A jelzáloghitelezés, azaz a jelzáloggal biztosított hosszú távú hitelezés kérdése a múlt század közepén merült fel először Magyarországon. A piacra történő termelés fokozatos elterjedésével egyre nagyobb igény mutatkozott a termőföld, illetve a mezőgazdaság hosszú távú finanszírozására. Az államosítást követően ezt a rendszert megszüntették, s csak az 1990-es rendszerváltás után vetődött fel újra a mezőgazdasági jelzáloghitelezés és intézményrendszerének felélesztése. Ezért hozták létre 1992-ben az Országos Kereskedelmi és Hitelbank kezdeményezésére a Földhitelintézeti Alapítványt, hogy előkészítse az új törvényi szabályozást, megvalósíthatósági tanulmányt készítsen az intézményrendszer kialakítására és működtetésére, továbbá javaslatot tegyen a kapcsolódó jogszabályok egyidejű módosítására. A szervezet vezetésével Tömpe Istvánt bízták meg. De hosszú évekig semmi sem történt.

 

 

Az FHB 2006-ban saját leánybankot alapított, hogy betörjön a kereskedelmi banki piacra, ahonnan olcsóbb lehet a forrásszerzés. Ezt követően a menedzsment még négy alvállalkozást hozott létre – vagyis összességében egy holdingstruktúrát – aminek az egyik funkciója nyilvánvalóan az volt, hogy átláthatatlanná tegye a viszonyokat, s ezzel lassítsa a privatizációt (lásd Dunaferr-modell).

 

Első kísérlet. 1999 szeptemberében az ÁPV Rt. nyilvános pályázatot hirdetett meg az FHB privatizációjára. Komoly érdeklődés ellenére a tendert az ÁPV Rt. novemberben végül eredménytelennek nyilvánította. Egyrészt azért, mert a Fidesz egyre inkább privatizációellenes retorikát képviselt a nyilvánosság előtt, de talán ennél fontosabb szempont volt, hogy a Fidesz vezette kormány új, nagyszabású lakáshitelezési programot készített elő, és ebben akart szerepet adni az FHB-nak.

 

Második kísérlet. A 2002-es választások után arról volt szó, hogy az új kormány gyorsan értékesíti az FHB-t – méghozzá szakmai befektetőnek. Ennek megfelelően került kiválasztásra az ÁPV Rt. tanácsadója, a Concorde Rt. – még 2003 januárjában. A magánosításra való felkészülésként is lehet értékelni, hogy ezt követően az FHB megnövelte sajátrészvény-hányadát. Hírek szerint a Concorde – többek közt svájci mintára – bizonyos részvényhányadot a társaság partnerbankjai és vélhetően biztosítói számára kívánt juttatni. A partnerek egy része a sajtónak név nélkül tett nyilatkozataiban érzékeltette is: „kisemmizésként”, a költségekkel felépített üzleti kapcsolatból való visszavonulásként élné meg, ha mellőznék őket az új tulajdonosok között. Az előre kiszivárgott koncepciónak megfelelően májusban megtörtént a fordulat: az FHB részvényeinek tőzsdei úton történő értékesítéséről hozott határozatot a kabinet, egyben beígérve egy 2,5 Mrd Ft-os alaptőkeemelést és a magánosítás év végéig történő befejezését is. Pár héttel később a kormány máris visszakozott. Hirtelenjében valaki kiderítette, hogy csak 49%-ot kínálnak eladásra, mert a többségi állami tulajdon fennmaradása a feltétele annak, hogy a hitelminősítők a jövőben is fenntartsák a bank adósságainak kedvező minősítését. Végül ez a terv valósult meg, így 2003. november 24-én az FHB-t bevezették a BÉT-re. A papírt a kisbefektetők 4300 Ft-ért, az intézményi befektetők 4900 Ft-ért vásárolhatták meg,1 miközben az ÁPV Rt. a tervezettnél valamivel több részvényt volt kénytelen megtartani, miután a kiszemelt nagybefektetők közül csak kevesen éltek a lehetőséggel (pl. ÁB-Aegon, Allianz Hungária, CIB, IEB), és ők sem igényelték a maximumot. A bank alkalmazottainak is jutott 9%-nyi részvény. Ők féláron vásároltak. Az ÁPV Rt. bevétele 19,9 Mrd Ft volt.

 

Harmadik kísérlet. Az újabb eladási kísérlet 2005 májusában kezdődött. Ekkor döntött arról az ÁPV Rt., hogy nyilvános egyfordulós tanácsadói pályázatot ír ki az 50% + 1 szavazat tulajdoni arányt megtestesítő részvénycsomag eladására. A menedzsment – ahogy ez általában szokás – megpróbált ellenállni. A bank vezérigazgatója még a legutolsó munkanapját töltő Draskovics Tibor pénzügyminiszternél is lobbizott, hogy ne kelljen „megválnia” a részvényektől. A menedzsment a Richter eladása során kipróbált, „részvényre átváltható kötvény” konstrukcióját próbálta ráerőltetni a PM vezetőjére.2 A PM egy ideig ellenállt, ami érthető, hiszen ez a konstrukció valójában burkolt hitelfelvétel, emiatt az EU statisztikusai bele is számítják a deficitbe és az eladósodásba. Azután mégis az FHB-s menedzsment nyert: júliusban visszavonták a korábbi – egyébként titkos – kormányhatározatot, és emiatt a privatizációs tanácsadási pályázatot is le kellett állítani.3 2006 nyarán azonban mintha megint történt volna valami: az ÁPV Rt. asszisztálása mellett az Allianz Hungária felvásárolta a CIB és más részvényesek által értékesített, „B” típusú szavazatelsőbbségi részvények egy részét, és így 11%-os részesedésével közel került ahhoz, hogy meghatározó szavazati súlya legyen a társaságban. Mint később kiderült, ez döntő jelentőségű fejlemény volt.4

 

Negyedik kísérlet. 2006 őszén minden kezdődött elölről – és a korábban megszokott kapkodással. A kormánydöntés október 31-én született. Ezt követően az ÁPV Rt. annak rendje-módja szerint kiírta a zártkörű, öt cég felé meghirdetett tanácsadói pályázatot, majd egy héttel később a kormány úgy döntött, hogy a bankot csak szakmai befektetőnek kívánja eladni, így tulajdonképpen alternatív javaslatokat szállító tanácsadóra sincs igazán szükség.

 

Ötödik kísérlet. 2007 tavaszán megint napirendre került a bank privatizációja, de még az első lépés – a tanácsadói pályázat kiírása – is hosszasan húzódott. Ennek sok oka lehetett, köztük bizonyára az is, hogy időközben a bank profitabilitása 2006-ban és 2007 első felében is jelentősen csökkent. Végül a Raiffeisen Bank tanácsadó cége nyerte el a megbízást – egy olyan cég, amelynek ez irányú tapasztalatai minimálisak voltak. Látszólag mégsem ez volt az előrehaladás fő akadálya, hanem az, hogy 2007 nyarán lejárt az ÁPV Zrt. IG mandátuma, az új utódszervezet kialakítása pedig késett, így nem volt, aki döntést hozzon. Nyilván a sikeres privatizációra várva, 2007 áprilisában az OTC-piacon 9,9%-os részesedést szerzett a bankban az osztrák Vienna Capital Partners (VCP) kockázati alap, melynek fő tulajdonosa és közvetlen irányítója a magyar tőkepiac egyik ismert befektetője, Heinrich Pecina volt.

 

 

 

Az FHB ugyanis a későbbiekben sem tudott stabil növekedési pályára állni. Újabb és újabb egyszeri tőkejuttatásokra volt szüksége, két ilyen injekció között pedig mindig csökkent a bank saját tőkéje. 2012 őszén akkora volt a baj – ti. a bank alaptőkehiánya –, hogy az MNV Zrt. titokban, egy külföldi strómancégen keresztül mintegy 30 Mrd Ft értékben FHB-kötvényeket volt kénytelen vásárolni. (Ezt persze nemcsak a hazai versenytársak, de az EU is rossz néven vette volna, ha a strómanügylet már akkor kiderül.) De ez sem volt elég segítség. Nyilvános – nem eltitkolt – kötvényjegyzés útján 2013-ban három menetben alárendelt kölcsöntőkéhez juttatta a kormányzat a bankot (≈ 45 Mrd Ft), majd 2014 elején is kellett némi friss pénz (≈ 3 Mrd Ft) – bár azt hivatalosan egyszer sem közölték, hogy a magyar állam megbízásából melyik intézmény is volt az, amely ezeket a kötvényeket lejegyezte. Piaci információk szerint feltehetően az MFB, illetve az MNV Zrt. volt a titokban tartott vásárló.11 A következő segítség az volt, hogy Magyar Posta Zrt. 28,5 Mrd Ft-ért megvásárolta az FHB részvényeinek 49%-át, ami nyilvánvalóan irreálisan magas ár volt egy olyan bank kisebbségi részvényeiért, amely soha nem termelt nyereséget. Csakhogy ekkor már a Posta élén olyan vezetők álltak, akik korábban az FHB legfelső irányítói köréhez tartoztak – vagyis a fő tulajdonos, Spéder Zsolt emberi voltak. Ezzel a megoldással a tőkehiányos FHB két viszonylag tőkeerős partnert is kapott, az állami tulajdonú Postát és a vele szorosan összefonódó takarékszövetkezeti integrációt (10.5.7.). De a banknak még ez sem volt elég: 2015 végén a takarékbankok további friss pénzt, 30,5 Mrd Ft adtak az FHB-nak tőkeemelés címén.