A BB privatizációja 1993-tól kezdve a Salomon Brothers tanácsadói közreműködésével zajlott. A bank 1994-ben került olyan állapotba, hogy vezetője, Bokros Lajos érdemi tárgyalásokat kezdhetett a külföldi befektetőkkel. Ezt jelezte – egyebek mellett – az is, hogy az Euromoney című szaklap a BB-t az év legjobb magyar bankjának nyilvánította. Az is a privatizáció előkészítését – a lezáratlan ügyek tisztázását – szolgálta, hogy 1995 februárjában a bank 17,3 Mrd Ft-os alaptőkéjét 2,8 Mrd Ft-tal megemelték, s az újonnan kibocsátott részvényeket az ÁFB jogutódja, az Állami Fejlesztési Intézet (ÁFI) – egy kvázi állami bank – jegyezte le. Igaz, ez nem készpénzapportot, hanem annak a Deák Ferenc utcai székháznak a beapportálását jelentette, amelyben korábban a BB bérlőként működött és amellyel kapcsolatban a bank perben állt az ÁFI-val.

Nyilvános pályázat meghirdetésére ennél a tranzakciónál sem került sor, de a tanácsadók három külföldi banktól kaptak értékelhető ajánlatot. A Bokros Lajos által első helyen kiszemelt vevő a svájci Crédit Suisse (CS) bankház volt. Amikor ez a tény nyilvánosságra került, a 3. helyen javasolt Allied Irish Bank sértődötten visszalépett. A CS hat héten át végezte, illetve végeztette a BB átvilágítását. Úgy tűnt, minden rendben van. A svájciak elégedettek voltak, és éppen aznap jelentették be Horn Gyula miniszterelnöknek, hogy megveszik a bankot, amikor ő már tudta, hogy órákon belül Bokros Lajost fogja javasolni Magyarország pénzügyminiszterének.1

Ezek után mindenkit hidegzuhanyként ért a hír: a CS 1995. március 13-án visszalépett. Noha a CS meggyőző módon soha sem magyarázta meg, miért változtatta meg szándékát, bizonyosra vehető, hogy az egyik ok éppen Bokros Lajos miniszteri kinevezése volt. Lehetséges, hogy a svájci bank úgy gondolta, számukra Bokros személye a garancia arra, hogy a bank a jövőben is eredményesen fog működni.

Ezután az az ING kezdhette meg a bank átvilágítását, amelyik korábban pályázat nélkül, 1 guldenes névleges áron megvásárolhatta a Dunabank eszközeit. A holland bank csaknem teljes igazgatósága Budapestre látogatott, még a miniszterelnökkel is beszélt. Előbb pozitív sajtónyilatkozatokat tett, majd váratlanul közölte, hogy nem érdekli a tranzakció.

Máig sem világos, hogy a svájciak után miért mentek el a hollandok is, mint ahogy az sem, hogy mikor és hogyan került elő nagy hirtelenjében az amerikai GE Capital Corporation (GEC), az amerikai GE leányvállalata. Hiszen a GE nem bank, hanem a General Electric-holding pénzügyi társasága, és korábban szó sem volt arról, hogy a BB sorsa úgy is rendezhető, hogy nem stratégiai befektető kerül irányító pozícióba. 1995 tavaszán azonban nem sok idő maradt mindezen spekulálni.2 A kormány örült, hogy a GEC (27,4%) és az EBRD (32,4%) konzorciuma többségi tulajdonosként átvette a felelősséget. A Pénzügyminisztérium (PM) kezében 22,8%-nyi részvény maradt, míg hazai és külföldi intézményi befektetők a részvények 16,2%-át birtokolták, és 1,2% volt a magánszemélyek tulajdonhányada.

A BB privatizációjára kedvezőtlen feltételek között került sor. De pontosabb, ha azt mondjuk, éppen a kedvezőtlen feltételek miatt kellett erőltetni az eladást. 1994 őszétől a magyar gazdaság folyamatosan csődközelben volt. Az államháztartás és a fizetési mérleg egyidejűleg mutatott nagy összegű hiányt, s ez elbizonytalanította a külföldi befektetőket. Az még nem látszott, hogy a stabilizáció érdekében mit kíván és mit tud tenni az újonnan felállt szociálliberális kormány, az MSZP–SZDSZ-koalíció. Az viszont már tény volt 1994/95 fordulóján, hogy a HungarHotels szállodalánc privatizációja botrányos körülmények között meghiúsult. Így – akarva akaratlan – a BB már folyamatban lévő eladása afféle próbakővé vált a külföldi megfigyelők szemében. A magyar kormánynak mindenképpen szüksége volt egy sikeres tranzakcióra.

Egyebek mellett ez a kényszer is magyarázta, hogy Farkas István, aki egy személyben volt bankprivatizációs kormánybiztos és az ÁV Rt. Iigazgatóságának elnöke, a bank 1994. évi mérlegének kozmetikázása céljából 1994/95 fordulóján egy jogilag korrekt, de még szakértők számára is nehezen átlátható konstrukciót dolgozott ki. Eszerint konszolidációs kötvény formájában a PM – az ÁV Rt.-n keresztül – 12 Mrd Ft tőketartalékot ad át a banknak, de olyan feltétellel, hogy a privatizáció után ezt a 12 milliárdot a bank visszajuttatja az ÁV Rt.-nek, az pedig a PM-nek.3 Ez így is történt. A tranzakció tehát végeredményben 0 szaldós volt, pontosabban az ÁPV Rt.-nél 8000 Ft bevétel keletkezett – a valutaátváltásnál alkalmazott kerekítések miatt.

Az elgondolás három megfontolásra épült:

A tranzakció lezárásának időzítése – 1995. december 19. – végképp szerencsétlen volt. Magyarország piaci megítélése ezekben a hetekben még mindig negatív volt, hiszen a nagy energiaprivatizációk még nem zárultak le, függőben volt a Matáv eladása. A magyar felet sürgette a 12 milliárdos tőkejuttatással kapcsolatos határidő is: a konstrukció csak abban az esetben volt 0 szaldós, ha egy éven belül a kötvények visszatérnek a kibocsátóhoz.

A GEC és az EBRD a rövid határidőkre való hivatkozással nem tudta vagy nem akarta átvilágítani a bankot (due diligence). Ez viszont alapot szolgáltatott arra, hogy az eladótól mindenféle jogcímen garanciákat kérjenek. Verseny hiányában az ár is elmaradt a várakozásoktól: a 20 Mrd Ft-os alaptőkéjű bank 60%-áért kevéssel a névérték fölötti árat – 12 Mrd Ft-ot, azaz 87 M USD-t – fizettek.7 Mi több, a vevők 2001. május 15-ig elővásárlási jogot kötöttek ki maguknak az ÁPV Rt. tulajdonában maradt 23,8%-os részvénycsomagra, a tőzsdei bevezetést pedig egyszerűen elszabotálták.8 Így a maradék részvények azonnali felértékelődésére és eladhatóságára épített mérlegmanipuláció gyakorlatilag értelmét vesztette.

Botrány, vizsgálat és a szerződés újratárgyalása a privatizáció után. 1996 és 1998 között a Budapest Bank privatizációja folyamatosan a politikai viták középpontjában maradt.9 A vita kisebb részben a tranzakció érdemi részéről, nagyobb részben viszont Bokros Lajos lejáratásáról szót. A hónapokig titokban tartott 12 Mrd Ft-os tőkejuttatás ügye 1995 májusában a bank közgyűlésén – pontosabban az 1994. évi mérlegbeszámoló nyilvánosságra kerülésekor – került napvilágra, tehát még a tényleges eladás előtt. Az ellenzéki pártok először a 12 Mrd Ft-os tőkejuttatást bírálták – ezt a részletkérdést egy parlamenti bizottság külön is vizsgálta. 1996 második felében az ellenzék azt követelte, hogy a PM adjon betekintést az adásvételi szerződésbe. Ennek engedélyezésére hónapokig nem került sor.

Először arra hivatkoztak, hogy a szerződésnek nem volt magyar nyelvű változata. Később a PM elismerte, hogy a szerződés nyilvánosságra hozásának a legfőbb akadálya az, hogy éppen akkor – tehát 1996 utolsó napjaiban – folyt a szerződés néhány kényes pontjának újratárgyalása. A nyilvánosságra került információ alapján úgy tűnik, hogy az eredeti adásvételi szerződés több garanciális eleme a magyar fél számára hátrányos volt. Ezek kerültek 1996 végén módosításra. De a módosításnak ára volt: egyebek között a PM vállalta, hogy 1,1 Mrd Ft értékben visszavásárolja a GE–EBRD-konzorciumtól a BB 100%-os tulajdonában álló Polgári Bankot, és érvényben maradt még egy további 8-9 Mrd Ft-nyi visszavásárlási kötelezettség. Végül ez a számla 9,8 Mrd Ft-ra duzzadt, ami 1999 januárjában került kifizetésre,10 majd ezt követte még 1996–97 között egy közel 0,8 Mrd Ft-os, 2000-ben pedig egy 0,9 Mrd Ft-os számla.11 Sőt, mint az 2001 februárjában kiderült, a magyar államot még 2001-ben és 2002-ben is várta egy további 1,0-1,5 Mrd Ft-os kártérítési kötelezettség. (A magyar fél még örülhet is, hogy 13-14 Mrd Ft-nál megállt a GE – az eredeti szerződésben ugyanis 20 Mrd Ft-ban szabták meg az amerikai kárigények felső határát.)12

Összességében a BB privatizációja csak fél- vagy negyedsikerként értékelhető. Tény, hogy a BB eladására 1995 végén presztízsokokból szüksége volt az országnak. A tranzakció időzítése és lebonyolítása azonban sok kívánnivalót hagyott maga után. Leginkább a vevők versenyének hiánya bosszulta meg magát. 1995 végén – amikor Bokros Lajos már nem elnök-vezérigazgatóként, hanem pénzügyminiszterként felügyelte a tranzakciót –, a PM egyszerre került idő- és szerepzavarba. A 12 Mrd Ft-os tőkejuttatási konstrukció miatt sürgető volt a tranzakció lezárása, miközben a minisztérium apparátusa nem rendelkezett az efféle szerződések megkötéséhez szükséges szakmai háttérrel. A kényszerhelyzet rossz szerződést és sok milliárd forint veszteséget eredményezett. Törvénytelenség nem történt, de a költségvetés szempontjából minden szempontból rossz üzlet köttetett.16

A pénzintézet az állami garanciák és támogatások ellenére – sőt részben éppen azért! – a privatizációt követő években sem tudott igazi sikereket felmutatni. 2000-ben – például – a saját tőkéhez viszonyított jövedelmezőség (ROE) a BB-ben 7,7% volt – még félakkora sem, mint a méretét tekintve hozzá hasonlítható Raiffeisen Bankban (19,7%). A kimutatott gyenge eredményt részben az magyarázhatta, hogy a privatizációs szerződés úgy határozta meg a GEC opciós jogait, hogy a majdani vételi ár az 1996–2001 között keletkező nyereségtől függ. Ebből egyértelműen következett a GEC érdekeltsége: minél kisebb a kimutatott profit, annál olcsóbban jut hozzá az ÁPV Rt.-nél maradt 23%-os paketthez.17 Másfelől az is valószínűnek látszik, hogy néhány évi működés után mégiscsak visszaütött az a gond, amivel 1994 utolsó napjaiban senkinek sem volt ideje foglalkozni. A GE sem korábban, sem később nem rendelkezett olyan tapasztalattal, hogy miként kell eredményesen működtetni egy univerzális bankot. A GEC ugyanis – Magyarországon kívül – mindenütt speciális, egy-egy tevékenységre koncentráló pénzügyi vállalatokat irányított. A BB viszont univerzális bank volt, és 2001-ig az amerikai menedzsment nem sokat tett a szakosítás érdekében.

A tranzakció lezárására végül 2001 tavaszán került sor. Először az történt, hogy a GEC eladta 28,4%-os részvénycsomagját egy másik GE-cégnek, a GE Capital International Financing Corporationnek (GE IFC), majd ezt követően az új tulajdonos 133,37%-on nyilvános ajánlatot tett a kistulajdonosoknak. A GE IFC az ÁPV Rt. 23,76%-os részvénypakettjét is megvásárolta – hírek szerint 6,13 Mrd Ft-ért.18 Ez a 133,4%-os árfolyam látszólag több mint az 1995-ben kifizetett 100%-os jegyzett tőkére vetített ár, de ha figyelembe vesszük, hogy időközben a dollár a forinthoz képest több mint kétszeresére felértékelődött, akkor ez azt jelenti, hogy az egy részvényre kifizetett ár dollárban számítva – tehát a vevő szemszögéből nézve – mintegy 40%-kal csökkent. Még májusban sor került az EBRD által birtokolt 33,57%-os csomag megvételére is, minthogy a GE IFC erre vonatkozó vételi opciója 2001. június 30-ig volt érvényben. Magyar szempontból kellemetlen pikantériája ennek az utóbbi tranzakciónak, hogy a GEC és az EBRD között megkötött 1995-ös szerződés elvben lényegesen magasabb árat biztosított a bankból kiszálló 33,6%-os részvényhányaddal rendelkező EBRD-nek, mint a 24%-os csomagját eladó magyar félnek. Előzetes lapjelentések szerint az EBRD által korábban kialkudott formula akár 250%-os eladási árat is eredményezhetett a londoni székhelyű nemzetközi pénzintézetnek. Hogy végül mi történt, azt nem lehet tudni – az eladási árat sem a GE, sem az EBRD nem hozta nyilvánosságra.