1990 közepére az MKB jegyzett tőkéje meghaladta a 7 Mrd Ft-ot, saját tőkéje pedig a 16 Mrd Ft-ot. A három nagy kereskedelmi bankhoz képest az MKB szerencsésnek mondhatta magát, hiszen nem kellett az MNB-től átvett terhes örökséggel bajlódnia. Pontosabban szólva: 10 külkereskedelmi vállalatot át kellett vennie az MNB-től, de ezek finanszírozása messze nem jelentett olyan terhet és kockázatot, mint a másik három banknak átadott iparvállalatok. Ezzel együtt a hitelkonszolidációban és a bankkonszolidációban való részvételre – bizonyos rubelüzletekre való hivatkozással3 – a bank vezetése igényt tartott.

Az MKB privatizációjának előkészítése – az ÁVÜ jóváhagyásával – 1992-ben kezdődött, az amerikai J. P. Morgan bankház tanácsadói közreműködésével. A bank első számú vezetője, Erdély Zsigmond Gábor is szeretett volna kimenekülni az állami tulajdonos kontrollja alól és mindenképpen külföldi befektetőt keresett. Elsősorban azért, mert súlyos politikai fenntartásai voltak az Antall kormánnyal kapcsolatban. Az eladás ár sem volt fontos számára.4

Az MKB eredeti privatizációs koncepciója szerint – amelyet november elején az ÁV Rt. is jóváhagyott – a bank jegyzett tőkéjének 35%-a kerülhetett külföldi tulajdonba, a menedzsment és az alkalmazottakat tömörítő MRP-szervezet 15%-ot vásárolhatott meg, majd 5%-nyi részvény kárpótlási jegy ellenében került volna értékesítésre. Szó volt arról is, hogy az MKB-t mielőbb tőzsdére kell vinni. A KPJ–részvény csereakció meg is történt, melynek során 2 jegyet kellett adni 1 részvényért. Stratégiai befektető híján a felkínált 358 M Ft értékű részvénynek csak töredéke (9 M Ft) talált gazdára.

Eközben az ÁV Rt. arra kényszerült, hogy cégeitől begyűjtse az MKB-részvényeket, minthogy 1993 őszén csak egy 45%-os pakett volt a vagyonkezelőnél. Miközben folyt a potenciális befektetők szondáztatása, az MKB is bekerült a bankkonszolidációba – bolond lett volna kimaradni belőle! –, jóllehet tőkemegfelelési mutatója 1992 végén 11,8% volt – azaz meghaladta kötelező 8%-ot.5 Az MKB-nak a privatizációt megelőzően még túl kellett adnia egy zűrös és zavaros körülmények között 1986–87-ben megvásárolt kaliforniai olajfinomító hitelszerződésén is.6

Az ÁV Rt. érdemi döntése már 1993 novemberében megszületett, és erről a sajtó is hírt adott.7 Ezt követően azonban 1994 első felében az MKB privatizációja a legnagyobb diszkrécióval folyt, elmaradt a nyilvános pályáztatás is. Ebben az esetben – és a későbbiekben más bankok privatizációja kapcsán is – a nyilvános pályáztatás a banktitokra vonatkozó előírásokra való hivatkozás miatt maradt el. Ez természetesen csak ürügy volt. Az MKB menedzsmentje kihasználta, hogy az ÁV Rt.-nek nem volt pénze tanácsadót fogadni, s így a privatizáció lebonyolítását az MKB pénzéből fizetett tanácsadó az MKB menedzsmentjének érdekei szerint irányította. Vevőt sem ők hoztak – a bank menedzsmentje választott. Érdemi tárgyalások csak azzal a Bayerische Landesbank Girozentralével (BL) folytak, amely akkor már évek óta szoros üzleti kapcsolatban állt az MKB-val, és már 1992-ben is készek lett volna a befektetésre. Ebbe a dealbe szállt be az EBRD is. A két befektető 1994 júliusában 125%-os árfolyamon 15,01%-ot, illetve 10,0%-ot vett meg a bank jegyzett tőkéjéből, ezért a németek 1 Mrd Ft-ot fizettek az ÁV Rt.-nek. A többit a bank kapta a birtokában tartott részvények eladásáért.8 A kialkudott árfolyam valamivel magasabb volt, mint az OTC-ár (80–115%) – saját tőkére vetítve azonban csak 60%-os. Néhány nappal később, május 3-án a két befektető 125%-os árfolyamon közel 2 Mrd Ft-tal megemelte az MKB alaptőkéjét. A két befektető vállalta, hogy amennyiben az MKB eredményesen működik 1994-ben és 1995-ben, akkor a tőkeemelés során lejegyzett részvények után prémiumot fizet, ami a bank alaptőkén felüli vagyonát fogja növelni.9 Így végeredményben a BLB 25,0%-os, az EBRD 16,7%-os részesedéshez jutott.

Az elvi döntések után az ÁV Rt. elfogadta a befektetők által korábban elkészített auditálás eredményét, és hajlandó volt 3,2 Mrd Ft-os pótlólagos támogatást adni a banknak két egymással összefüggő, rossz hitel kiváltására. Az ehhez szükséges felhatalmazást a Boros-kormány egyik utolsó döntésével 1994. június 2-án adta meg egy 3000-es titkos határozatban. A PM és az ÁV Rt. együttműködésével lebonyolított konszolidáció 20 éves államkötvények segítségével történt, melyek visszavásárlására az állam garanciát is adott.10 Az adásvételi szerződések ünnepélyes aláírására 1994 júliusában került sor, épp azokban a napokban, amikor az új kormány alakult, így sem a tranzakció, sem annak mellékkörülményei nem keltettek különösebb figyelmet.

Mint utólag kiderült, az MKB privatizációja egyaránt megkapta a távozó Boross-kormány és a beérkező Horn–Kuncze-kormány támogatását. Az aláírás előtti hónapokban ugyanis meghalt a BLB-nek az a vezetője, aki kezdettől fogva szívén viselte az MKB ügyét. Nagy volt tehát a veszélye annak, hogy az új helyzetben a német bank vezetése eláll az üzlettől. Ekkor Szabó Iván pénzügyminiszter a bajor kormányfőnél interveniált, így sikerült elérnie, hogy a BLB – végső soron állami bankként – engedjen a bajor kormány kérésének, és ne hagyja kútba esni a magyar fél számára akkor már presztízsokokból is fontos üzletet. Mire ez az akadály is elhárult, Magyarországon már új kormány volt hatalmon. A végleges szerződés aláírásánál az új pénzügyminiszter, Békesi László is jelen volt.

Egy évvel később, 1995 nyarán egy német állami hitelintézet, a kölni székhelyű Deutsche Entwicklung Gesellschaft (DEG) 8,33%-os tulajdonosi részesedést szerzett az MKB-ban, méghozzá oly módon, hogy előzőleg az MKB az OTC-piacon saját tárcájába „bevásárolta” az ennek megfelelő részvénymennyiséget. Privatizációs bevétel tehát ezúttal sem keletkezett. 1996 májusában a BLB további 24,67%-nyi részvényt – névértéken egy 2,243 Mrd Ft értékű csomagot – vásárolt az ÁPV Rt.-től a jegyzett tőkéhez viszonyított 220%-os árfolyamon. Ezáltal az ÁV Rt.-ben 4,95 Mrd Ft bevétel keletkezett. 1997 novemberében pedig a BLB újabb tőkeemelésre szánta el magát, így tulajdoni aránya 65%-ra nőtt.

1998 áprilisában már csak egy kis hír jelezte, hogy az EBRD kiszállt az MKB-ból, arról pedig, hogy az év utolsó munkanapján a DEG is eladta részvényeit, csak a társaság 1998. évi beszámolója adott felvilágosítást. Az EBRD 17,58%-os – névértéken 2 Mrd Ft-ot érő – részvényeit az osztrák Bank für Arbeit und Wirtschaftnak (BAWAG) adta el. Ettől azonban nem került újabb tulajdonos a bankba, minthogy a szóban forgó osztrák bank 46%-ban a BLB tulajdonában volt.11 Az MKB 1998 második felére tervezett tőzsdei bevezetése 1999-re húzódott át, majd szépen elfelejtődött.12 A BLB és a BAWAG részesedése 2000 folyamán 99,65%-ra emelkedett – ami azután végképp értelmetlenné tette a bank részvényeinek tőzsdei bevezetését.

Az MKB eközben már évek óta rosszul muzsikált.14 Nem sikerültek a nemzetközi terjeszkedési lépések sem, a bank vásárolt Horvátországban, Csehországban, Bulgáriában és Romániában is, de a külföldi kisbankok megvásárlásai veszteségekkel, kudarccal zárultak. A 2004–2009 között megtermelt 77 Mrd Ft-os nyereség után a következő négy évben 439 Mrd Ft nettó veszteséget szenvedett el. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az MKB fő tulajdonosa, a BayernLB a 2008-as pénzügyi válságot megelőzően több tízmilliárd eurót fektetett az USA-ban kibocsátott jelzálogfedezetű értékpapírokba. A túlzott kockázatvállalás miatt elszenvedett veszteségei 2008-ban és 2009-ben odavezettek, hogy – egyebek mellett – a bajor állam 10 Mrd €-s tőkeinjekciót nyújtott a részben általa tulajdonolt tartományi bank számára. Hogy ennek versenytorzító hatásait kivédjék, az Európai Bizottság által 2012-ben elfogadott szerkezetátalakítási terv értelmében felére kell csökkenteni a BayernLB méretét és többek között értékesíteni kell a magyar leánybankot 2016-ig. Végül ez a tranzakció korábban megtörtént: a magyar állam 2013/2014 fordulóján kivásárolta a német tulajdonost (10.5.7.1.3.).

A bank nevében – és jogait tekintve – tovább élt, de ez már egy egészen más történet volt (10.5.7.1.2.).