„– Korábban a rendszerváltó országok nagyvállalatait a nyugat-európai vagy amerikai társaságok privatizálták, magyar társaság nem lett cseh, szlovák vagy lengyel társaság tulajdonosa, és viszont. Olykor-olykor kialakult valamiféle tulajdonosi kapcsolat az azonos iparágban működő kelet-középeurópai cégek között, de csak a nyugat-európai stratégiai befektető vezetésével és irányításával. Egy lengyel vagy román dohánygyárat nem a magyar vásárolta meg, hanem mindhármat ugyanaz az amerikai világcég. Ez tört meg a Mol–Slovnaft ügylettel. […]

– Az, hogy a 90-es évek elején magyar vállalatok nem vásároltak fel más cégeket a térségben, nem azon múlt, hogy ezt nem voltak hajlandók megtenni, hanem azon, hogy ehhez nem volt elegendő tőkéjük. Ám 1999-ben a Mol tőkeereje és tőkepiaci háttere már megfelelő volt ehhez. Az én elképzelésem a következő volt: ha van egy üzleti szempontból értékes piac, amelyen a nyugati nagyvállalatok befektetőként megjelennek, akkor nem tudok olyan természeti törvényről, amely a mi megjelenésünket ugyanazon a piacon kizárná. A kérdés csak az volt, elhisszük-e, hogy képesek vagyunk velük versenyre kelni. Két hajtóereje van annak, hogy egy társaság mire törekszik egy adott piacon. Az egyik, hogy azt a piacot egységesnek látja-e, amelyen nincs különbség egy lengyel és egy dél-alföldi fogyasztó között. Ha egy dél-alföldi cég megvásárlása bárkinek az eszébe juthat, miért riadna vissza tőle, hogy egy lengyel vállalatot megvegyen? Miért ne induljunk harcba a gdanski finomítóért? Ha Szeged mellett volna, megpályázhatnánk, de miután egy lengyel kikötőben van, ezt nem tehetjük meg? Ismétlem, ilyen természeti törvényt én nem ismerek. A másik hajtóerő a tulajdonosoké, a részvényeseké Az ő rövid távú eredmények elérését célzó nyomásukat kell összeegyeztetni az iparágban rejlő lehetőségekkel, így kell kialakítani az iparágban elfogadható és kívánatos egyensúly mellett a növekedés stratégiáját.

[…]

– Visszatérve a Mol stratégiájára, azt viszonylag könnyen ki lehet számolni, hány háztartás van a térségben, hány embernek van autója, hányan fűtenek gázzal, és így tovább. Mekkora az összfogyasztás, az összkereslet. Aztán jöhet a térkép: Horvátországban ott az INA, Lengyelországban a PKN és a gdanski finomító, Szlovákiában a Slovnaft, Ausztriában az OMV, és így tovább. Ám ebből nem az következik, hogy ezeket a vállalatokat össze lehet szervezni egyetlen cégcsoporttá. Pedig ön szerint erre volna szükség, mert külön-külön nem lehetnek versenytársai a nagy világcégeknek. Ön egy évvel ezelőtt azt mondta egy interjúban: másfél-két év alatt a kelet-közép-európai piac konszolidációja megtörténik, erre nincs több idő. Ehhez képest csak annyi történt, hogy a Mol megvásárolta a Slovnaft részvényeinek több mint egyharmadát, az OMV pedig a Mol részvényeinek tíz százalékát. A többi ügy áll. Más még nem látta be, hogy mekkora szükség volna a gyors piaci konszolidációra?

– Amikor 1999 februárjában a Mol Rt. élére kerültem, azt mondtam, a konszolidáció három év alatt megtörténik. Az interjút pedig, amelyből idézett, 2000 márciusában adtam. Akárhogy számolom is, még nem járt le a határidő, van még másfél év. Várjuk ki a végét! A konszolidáció igénye az iparág logikájából, a tulajdonosokra nehezedő gazdasági kényszerből következik, és ezt a vezetők belátják. Mi több, szerintem már rég belátták.

– Másfél éven belül valamilyen formában stratégiai szövetséget köt egymással, netán összeolvad a Mol, az OMV, az INA, a Slovnaft, a PKN vagy legalább néhány közülük? Alig hihető. Hiszen majdnem mindegyik társaság kisebb vagy nagyobb részben állami tulajdonban van. Az állam, mint tulajdonos köztudomásúlag lassan dönt. Ráér. Semmit nem siet el. Ám mindenbe beleszól.

– Számos tényező utal rá, hogy a piaci erő koncentrálódása megtörténik. Ezek közül a legfontosabb, hogy a döntéshozatali pozíciókban lévő emberek – a cégek élén álló vezetők, a fő részvényesek képviselői – racionálisan gondolkoznak. Ha teljesen egyértelmű, világos, és gazdasági számításokkal bizonyítható az együttműködés minden előnye, nehéz megakadályozni, hogy megtörténjen. Én pedig hiszek az emberi rációban.

– A Mol–Slovnaft üzletben, mit tart szakmai szempontból szép megoldásnak?

– Egyrészt sikerült megértetni mindkét vállalat vezetőivel, hogy ez valóban és tisztán üzleti ügy. Nincs benne semmi politika. Másrészt az ügylet mindkét cég számára sikeresnek bizonyult. A Slovnaft már most nyereséges, hozzájárul a Mol Rt. konszolidált eredményéhez, a Slovnaft korábbi pénzügyi gondjai pedig a tőkeemeléssel megoldódtak. Most nem a Mol Rt. maga próbál meg Dél-Lengyelországban terjeszkedni, hanem a Slovnaftot használja fel céljaira.”