Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.9.5. Fordulat: a nagy bankokat is el kell adni!

Hosszú tanulási folyamat eredménye volt az az 1994 közepére megerősödött felismerés, hogy a bankok privatizációja során is törekedni kell a többségi részesedés értékesítésére, és nem kell félni a külföldi többségi tulajdonlástól sem. „Ahhoz, hogy mind a szakértelem, mind a felelősség, mind pedig a cselekvőképességhez szükséges technikai és tőkeellátottsági feltételek javuljanak, nem halogatható a kereskedelmi bankok privatizációja, méghozzá úgy, hogy a stabil hírnevet szerzett tőkeerős külföldi szakmai partnereket vonzzon” – olvashatjuk e felismerés óvatos megfogalmazását a Kék Szalag Bizottság (1994) jelentésében.1 Mint láttuk, korábban ezt az álláspontot szinte senki sem fogadta el. Egyfelől a bankot mindenki különleges üzemnek tekintette. Másfelől sokan úgy gondolták, hogy Magyarország számára az angolszász banki modell nem lesz megfelelő – célszerűbb lenne, ha a magyar bankok és a magyar vállalatok között német mintára szoros lenne a tulajdonosi összefonódás.2

1994 közepére azonban számos körülmény hatására megváltoztak a vélemények mind a pénzügyi körökben, mind a privatizációért felelős apparátusokban.

Nézzük először is a számokat. Az 1993-as mérlegbeszámolók szerint a teljes magyar bankrendszer összesített vesztesége az alaptőke 103%-ának felelt meg. Egyszerűbben szólva a magyar bankrendszer elvesztette az összes tőkéjét.
47%-ra nőtt a kétes vagy rossz vállalati hitelek aránya, ami előre vetítette azt a kockázatot, hogy a bankok hamarosan teljesen le fognak állni a hitelezéssel.
A magyar pénzügyi vezetés már felismerte és elismerte, hogy a bankok csődjéért csak kisebb mértékben felelősek a rendszerváltás előtt keletkezett hitelek. A három nagy kereskedelmi bankban nem az volt a baj – vagy legalábbis nem csak az volt a baj –, hogy az 1986 előtti időből származó hitelek koloncát cipelték. A kintlévőség jó része már az új menedzsment döntéseinek volt a következménye. Ráadásul a piac ismerői e mögött nemcsak alulinformáltságot, de korrupt szándékokat is feltételeztek.
1992–94 között már nemcsak a szakemberek szűk csoportja, de az átlag újságolvasó is döbbenettel szemlélte a bank- és adóskonszolidáció hónapról hónapra növekvő költségeit. Általánossá vált az a megítélés, hogy az állam nem alkalmas a bankok reorganizációjára és a bankok sem alkalmasak a vállalatok rendbetételére.
Mindeközben az állami bankok vezetői aggódva figyelték a tisztán külföldi, illetve a vegyes tulajdonú bankok piaci térnyerését. Kiderült, hogy az a korábbi stratégia, amely arra való hivatkozással ellenezte a bankok eladását, hogy ezzel a külföldi bankok „túl olcsón” kapják meg a piacot, – divatos kifejezéssel élve – okafogyottá vált. A külföldi érdekeltségű bankok részvényvásárlás nélkül is megszerezték maguknak a vállalati szektor legjobb klienseit, és meghatározó részesedésre tettek szert a legnyereségesebb banki üzletágakban is.

Utólag, 1996-ban így nyilatkozott a fordulatról Bokros Lajos: „Nekem ma már az a legjobb szakmai meggyőződésem, hogy a bankszektort tőkeerős külföldi részvétellel minél előbb privatizálni kell, mert különben elvérzik a versenyben. Ebben nekem is, Surányinak is változott a véleményünk a ’80-as évek végéhez képest, de a helyzet is megváltozott. Egyébként a bennfentes privatizációk csak arra jók, hogy egy-egy személy vagy csoport hatalmát megőrizzék, de ez az állam számára duplán okoznak veszteséget.” 3
Inkább kimondatlanul, mint kimondva a bankszektort jól ismerő elméleti és gyakorlati szakemberek egyaránt látták, hogy a magyar menedzsment által irányított bankok közvetlenül is részt vettek a pártkasszák feltöltésében. Az 1994-es választások előtt – a Fidesz megsegítésében – a Töröcskei István vezette Magyar Hitelbank, a Kereskedelmi és Hitelbank, továbbá a Postabank vállalt milliárdos nagyságrendű szerepet.4

Az ÁVB csődje fontos üzenetet hordozott mind a bankszektor irányítói, mind a külföldi befektetők számára. A bankszektorban is bebizonyosodott, amit a privatizáció más területein már sokszor láttunk: a kisebbségi tulajdonlás nem működik. Tudnivaló ugyanis, hogy a bukás pillanatában az ÁVB-ben többségi tulajdonosként már benn volt a német Westdeutsche Landesbank, csak éppen nem rendelkezett menedzsmentkontrollal, s a magyar menedzsment orruknál fogva vezette a németeket.

Változott a bankvezetők álláspontja is. Voltak, akik számára a külföldi tulajdonos megjelenése addigi munkájuk betetőzését hozta volna, bár a többség – a Postabank példáját követve –, úgy akart megszabadulni az állami gyámkodástól, hogy eközben ne kerüljön külföldi szakmai befektető kontrollja alá. Támogatták a privatizációt, de azon dolgoztak, hogy a részvények többsége elosztott formában pénzügyi befektetőkhöz, illetve kisbefektetőkhöz kerüljön (OTP, K&H, IBUSZ Bank, Realbank, Polgári Bank).

10: Az IBUSZ Bank története

Az IBUSZ utazási iroda 1991-ben tőzsdére ment (3.4.1.), s a részvénykibocsátásból befolyt pénz egy részét, 1,5 Mrd Ft-ot a menedzsment bankalapításra költötte. Egy évvel később az ÁVÜ – szabályos pályázat során – az IBUSZ-részvények 56%-át eladta az OKKH és az Országos Társadalombiztosítás Igazgatóság (tb) által létrehozott konzorciumnak. Rejtély, hogy ennek a tranzakciónak mi volt a valós közgazdasági értelme, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az OKKH 49%-ot szerzett meg és csak 7% jutott a tb-nek. Érdekességként megemlítendő, hogy a pályázaton a konzorciumon kívül még az MKB és a Dunaholding is indult.5 1995 végével megszűnt az IBUSZ Bank önálló státusa is, a bank beolvadt a K&H -ba. (A K&H névváltozással lett az OKKH utóda a bank privatizációját követően.)

Miközben a pénzügyi szakapparátusokban lassan megváltozott a gondolkodás, a bankok privatizációjának ügyét az 1994. évi választások előtt az ellenzéki pártok még óvatosan kezelték. A Fidesz-szakértők álláspontja felemás lehetett. Legalábbis ezt tükrözte az 1993 februárjában nyilvánosságra hozott gazdaságpolitikai program, melynek privatizációs fejezete teljesen megkerülte ezt a kérdést. Ugyanakkor a program pénz- és tőkepiaci fejezete egyértelműen állást foglalt a nagy kereskedelmi bankok külföldi szakmai befektetők részére történő – tőkeemeléssel kombinált – privatizáció mellett.6

11: Orbán Viktor: a bankprivatizáció a lényeg

Ezt az utóbbi, egyértelműen piacpárti, liberális irányvonalat hangsúlyos módon megerősítette Orbán Viktor frakcióvezetőként ekkortájt tett, terjedelmes nyilatkozata is. Mint a Népszabadság két újságírójának adott egész kolumnás interjújában elmondta: „Tudatára ébredhetne végre mindenki, hogy külföldi működőtőke-bevonások nélkül az ország gazdaságát egyszerűen nem lehet talpra állítani. Egyébként az egész privatizáció alapkérdését nem az iparban, hanem a bankszektorban látom. Meggyőződésem szerint a magyar gazdaság mindaddig működésképtelen marad, amíg az állami nagybankokra van alapozva. Kizárólag a pénzintézetek magánkézbe adása segíthet.”7

Az SZDSZ a bankok jövőjére vonatkozóan egyszerűen megkerülte az állásfoglalást, míg az MSZP-program kijelentette: „[A] feljavított kereskedelmi bankok privatizációjára úgy kerülhet sor, hogy az a kereskedelmi bankok tőkeerejét alaptőke-emeléssel növelje, a magyar tulajdonosi többséget megőrizze, de meghonosítsa a korszerű külföldi banktechnikát és szakértelmet.” 8 Ennek megfelelően nem foglalkozott a tulajdoni hányad kérdésével az 1994 nyarán készült kormányprogram sem. Az 1994 novemberében papírra vetett és az Országgyűlés által 1995-ben elfogadott privatizációs stratégia (6.13.) is megkerülte az egyértelmű állásfoglalást, és csak annyit rögzített, hogy „elsősorban szakmai, stratégiai befektetők bevonására van szükség”.

A választás után azonban a folyamat más irányt vett. Bár ez folyamatos politikai viták tárgya volt, a bankkonszolidáció leállításáról nem született politikai döntés. Az MSZP–SZDSZ-koalíció bizalmából Békesi László lett a pénzügyminiszter, aki a PM-be visszahívott Farkas Istvánra bízta a bankok mielőbbi privatizációját. Rangját tekintve Farkas István főcsoportfőnök volt, de egyidejűleg megkapta a bankprivatizációs kormánybiztosi címet is, majd rövidesen ő lett az ÁPV Rt. igazgatóságának megbízott elnöke is. Az azonban lényeges változást hozott, hogy a továbbiakban a kormány – Békesi és Farkas javaslata alapján – csak a három legnagyobb bank (MHB, OKHB, BB) feltőkésítésére koncentrált és elhatározta a menthetetlennek ítélt kisbankok gyorsított ütemű eladását, illetve bezárását. Egyik első nyilatkozatában Farkas kijelentette, hogy 1996 végére már csak az OTP-ben és az MBFB-ben maradhat állami tulajdon.9 Ez persze több, nagy befolyással bíró banki vezetőnek nem tetszett. Az OTP és a Postabank vezetése – félretéve a rivalizálást – kész volt az összefogásra is. Csányi Sándor és Princz Gábor azt tervezte, hogy a kormány áldásával megvásárolják az MHB-t, illetve a K&H-t és az MHB-t, és ezzel a trükkel még néhány évvel kitolják mind a négy bank eladásának határidejét.10

1	Id. mű: 40. Persze volt ennek az álláspontnak híve már korábban is. Három évvel korábban egy népszerű, nem szakmai folyóiratban Spéder Zoltán és Várhegyi Éva (1991) már megpendítette, hogy „amennyiben a kormányzat komolyan veszi a bankok privatizációját, úgy abban a külföldi (elsősorban szakmai) befektetőknek jelentős szerepet kell biztosítani”. De azt, hogy ez a jelentős szerep egyet jelent a többségi tulajdonlással, még ők sem írták le.
2	Ezt a folyamat sok külföldi megfigyelője is így gondolta, például Corbett–Mayer (1991).
3	Bossányi Katalin interjúja Bokros Lajossal (Mozgó Világ, 1996, 5. szám). Mint egy jóval későbbi interjúban Bokros elmesélte, valójában ezzel az érvvel sikerült a bankprivatizáció mellé állítania Horn Gyula miniszterelnököt: „Ha a verseny a saját logikája szerint halad, akkor lekaszálja az állami pénzintézeteket, és akkor tényleg jobb eladni, mielőtt még megdöglenek” (Müller (2014: 134).
4	Debreczeni (2016: 91–99).
5	HVG, 1992. ápr. 25.
6	Fidesz (1993: 29–33, 43–44).
7	NSZ, 1993. márc. 27.
8	MSZP (1994: 41).
9	Figyelő, 1994. nov. 24.
10	Erről részletesebben lásd Kende (1999: 66–67), Földvári (2000: 341–342).