egyike volt azon magyar reformközgazdászoknak, akik szkeptikusan szemlélték a nagyvállalati menedzsment önállósági törekvéseit (1.1.3.). Az állam akaratát képviselő, erős ÁV Rt. koncepciója nagyon is beleillett ebbe a gondolatmenetbe.

Bár első hallásra logikusnak tűnhet a „tartós” és „nem tartós” vagy „időleges” állami tulajdon megkülönböztetése, alaposan végiggondolt koncepció sohasem született arra vonatkozóan, hogy milyen elvek szerint kell végrehajtani a szétválasztást.5 Ennek is meg volt a maga oka. Az ágazati specifikumok hangsúlyozása ugyanis lovat adott volna az ágazati minisztériumok alá, amelyek sohasem adták fel a reményt, hogy a látókörükbe tartozó kulcsvállalatok felett visszakapják tulajdonosi jogosítványaikat. 1991 júniusában a PM előterjesztését tárgyalva az ÁVÜ IT tehát okkal támadta a „tartós” vagy „nem tartós”, illetve a „privatizáció” vagy „vagyonkezelés” megkülönböztetést: „Az »ügynöki« és a »vagyonkezelési« tevékenység külön szervezetbe történő kettéválasztása indokolatlan, hiszen a két tevékenység szervesen egymásra épül, céljai azonosak, csupán időtávjuk különböző. Önálló tulajdonosi szervezet létrehozása ezért kizárólag a hosszú távon állami tulajdonban maradó vagyon esetében célszerű.”6

Az új szervezet kialakítását megelőzően, 1991 tavaszán az ágazati minisztériumok még mintegy 500 cég esetében tartották indokoltnak a „tartós” állami tulajdont. Ez az egyeztetések során előbb 100-ra csökkent, majd kb. 200-ra nőtt. Érdekes módon az ÁV Rt. felállításával kapcsolatos vitákba és küzdelmekbe az érintett vállalatok, illetve társaságok alig-alig folytak be. Ennek ellenére azért sok cégről tudni lehetett, hogy ki mit szeretett volna. „A szénbányák például megmentésükben reménykedve szerettek volna bekerülni, míg a gyógyszergyárak tiltakoztak a tartós tulajdoni körbe sorolás ellen, mert a jól működő cégek nem hitték el, hogy a holding mellőzni fogja az operatív beavatkozást, és a jövedelmek átcsoportosítását.”7 A vállalatok többségét azonban ellentétes érzések motiválták, és ez magyarázza passzivitásukat: