Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.9.10. Végre verseny: a Takarékbank, a K&H Bank és a Mezőbank privatizációja

A Takarékbank eladása. A Takarékbankot (teljes nevén: Magyar Takarékszövetkezeti Bank Zrt.-t) 1989 áprilisában 1 Mrd Ft-os alaptőkével hozta létre 100-nál is több takarékszövetkezet. Az 1993–94. évi bankkonszolidáció során a Takarékbank (és számos takarékszövetkezet is) konszolidációra szorult, így a tulajdonosok között az állam is megjelent, közel 90%-os tulajdonosi részaránnyal. 1996-ban viszont tőkét emeltek a takarékszövetkezetek, ezzel tulajdonosi részarányuk közel 33%-ra emelkedett. Ettől még ezek a kisbankok nem álltak stabilan a lábukon, ezért is kötelezte a törvény őket arra, hogy „integrációban” – magyarul: egyesülésben – működjenek.

16: A takarékszövetkezeti rendszer lassú átalakulása 1

A takarékszövetkezeti hálózat kialakítása az egykori hitelszövetkezetek mintáját követte, amelyeket – több évtizednyi működés után – 1953-ban számoltak fel. 1956 októberében – még a forradalom kitörése előtt – született meg az a minisztertanácsi rendelet,2 amely megszüntette az OTP monopolhelyzetét, és ismét versenyt teremtett a lakossági betétgyűjtés területén. Ennek nyomán azután 1957-ben újjáalakultak a falusi pénzintézetek. Ekkor került elő a „takarékszövetkezet” elnevezés. A rendszerváltás idején 260 takarékszövetkezet mintegy 1700 fiókot működtetve az ország minden második településén jelen volt. A tagok száma 2 millió, az ügyfelek száma 3 millió volt! A takarékszövetkezetek rendkívüli fióksűrűsége egyedülálló ügyfélközeliséget jelent számukra, miután mintegy 1100 településen kizárólagosan képviselték a pénzintézeti rendszert. E rendszer csúcsán állt az állami tulajdonú Takarékbank.

A rendszerváltás előtt tehát a takarékszövetkezetek formálisan az adott település (általában falu) lakosainak tulajdonában voltak. A gyakorlatban azonban ezek a pénzintézetek állami vállalatként, illetve társaságként funkcionáltak. 2004 tavaszán a Legfelsőbb Bíróság egy próbaper során ezt el is ismerte, amikor az 1993-ban csődbe ment Heves és Vidéke Takarékszövetkezet egyik tagjának a tulajdoni jogokat megtestesítő részjegyek és a céljegyek után nemcsak az elveszett tőkét, de a kamatokat is megítélte.3 Egyébként a Heves és Vidéke csődje szinte semmilyen visszhangot nem váltott ki.4 Tulajdonképpen kész csoda, hogy nagyobb csődök, botrányok egészen 2015-ig nem történtek.5

1990 után a vonzáskörzetükben élő magánszemélyek, a kis- és középvállalkozók, illetve a helyi közösségi intézmények lettek takarékszövetkezetek fő ügyfelei, de szerepet játszotta ezek a pénzintézetek a családi jellegű mezőgazdasági vállalkozások finanszírozásában és a regionális fejlesztési projektekben is. Piaci részarányuk 1999 végén a mérleg-főösszeg szerinti 4,8% kétszeresét is meghaladta a lakossági forintbetéteknél, közel 16% volt a lakossági hiteleknél és körülbelül 20%-ot tett ki a kisvállalkozói hitelek esetében. A későbbiekben részarányuk jelentősen visszaszorult. A tulajdonosok száma 80 ezerre, az ügyfelek száma 1 millióra esett vissza. Voltak olyan szövetkezetek, ahol a tagok száma nem volt több, mint a 200-as törvényi minimum. Ez nemcsak a szövetkezeti forma kiürülését jelezte, de nagy kockázattal is járt.6

Az ezredforduló táján a megmaradt 132 szövetkezet túlnyomó többsége három külön szervezetbe tömörült – és ezek is versenyben álltak egymással. Ezt a konszolidációt támogatta a Phare-program is, a Pénzügyminisztérium pedig 2,7 Mrd Ft értékű konszolidációs kötvényt adott a hálózat garanciaalapjának (Otiva) feltőkésítéséhez.7 Nem véletlen, hogy 2011-ben a legnagyobb szervezet a 108 tagot számláló Országos Takarékszövetkezeti Intézményvédelmi Alap (Otiva) volt, amelynek élén – társadalmi elnökként – Demján Sándor állt. 12 szövetkezet, amely 1993-ban szándékosan kimaradt a konszolidációból (6.9.4.), a Takarékszövetkezeti Intézményvédelmi Alapjában (Takiva) működött együtt. A harmadik szervezet a Regionális Pénzintézetek Intézményvédelmi Alapja (Repiva), amely az 1995-ben alapított Buda-Cash Brókerház köré8 (pontosabban szólva Pintér Zoltán üzleti érdekeltségei köré) tömörülve 6 szövetkezetet és egy szövetkezetből átalakult bankot, a DRB Dél-dunántúli Regionális Bankot fogta össze.

Ha nem is sok, de volt néhány példa arra is, hogy magánszemélyek a rendszerváltás után takarékszövetkezetet hozzanak létre. Ilyen volt az 1999-ben alapított, elsősorban internetes szolgáltatásokat kínáló takarékszövetkezet, amely 2004-ben alakult fókuszáltan jelzáloghiteleket folyósító kereskedelmi bankká Első Lakáshitel Kereskedelmi Bank Zrt. (Ella Bank) néven. Az Ellát 2007-ben az addigi meghatározó tulajdonos, a Royalton Capital jó áron értékesítette az AXA Holding Belgiumnak.9 Egyébként 2007-től kezdve szinte minden évben akadt egy-két példa arra, hogy takarékszövetkezetek szabályos bankká alakultak (pl. a komáromi székhelyű Pannon Takarékszövetkezet,10 Kinizsi Bank, Mohács Takarékbank, a már említett DRB bank).

Bár a takarékszövetkezeti mozgalom előszeretettel nevezi magát „a vidék bankjának”, ez a megjelölés csak annyiban volt érvényes, hogy elsősorban a vidéki lakosság körében folytattak betétgyűjtést. A hitelkihelyezés fő színtere a főváros, pontosabban az országos szinten centralizált pénzpiacok (pl. állampapírpiac, bankközi piac).11 A szövetkezeti bankok de facto államosításával ezt az anomáliát kívánta megszüntetni a 2. Orbán-kormány. Vagy legalábbis ez volt az egyik erősen hangsúlyozott magyarázat (10.5.11.).

A takarékszövetkezeti forma felvétele több előzmény nélküli bankalapítás során is kínálkozó lehetőség volt. Ez történt – például – a HBW Express Takarékszövetkezet esetében 1995-ben. A formát később ledobták és formálisan bankká alakultak át, majd miután egy spanyol befektető 30%-os tulajdonrészt szerzett a pénzintézetben, felvették a Magnet Magyar Közösségi Bank nevet.12

Az 1997-es év első nagy bankprivatizációs tranzakciója – tehát a Takarékbank eladása – kettős értelemben is próbakő volt. Egyrészt ez volt az első fontos értékesítési döntés, ahol a kétfordulós, meghívásos pályázat kiírása már az ÁPV Rt. új igazgatóságát terhelte, jóllehet a befektetőkkel lefolytatott előzetes tárgyalások még a Tocsik-botrány miatt leváltott Suchman–Szokai-féle vezetés idején történtek. Még ennél is fontosabb, hogy ez volt az első olyan bankprivatizációs tranzakció, ahol a privatizációs szervezet el tudta érni, hogy a vevők versenye mindvégig éles maradjon. Suchman Tamás leváltása után a bankprivatizációs folyamat néhány hónapra megakadt, de nem állt le. Nyílt verseny megint nem volt: az ÁPV Rt. kétfordulós, meghívásos pályázatot szervezett csupán. Az 5 meghívott bankból 2 – a német Deutsche Genossenschaftsbank (DG) vezette konzorcium és az osztrák GiroCredit – maradt versenyben az 1. forduló után. Az áprilisi második fordulóban a németek 4,4 Mrd Ft-ot kínáltak a részvények 61,89%-áért.13 Jegyzett tőkére számítva a DG ajánlata 532%-os árfolyamnak felelt meg, amely mögött az osztrákok 494%-os árfolyama csak egy orrhosszal maradt el. A két ajánlat közötti különbség kevesebb, mint 8%, abszolút értékben 1,7 millió USD.

Így nyertek a németek,14 akik egyébként élvezték a Takarékbank menedzsmentjének támogatását is. Az ÁPV Rt. új igazgatósága mindenesetre sietett a döntéssel – a lehetséges 60 napos döntési határidő mindössze 20 órára rövidült. A szerződéskötés azonban így is elhúzódott, az aláírásra és a vételár kifizetésére csak 1997 júliusában került sor.

Mégis vissza a babaruhát? 2002-ben azonban, az időközben tulajdonos- és névváltoztatáson átment anyabank, a DZ Bank (teljes nevén: DZ Bank AG Deutsche Zentral-Genossenschaftsbank) stratégiát váltott, és eladásra kínálta magyar bankját. A vevőjelöltek között szerepelt a Volksbank és a Raiffeisen Bank, azaz egy osztrák és egy német szövetkezeti hátterű pénzintézet, amelyek egyébként már régóta jelen voltak a magyar piacon. Felmerült az a visszaállamosítás lehetősége is. De nem ez történt. Miután a privatizáció során a tagszövetkezetek menedzsmentje sikeresen kiharcolt magának egy vásárlási opciót, 2003-ban a már csak 23,05%-kal (plusz bizonyos kérdésekben vétójoggal!) rendelkező tagszövetkezetek éltek a lehetőséggel, és megegyeztek a DZ Bankkal az állam által eladott csomag egy részének visszavásárlásáról. Így 2004 végén övék lett a többség, a DZ pedig kisebbségbe került. A Takarékbank a régi-új tulajdonosok irányításával megerősödött, és fiókintézményként egyre több takarékszövetkezetet láncolt magához.

Demján Sándor terve a szövetkezeti bankok egyesítésére. A Gránit Bank nevével fémjelzett 2011-es koncepció takarékok betéteseinek pénzéből stafírozta volna ki a szektort. A 2011 októberében készült „Javaslat a szövetkezeti és a hitelszövetkezeti szektor, valamint a kisbankok feltőkésítésére” címet viselő előterjesztett koncepció a szektort és a Gránit Bankot is helyzetbe hozta volna fel az MFB aktív közreműködésével. A módszer egyszerűnek tűnik, de olyan, mintha saját hajunknál fogva húznánk ki magunkat a mocsárból – más szóval: fiktív tőkeemelésről lett volna szó. A Demján Sándor által tulajdonolt Gránit Bank szervezésében az MFB által kibocsátott kötvényeket a takarékszövetkezetek jegyezték volna le a náluk elhelyezett betétekből. Az MFB a befolyó pénzt hitel formájában odaadta volna a három intézményvédelmi alapnak (OTIVA, TAKIVA, HBA), amelyek alárendelt kölcsöntőkét nyújtottak volna a kötvényt lejegyző takarékszövetkezeteknek, tehát a takarékszövetkezeti betéteket, akár a látra szólókat is, forgatta volna át szavatoló tőkébe beszámítható, hosszú lejáratú instrumentumba ez a technika. Ha a javaslat keresztülment volna, megnyílt volna a lehetőség, hogy a takarékszövetkezeti szektor a tulajdonosok anyagi hozzájárulása nélkül, áttételesen a takarékok betétesei pénzéből teremtsen tőkét, és a surranó pályán a két kis bank is tőkéhez jutott volna. A takarékszövetkezetek köré szerveződő érdekcsoportok, az OTSZ, melynek elnöke Demján Sándor volt, egyértelműen nyertek volna egy átmenetileg – az alárendelt kölcsöntőkék visszafizetéséig – tőkeerős szektort, mindenféle addicionális anyagi hozzájárulás nélkül.

De végül nem ez a koncepció valósult meg. A 2. Orbán-kormány egy éven keresztül tárgyalt a német tulajdonosokkal, amíg sikerült megállapodni. 2012. november 14-én az MFB 5 Mrd Ft-ért megvette a DZ Bank kisebbségi részvénycsomagját.15 Ezt a lépést akkor még Demján Sándor is támogatta. Ezt követően azonban – számára is és a közvélemény számára is – meglepetés volt, amikor az MFB és a Magyar Posta bevonásával, ám Demján Sándor üzleti érdekeinek teljes mellőzésével a Fidesz-kormány a takarékszövetkezetek államosítását vitte véghez (10.5.11.). Ennek során – főként a kikényszerített egyesülések következtében – a takarékszövetkezetek száma 2016-ra 78-ra csökkent, ügyfeleik száma pedig 1,1 millióra esett vissza.

Mások is pályáztak a takarékszövetkezetek vagyonára. A Pintér Zoltán által 1995-ben alapított Buda-Cash Brókerház nagyon hasonló terveket szövögetett, hogy kimásszon az 1998-as orosz válság során elszenvedett veszteségeiből, illetve azért, hogy kitörjön az általa folytatott pilótajáték várható csapdájából. A 2000-es évek közepétől a brókerház ügyfeleinek pénzéből igyekeztek minél több takarékszövetkezeti vezetőt kivásárolni – méghozzá több esetben is „nem hivatalos módon”.16 Ha a terv sikerül, akkor a brókercég a takarékszövetkezeti betétek megszerzése útján tudta volna visszaszerezni likviditását. A terv részben sikerült is, miután a brókercég tulajdonosai részesedést szereztek a DRB-csoportban, ami négy bank, illetve 11 korábbi takarékszövetkezet egyesülése nyomán jött létre.17 Ugyanez az ötlete támadt Töröcskei Istvánnak is, aki saját bankját, a Széchenyi Bankot szerette volna ugyanebből a forrásból felerősíteni. Őt azonban kihagyták a titkos információáramlásból, így nem tudott a készülő szövetkezeti integrációs törvényről sem. Mire felocsúdott, már késő volt.18 Demjánnal egy időben Spéder Zoltán, mint az FHB-bankcsoport fő tulajdonosa is hasonló okok miatt vetett szemet a szövetkezeti bankszektorra. Ő sem járt sikerrel, sőt kis híján börtönbe került. Végül a takarékbankok nyelték le az FHB-t úgy, hogy az átalakított és Takarék névre hallgató új bankcsoport Mészáros Lőrinc és üzleti partnerei kezére jutott (10.5.7.1.1.).

A K&H bank eladása.19 A privatizációt megelőzően, 1995 májusában a Pénzügyminisztérium a már kipróbált recept szerint konszolidálta a bankot: egytizedére szállította le az alaptőkét, majd tőkét emelt.20 Bokros Lajos pénzügyminiszter egyidejűleg szétválasztotta az elnöki és a vezérigazgatói posztot és – Lenk Géza elnök-vezérigazgató helyére – két új embert hozott. A koalíciós kormány koalíciós alapon döntött: az elnöki pozíciót az SZDSZ jelöltje, Láng László kapta, a vezérigazgató az MSZP által támogatott Erős János lett.21 Az új vezetés nehéz és főként nehezen átlátható örökséget vett át. A bank – ugyanúgy, mint az MHB – már a megalakulás pillanatától kezdve tőkehiányos volt, mérlegei és a felügyeleti szerveknek adott jelentései – különösen a bank által tulajdonolt brókercég esetében – nem tükrözték a valós helyzetet. A Lenk-féle vezetés az évek során száznál is több érdekeltséget – leányvállalatot – létesített. Ezek részben valódi befektetések voltak, részben idekerültek a bank rossz befektetései. A rossz követelések adásvételével a bank jelentős forgalmat bonyolított le, a felszabadult pénzeket pedig állampapírokba fektette. A sajtó híradásaiból úgy tűnik, hogy a K&H új vezetői bizonyos befektetésekben nagy lehetőséget láttak. Így – például – a bank erőfeszítést tett egy erős konzervipari holding kialakítása érdekében.22

Miközben a bank vezetői mögött politikai értelemben az MSZP állt, a pénzintézet jó viszonyt ápolt a Fidesszel is. 1996-ban a bank vette meg a nyakig eladósodott párt Lendvay utcai székházát, ahonnan nem kellett kiköltözni. Havi 50 ezer Ft-os bérleti díj fejében a Fidesz ott maradhatott abban a négyszintes villában, amely a rendszerváltás előtt az Állami Egyházügyi Hivatal székháza volt.23

Az ÁPV Rt. privatizációs koncepciója a már többször beígért háromlépcsős modell volt: (1) szakmai befektető (2) pénzügyi befektető (3) tőzsdei bevezetés.

Az Erős-féle vezetés azonban ügyesen manőverezett a PM, az MNB és az ÁPV Rt. között. A konszolidáció nyomán a bank a PM-mel került szerződéses viszonyba, s ennek keretében a menedzsment vállalta a bank felkészítését a privatizációra. Ez persze azt is jelentette, hogy a tanácsadót nem az ÁPV Rt. vagy a PM fizette, hanem maga a bank. Ezek után érthető, hogy a Deloitte & Touche 1997 elején olyan tervvel állt elő, amely nagyon is tetszett a bank menedzsmentjének. Ennek lényege: megosztott tulajdonosi struktúra, kárpótlásijegy–részvény csere, nagyarányú alkalmazotti tulajdonlás, tőzsdei bevezetés stb. Egyszóval az OTP-modell.

Ezt a megoldást az MNB és a PM is élesen ellenezte. Döntés született arról, hogy mindenképpen szakmai befektetőt kell keresni. Ezek után a menedzsmentnek nem volt más választása, mint megkísérelni „nyerő” pozícióba hozni a számukra megfelelő szakmai befektetőt. Ez lett a belga Kredietbank (KBC Bank). A prekvalifikációs eljáráson a belga bankon kívül még öt potenciális befektetőt érdemesített az ÁPV Rt. és a PM további versengésre (Bank of Ireland, ING, a portugál Eureko-csoport, a Westdeutsche Landesbank és a Signal Biztosító). Hosszas viták és alkudozások után az ÁPV Rt. igazgatósága és a PM úgy döntött, hogy csak két jelölt, a Bank of Ireland Group, valamint a belga–ír Kredietbank–Irish Life konzorcium tehet árajánlatot, míg a legkomolyabb versenytárs, az ING nem kapta meg ezt a lehetőséget. Az MNB, bár ellenezte a belgák kiválasztását, semmit sem tehetett a bejelentés előtti éjszaka meghozott döntés megváltoztatására.24

Az ÁPV Rt. tehát, miként az a Takarékbank esetében történt, most is gyorsan meghozta a döntést. A tranzakció a szokottnál bonyolultabb volt, mivel nem egyszerű részvényvásárlás történt. A belga–ír konzorcium ugyanis csak a jegyzett tőke 10%-át vásárolta meg – igaz, azt 567%-os rekordárfolyamon, mintegy 30 millió USD-ért, azaz kb. 6 Mrd Ft-ért. Ezzel egy időben 20%-os tulajdonossá vált a bankban az EBRD is, mert részvénnyé konvertálták az általa korábban nyújtott 30 millió dolláros alárendelt kölcsönt is. Ezt követően tőkeemelés történt. A belga–ír konzorcium és az EBRD azonban csak 105%-os árfolyamon vállalt tőkeemelést, ami gyakorlatilag megegyezett a törvényes minimummal. (Névérték alatt nem lehet tőkét emelni.) A részvényvásárlás és a tőkeemelés ráfordításait átlagolva úgy becsülhetjük, hogy a befektetők 140–150%-os árfolyamon jutottak a bank részvényeihez.25 A két másik nagybankhoz képest eredménynek mondható, hogy a bank eladásához az eladónak nem kellett garanciát vállalni a portfólióra, illetőleg a bank működésére.

Az állam, pontosabban az ÁPV Rt. tulajdonában 4,5 Mrd Ft-nyi pakett, valamint a két tb-önkormányzat számára zárolt további 3,1 Mrd Ft-os csomag maradt. Érdekes és tisztázásra váró részleteleme a K&H Bank privatizációjának, hogy mikor és miként került a bank részvényeinek egy nagyobb pakettje a Postabankhoz. Erre a Postabank szanálása kapcsán derült fény. Az ÁPV Rt. ugyanis 1998 folyamán 15,3 Mrd Ft értékben vásárolt K&H-részvényeket a Postabanktól.26

A privatizáció első ütemében a menedzsment tagjai – törvénytelenül, de nem példa nélkül álló módon – az összes részvény 1,5%-át jegyezték le. Az alkalmazotti részvényjegyzésnek a K&H esetében alkalmazott konstrukciója különösen nagy visszatetszést keltett. A privatizációs törvény ugyanis egyértelműen felső korlátot szabott a kedvezményes alkalmazotti tulajdonszerzésnek. Ez nem lehetett több, mint az éves minimálbér 150%-a. Ezt a szabályt az ÁPV Rt. vezetése – a korábbi gyakorlattól eltérve – ennél a tranzakciónál úgy értelmezte, hogy „a cégen belül szuverén módon osztják fel … a törvény biztosította tortát”.27 A K&H-nál pedig a vezetés úgy döntött, hogy ők saját maguknak nagyobb szeletet hasítanak.

A bank vezérigazgatója, Erős János egymaga 300 M Ft-nyi részvényt jegyezhetett 50%-os árkedvezménnyel, a banktól felvett hitellel. Ezzel a bank legnagyobb kisrészvényesévé vált. (Összehasonlításként érdemes megemlíteni, hogy a privatizáció alkalmából az OTP menedzserei és alkalmazottai maximálisan 225 ezer forint részvényvásárlási kedvezményben részesültek.) Igaz, a bankvezér szerepzavara nem sokáig tartott, mert részvényeit 270%-os árfolyamon már másnap értékesítette a bank tulajdonában álló K&H Brókerháznak. Így tehát Erős János 1 nap alatt tett szert 660 millió forint körüli árfolyamnyereségre! Hasonló, bár kisebb mértékű premizálásban részesült a bank több más vezetője is. Az alkalmazotti részvényjuttatásnak ez a formája és mértéke napokon belül ismertté vált a magyar pénzügyi berkekben, a napisajtó is hírt adott róla. Szabó Iván korábbi pénzügyminiszter 1998. március 10-én még az Országgyűlésben is interpellált az ügyben, a topmenedzsment eljárását az ÁSZ és a Bankfelügyelet is elítélte, és később megindult a bűnvádi eljárás is. Az új tulajdonosok – bizonyára nem véletlenül – csak a kormányváltás után, 1998. november 11-én váltak meg Erős Jánostól, majd ezt követően pár héten belül lecserélték a bank teljes felső vezetését is. Mint később kiderült, a banki menedzsmenttel kötött tőke- és hozamgaranciás ügyletek, illetve az ehhez hasonló tranzakciók 2 Mrd Ft körüli veszteséget okoztak a brókercégnek és ezen keresztül a belga anyabanknak.28

Innentől kezdve a K&H története kényszerpályán zajlott. Az ÁPV Rt. – bár többször is próbálta – nem volt képes elérni, hogy a belga többségi tulajdonos olyan állapotba hozza a bankot, hogy az a tőzsdére bevezethető legyen és így mód nyíljon az állami kézben maradt részvények értékesítésére. Az ÁPV Rt. keze meg volt kötve. A privatizációs szerződés kizárta, hogy 5%-nál nagyobb csomagot egyetlen vevőnek adjon el. A 9,5 Mrd Ft adózás utáni veszteséggel zárult 1999-es év után az ÁPV Rt. kénytelen volt elfogadni a belgák vételi ajánlatát: 120%-os árfolyamon 9,2 Mrd Ft-ért eladta megmaradt részvényeit (30%-ot). Ráadásul a belgák még arra sem voltak hajlandóak, hogy a 2000 márciusában megkötött megállapodás nyomán azonnal fizessenek. Lapjelentések szerint a részlegesen halasztott fizetés végső határideje 2000. december 15-e volt.29 A bank működőképességének megőrzése érdekében azonnal tőkét kellett emelni. Ez is 120%-on történt, így a bank jegyzett tőkéje 32,8 Mrd Ft-ra nőtt. Az írek 2001 februárjában szálltak ki a bankból – gyakorlatilag az ABN Amróval történt egyesülés előtti utolsó pillanatban. A hollandok 2005 végén vonultak ki a cégből. 40,2%-os részesedésüket 510 M euróért, a 2004. évi könyv szerinti érték kétszereséért adták át a többségi tulajdonosnak. 2006-tól tehát a K&H 100%-ban a belga KBC Bank tulajdonában volt.

17: Tőzsdére megy a K&H?

A belga tulajdonosok nem hoztak sok szerencsét a magyar leánybank számára. A 2008-ban az anyabank kis híján csődbe ment, a belga államnak kellett megmentenie. Ezt a támogatást az EU azzal a feltétellel engedélyezte, hogy a KBC magyar leányát bevezeti a tőzsdére. Ebből azonban 2011 nyaráig nem lett semmi, majd ekkor a belga tulajdonos hivatalosan is közölte, hogy nem tartja célszerűnek a tőzsdei bevezetést. A döntés mögött meghúzódó okok egyike bizonyára az volt, hogy a magyar bankokra kivetett különleges bankadó 2010-re mélyen lerontotta a pénzintézetek nyereségességét.30

A Mezőbank eladása. A felgyorsult bankeladások sorában botránymentes módon zajlott a Mezőbank31 magánosítása is. Két évvel azután, hogy a bank vezetőinek letartóztatás után, a fenyegető csődöt megelőzendő, az Agrobank beolvadt a Mezőbankba (9.5.5.), ez a pénzintézet – illetve ez a két pénzintézet – is gazdára lelt. A tranzakciót a Medgyessy Péter vezette Pénzügyminisztériumból vezényelték, az ÁPV Rt. vezetése semmiféle beleszólást nem kapott az ügyekbe, csak az eladás technikai részleteit bonyolította.

A fizetésképtelenségtől 1995 májusában 6,3 Mrd Ft-os állami tőkeinjekcióval megmentett Agrobank következő közgyűlésén, 1996. január 3-án a tulajdonos állam – vagyis akkor még Bokros Lajos pénzügyminiszter – 9 Mrd Ft-os államkötvény ajándékkal jelent meg. A korábbi bankkonszolidációs akciókból ugyanis pontosan ennyi állampapír maradt még a PM tarsolyában. „Ez az utolsó alkalom, hogy az állam segít” – mondta ekkor a pénzügyminiszter.

Hamarosan kiderült, hogy még távolról sincs vége az állami segítségnek. A bank kockázatosnak minősített hiteleiből még abban az évben – de már Bokros Lajos távozása után – bruttó értéken 16 Mrd Ft-nyit követelést telepített ki a Rizikó Kft. nevű társaságba. Az állam összesen 4,6 Mrd Ft garanciát vállalt arra az esetre, ha a Rizikó csak veszteséggel tudna túladni ezeken a kockázatos követeléseken. 1998 végéig ebből a garanciából közel 4 Mrd Ft-ot be is váltottak.32

1997 nyarán zajlott az értékesítési pályázat. A vevői érdeklődés elmaradt a várakozástól – mindössze két érvényes ajánlat érkezett –, viszont már önmagában az is sikernek mondható, hogy az eladás versenyeztetéssel történt. Az ÁPV Rt. a Takarékbank pályázatán alulmaradt GiroCreditet hirdette ki győztesnek. Az osztrákok a mezőbanki részvények 88,7%-áért 320 milliót ATS-t (4,8 Mrd Ft-ot) ajánlottak, s ezen felül 4 Mrd Ft-os tőkeemelést is vállaltak. Névértékre vetítve ez az ajánlat 172%-nak felelt meg. A másik vevőjelölt – az ugyancsak osztrák érdekeltségű, de magyar bankként pályázó – Raiffeisen Unicbank minden szempontból gyengébb ajánlatot adott be.33

Az adásvételi szerződés aláírására mégiscsak hónapokkal később került sor. A késés egyik oka az volt, hogy időközben a győztes GiroCreditet magába olvasztotta az ugyancsak osztrák Erste Bank, így ő lett a Mezőbank-szerződés végső aláírója. Komolyabb akadálynak bizonyult az a nem várt fejlemény, hogy a pályázatok beadása után két héttel kiderült: a Mezőbank ellen per folyik egy évekkel korábbi, a hejőcsabai cementgyár E-hiteles privatizációjához kapcsolódóan (ez volt az ún. Holder-bank ügy (3.3.1.)), méghozzá hihetetlenül magas, 34 Mrd Ft perértéken. Erről a vevőjelöltek korábban semmiféle hivatalos tájékoztatást nem kaptak. Nem is kaphattak, mert a pert indító, Kálmán János irányítása alatt lévő cég keresetlevele a Mezőbank értékesítési pályázatára beadott ajánlatok befogadását követően érkezett meg a bíróságra. A 34 Mrd Ft pedig úgy jött ki, hogy a felperes szerint ennyit ért akkor a gyár 60 Mrd Ft-ra becsült értékéből a tulajdoni hányadukra eső rész. E becslést a korabeli piaci szereplők közül többen túlzottnak vélték, és legfeljebb 7 Mrd Ft-ban maximálták a tulajdonrész értékének felső plafonját.34

Több hónapos alkudozás után a Pénzügyminisztérium úgy állapodott meg az osztrák vevővel, illetve az osztrák vevő támogatása érdekében fellépő osztrák pénzügyminiszterrel, hogy egy esetleges pervesztés esetén az ÁPV Rt. – egy bonyolult képlet szerinti mértékben – jogi garancia formájában (8.5.1.) részt vállal a kötelezettség kiegyenlítésében.35

Hogy ki csinált jó üzletet a Mezőbank eladásakor – az állam mint eladó, az Erste mint vevő vagy az Raiffeisen Bank, amelyik nem vette meg a bankot –, még nem lehet tudni. A privatizáció idején az auditorok 1 Mrd Ft-ra becsülték a bank céltartalék-szükségletét, 1998 végén azonban az Erste bécsi vezetői 5,5 Mrd Ft céltartalékot képeztettek a budapesti vezetőkkel. Ennyi pénz azonban nem volt a bankban, így az osztrák tulajdonos tőkeemelésre kényszerült.36

1	Mészáros (2011), Király (2015a), Nagy László (2016).
2	A rendeletet Pulai Miklós pénzügyminiszter-helyettes írta alá, az egész projekt az ő műve volt. Lásd HVG, 2020. ápr. 30., 42.
3	NSZ, 2004. márc. 24.
4	Az 1993. nov. 25-én megindult felszámolási eljárás még 2004-ben is folyt. Az Országos Betétbiztosítási Alap (OBA) ez alatt az idő alatt 262 M Ft kártalanítást fizetett a betéteseknek.
5	2000-ben a Rákóczi Hitelszövetkezet került felszámolásra. Az OBA a betéteseknek közel 300 M Ft-ot fizetett. 2010-ben is volt csőd: a „Jógazda” Szövetkezeti Takarékpénztár és az Általános Közlekedési Hitelszövetkezet bukott el. 2012 júniusában az ország 3. legnagyobb takarékja, a 17 ezer ügyféllel rendelkező Soltvadkert és Vidéke Takarékszövetkezet jelentett csődöt. Ez már komolyabb visszhangot váltott ki. A pénzintézet vezetőit a PSZÁF milliós bírságokkal sújtotta, a rendőrség pedig csalás gyanújával nyomozást indított (NG, 2012. aug. 8.; www.portfolio.hu, 2013. júl. 3.). Az Orgovány és Vidéke takarékszövetkezet menedzsmentje 2006 és 2014 között folytatott felelőtlen hitelezést, ezért az MNB a bank működési engedélyét megvonta, 2017 februárjában pedig hűtlen kezelés vádjával bíróság elé került a bank négy egykori vezetője.
6	Jogi és kockázati szempontból a takarékszövetkezetek és a köznyelvileg idesorolt hitelszövetkezetek helyzete eltérő volt. A hitelszövetkezet csak tagjai számára nyújthat szolgáltatást, a takarékszövetkezetnél azonban a szolgáltatások igénybevétele nem kötött tagsági jogviszonyhoz. A tagsági jogviszony minimum tulajdonosi szintjét jogszabály rögzíti.
7	MaNcs, 2013. júl. 11.
8	A cég 2015-ben ment csődbe, 16 ezer ügyfél károsodott, káruk 115 Mrd Ft volt (Emőd, 2016).
9	Király (2007).
10	Átnevezés után Pannon Takarék Bank.
11	Gál–Burger (2013).
12	Ennek a szövetkezetnek az alapító tulajdonosai Fáy Zsolt, Rostás Attila és Salamon János voltak. Ugyanez a három személy állt még 2014-ben is a jogutód Magnet Bank élén is. 2021-ben a Magnet Bank megvette a Sopron Bank Burgerland Zrt.-t.
13	A többi részvény a közel 100 takarékszövetkezet között oszlott meg. Ezek nem kerültek eladásra.
14	Pontosabban a DG Bank (95%) és az ugyancsak német tulajdonban álló Hungária Biztosító (5%) konzorciuma lett a pályázat nyertese. A biztosító azonban csak egy későbbi tőkeemelés után juthatott volna számottevő részvénytulajdonhoz (VG, 1997. ápr. 7.; VÜ, 1997. ápr. 7.).
15	HVG, 2012. szept. 22. Más források szerint az ár csak 4 Mrd Ft volt (MaNcs, 2012. nov. 22.).
16	Emőd (2016: 50–51).
17	2015. január 15-én azonban a svájci frank váratlan felértékelődése nyomán a brókercég, illetve üzletfelei akkora spekulációs veszteséget szenvedtek el, amely pár héten belül csődbe vitte a Buda-Casht (és több más brókercéget is).
18	Brückner (2016c: 95).
19	A folyamatról lásd Ószabó–Vajda (1999a) kétrészes tényfeltáró riportsorozatát, illetve Kende (2009) könyvét (id. mű: 28–31).
20	Lapjelentések szerint a K&H a bankkonszolidáció során összesen 74 Mrd Ft támogatást kapott különféle formákban (www.fn.hu, 2002. máj. 28.). Más forrás szerint viszont a bank 124 Mrd Ft értékű konszolidációs kötvényt kapott, szinte fillérre pontosan annyit, mint az MHB (HVG, 2003. aug. 16.).
21	Bokros Lajos valójában Mizsei Kálmánt szerette volna a vezérigazgatói székben látni, de ehhez a kormánypártok nem adták támogatásukat. Vélhetően azért, mert Fidesz-közeli szakembernek tekintették. Így tehát Erős kinevezését Bokros nem tudta megakadályozni, de arra módja volt, hogy Erős fizetését úgy állapítsa meg, hogy azzal vérig sértse bankártársát.
22	HVG, 1997. febr. 17., okt. 25. A magyar konzerv- és mélyhűtőipar privatizációjának első értékelését lásd Tulajdonalapítvány (1994a: 371–382).
23	Debreczeni (2013: 54).
24	www.fn.hu, 2002. máj. 28.
25	Az EBRD 1999 júniusában szállt ki a K&H-ból. A 18,19%-os részvénycsomag egyik felét a belga többségi tulajdonos, a másik felét a portugál Espirito Santo bank vásárolta meg (MH, 1999. jún. 9.).
26	Gansperger (1999: 840).
27	Lásd Szabó Pál vezérigazgató nyilatkozatát (VG, 1997. szept. 24.).
28	Erős János még 2004-ben is több napilapban nyilatkozott ezekről a régi „ügyek”-ről, és jogilag támadhatatlannak minősítette őket (NSZ, 2004. máj. 4.). A jogerős ítélet csak 2008 májusában született meg. Mozol 1 év felfüggesztett börtönbüntetést plusz 500 ezer Ft pénzmellékbüntetést kapott (Kende (2009: 31).
29	VG, 2000. márc. 9.
30	HVG, 2011. júl. 23.
31	Az 1986. december 17-én 1,2 Mrd Ft-tal létrehozott fejlesztési pénzintézet neve Mezőgazdasági Szövetkezetek Országos Pénzintézete Rt. volt. Ezt megelőzően az Országos Kölcsönös Támogatási Alap vagyoni betéteiből létrehozott Agroszöv volt az intézmény elnevezése. A bank tulajdonosainak száma kezdetben 1300 volt – valamennyi mezőgazdasági termelőszövetkezet. A pénzintézet 1989. január 1-től működött kereskedelmi bankként, és ekkor vette fel a Mezőbank nevet.
32	HVG, 1998. dec. 5.
33	VÜ, 1997. szept. 8.
34	https://24.hu/fn/gazdasag/1997/11/12/mez_bank_privatiz_ci_tobbet/
35	Csáki–Macher (1998) tanulmánya ezzel kapcsolatban okkal jegyzi meg, hogy az ÁPV Rt. garanciavállalása ebben az ügyben tulajdonképpen indokolatlan volt, minthogy a privatizációs szervezet csak a PM megbízásából és nem tulajdonosként járt el. A PM garanciavállalása viszont csak úgy lett volna lehetséges, ha pótköltségvetés készül. Ez ismét jó példa arra, hogy a pénzintézetek közös ÁPV Rt.–PM tulajdonlása mennyire szerteágazó és nehezen kezelhető anomáliákhoz vezetett. Lásd id. mű: 159; VG, 1997. nov. 13.
36	Ebben nagy szerepet játszott az öröklött E-hitel-állomány megítélése. A bécsi auditorok ugyanis nem fogadták el jó minőségű fedezetként az E-hitelek mögé helyezett garanciákat – pl. az adós cég gépeit, eszközeit vagy terményeit (HVG, 1999. dec. 18.).