A PM által 1989 végén elindított privatizáció nem volt egyszerű. Mint az illetékes államtitkár, Kunos Péter a sajtónak annak idején elmondta, a PM arra kényszerült, hogy a bank részvényeit 67%-on visszavásárolja a PK-tól, az Általános Vállalkozási Banktól (ÁVB),19 illetve az OTP-től, s így sajátrészvény-hányadát 100%-ra emelje. Ezt követően került sor 1990 februárjában az 50%-nyi részvény eladására egy kanadai befektetőket tömörítő konzorcium javára. Az eladási ár 10 M USD volt, ami – a jegyzett tőkére vetítve – 120%-os árfolyamnak felelt meg. A bank részvényeinek másik 50%-a a Pénzügyminisztériumhoz került. A bank ügyvezető igazgatója az akkor 29 éves Erős János lett.20 A bank kevés fiókkal működött, viszont több külföldi képviseleti irodája is volt (Svájc, Szovjetunió, Izrael).

Erős működése nyomán az ÁÉB 1995-re elvesztette tőkéjét – 2 Mrd Ft körüli volt a hiány –, s emiatt tulajdonképpen be kellett volna zárni. Az ÁÉB régóta őrzött 50%-os részesedését az ÁPV Rt. 1996-ban nyilvános pályázat útján, névértéken adta el az orosz gázipari óriás, a Gazprom cég bankjának (Gazprombank). A pályázat azonban teljesen formális volt, mivel a másik 50% tulajdonosa, a fentebb már említett CEDC ugyanabban az időben ugyanezt tette, így az ÁÉB 100%-ban Gazprom-érdekeltség lett. Amikor ez a hír napvilágot látott, világossá vált, hogy az orosz fél párhuzamosan tárgyalt a CEDC-vel és az ÁPV Rt.-vel. Így az orosz befektetők képesek voltak a vártnál lényegesen olcsóbban megszerezni a részvényeket. Több mint egy éven át húzódó tárgyalás után „az eredeti ajánlathoz képest lényegében negyedáron vásároltuk meg” a bankot – nyilatkozta később Megdet Rahimkulov, a bank elnöke.21

A bank kálváriája egyébként – a magyar adófizetők szempontjából – még ekkor sem ért véget. Egyrészt azért nem, mert az új tulajdonosok által felfedett, az eladók által pedig eltagadott, bukott hitelek kiváltásáért 1996-ban a bank egykori vezetői, Huszty András és Erős János álltak helyt 2-3 Mrd Ft-os nagyságrendben. Persze, nem a saját zsebükből, hanem az akkor éppen általuk vezetett MFB, illetve K&H bank számlájának terhére.22 Másrészt azért folytatódott a kálvária, mert 1997-ben a bank úgy hajtotta végre a privatizációs szerződésben vállalt tőkeemelést, hogy ennek során gyakorlatilag magánszemélyek kezébe került a bank részvényeinek többsége. Ezt a tényt akkoriban senki sem fedte fel, csak 2001 tavaszán derültek ki a részletek. A privatizáció kapcsán beígért tőkeemelést 1997 márciusában a bank úgy valósította meg, hogy eközben a Gazprombank részesedése 25,5%-ra csökkent, helyét két Szingapúrban bejegyzett vállalkozás, három soha nem hallott magyar vállalkozás és két magánszemély – az elnök-vezérigazgató Megdet Rahimkulov és a magyar Petre Gábor – foglalta el.23

Hosszú ideig nem derült ki, hogy az évtizedeken át Budapesten élő Rahimkulov a bankot magának vette – és csak „elbújt” a Gazprom mögé. De az is lehet, hogy éppen fordítva történt: Rahimkulov az orosz félállami cégóriás strómanja volt. A hivatalos verzió inkább az utóbbi értelmezést támasztja alá. Eszerint a strómanokra csak azért volt szükség, mert a Gazprombank a tőkeemeléshez nem tudta volna kellő időben megszerezni az orosz központi bank engedélyét.24 A későbbiekben azonban inkább úgy tűnt, hogy az ÁÉB mégiscsak Rahimkulov valódi magánvállalkozása. Az orosz mágnás előbb jó pénzért értékesítette a bankfiókhálózatot,25 majd formálisan is megszüntette a pénzintézeti tevékenységet. 2007 októberében azután megjelent a hír, hogy a bank végérvényesen megszűnik. A közel 100 Mrd Ft-os alaptőkét a tulajdonos osztalék és tőkeleszállítás formájában kivonta, majd a maradékot beolvasztotta a Kafijat Zrt. nevű családi vállalkozásba.26

Bokrosnak ez a nyilatkozata pontosan visszatükrözte az ÁVÜ IT akkori álláspontját. A testület szeptember 19-i ülésén a következő határozatot hozta. „Az Igazgatótanács – figyelembe véve a privatizáció ágazatpolitikai sajátosságaival való összefüggéseket – Bokros Lajos kezdeményezésére, önálló előterjesztést vitatott meg a pénzintézetek tulajdonviszonyának reformjáról. Egyetértett azzal, hogy a hazai bankrendszer szerkezeti működési problémáit a tulajdonosi, felügyeleti és monetáris irányítás hatékony összehangolásával szükséges biztosítani. Leszögezte, hogy a hazai viszonylatban nagy kereskedelmi bankok megerősödéséig, versenyképessé válásáig e pénzintézetekben nem célszerű közvetlen külföldi tőke bevonására törekedni. Üdvözölni kell viszont a külföldi tőke megjelenését minden olyan esetben, amikor az új pénzügyi szolgáltatást testesít meg a piacon. Mindezek alapján az Igazgatótanács egyetértett azzal, hogy a kereskedelmi bankokban külföldi részesedés megszerzésére a banktörvény hatályba lépéséig 1991 folyamán se legyen elvi lehetőség. A vita során felvetődött, hogy a vállalati tulajdonlások adminisztratív megszűnését követően a bankok részvényeit 2 éves átmeneti időszakra a társadalombiztosítás tulajdonába célszerű adni. Tekintettel azonban arra, hogy a társadalombiztosítás szervezete ma kevéssé látszik alkalmasnak ilyen feladat ellátására, az Igazgatótanács úgy döntött, hogy a tulajdonlás célszerű rendjét a további elemző munkát követően kell kialakítani”.

Hasonló, bár árnyaltabb álláspontot képviselt Bokros egy későbbi interjúban, ahol már mint a Budapest Bank elnök-vezérigazgatója nyilatkozott: „A mi túlélési esélyeinket az adja meg, ha a külföldiek beszállnak a meglévő bankokba. Ami persze nem jelenti azt, hogy többségi tulajdont is kell szerezniük.”30

1991 első felében az ÁVÜ IT bankokkal kapcsolatos álláspontját alapvetően Bokros Lajos, az MNB akkori ügyvezető igazgatója alakította. Az IT június 11-i ülésén azonban Czirják Sándor alelnök – aki az MNB-n belül rangban Bokros felett állt – határozottan azt a nézetet képviselte, hogy a magyar kereskedelmi bankokat mielőbb külföldi tulajdonba kell adni, „az előbb feljavítjuk, utána eladjuk” koncepciót értelmetlennek és kivitelezhetetlennek minősítette.

De felmerült egy másik szempont is. 1995-ig e könyv szerzője is úgy gondolta, hogy a vállalati szféra privatizációjának befejezése előtt nem szabad a magyar hitelintézeteket kitenni a német–osztrák irányítású bankok kemény kontrolljának. Minthogy 1990-től a magyar iparvállalatok és a bankok között fokozatosan erősödtek a kereszttulajdonosi kapcsolatok, fennállt a veszély, hogy az elkerülhetetlen vállalati csődök nem a magyar nemzetgazdaság, hanem a német–osztrák ipari és mezőgazdasági versenytársak üzleti érdekei szerint mennek majd végbe, ha a magyar bankok német és osztrák bankok kezébe kerülnek.39 Ez a széles körben elterjedt vélekedés is hozzájárult ahhoz, hogy a bankok privatizációja de facto lekerült a napirendről, jóllehet a bankkonszolidációért felelős testület neve Bankprivatizációs Bizottság volt – de ez már csak a sors iróniája.