A bank csődje is tipikus történet: a több állami tulajdonú kereskedelmi bankban is hasonló okok vezetettek az alaptőke elvesztéséhez, legfeljebb a mértékek és az arányok voltak különbözőek. A tanulságokat érdemes Princz Gábor egyik vetélytársától, a Bankár Kft. vezetőjétől, Kovács Gábortól kölcsönzött idézettel összefoglalni:

„Ki válthatja le Önt, ha rosszul dolgozik?” – kérdezték akkor a 32 éves, MNB-s múlttal induló új elnök-vezérigazgatótól, Princz Gábortól a HVG munkatársai. „A 94 részvényes a főnököm. És csak indirekt módon a pénzügyi kormányzat” – hangzott a magabiztos válasz. És ez így ment 10 éven át. A bank alapításakor ebben semmi kivételes nem volt: ilyen volt egy sor más kisbank tulajdonosi szerkezete is.

A porlasztott részvényesi struktúra mindvégig fennmaradt. 1997 elején a Magyar Posta és az osztrák postabank mellett a tulajdonosok között találhattuk az MVM-et, a TVK-t, a Generali Biztosítót, Százhalombatta önkormányzatát, a Bankár-B Befektetési Rt.-t. 1998 áprilisában a 10 millió forinttal, illetve annál nagyobb részvénnyel bíró tulajdonosok száma 58 volt! De bármit nyilatkozott is Princz Gábor, a magyar állam közvetve-közvetlenül mindvégig benne volt a bankban. És nem csak a Postán keresztül. 1991-ben az ÁVÜ-nek 20,1%-os tulajdoni hányada volt, s ezzel egyike volt a meghatározó tulajdonosoknak. Később ezek az ÁVÜ-részvények kerültek a tb-önkormányzatokhoz – megint csak hasonlóan ahhoz, ahogyan az OTP esetében történt.

A bank 10 éves működése során öt alkalommal hajtott végre sikeres alaptőke-emelést, de akadt néhány teljesen sikertelen kísérlet is. 1995–98 között az új források közel háromnegyedét – mintegy 30 Mrd Ft-ot – közvetve az állam biztosította. Más esetekben a tőkeemelés részben fiktív tőkeemelés7 volt. Vagyis az történt, hogy a bank a betétesek pénzét olyan ügyfeleknek juttatta, akik ebből a pénzből a bankban tőkerészesedést vásároltak. Természetesen egy ilyen tranzakció csak úgy mehetett végbe, hogy a bank ügyfele ezen közvetlenül ne veszítsen – máskülönben nem vállalkozott volna erre a szerepe. A bank szempontjából viszont az ilyen fiktív tőkeemelések folyamatos veszteségtermelők voltak, hiszen a betétesek a pénzük után kamatot kaptak, miközben a „kihitelezett” forrás egyetlen fillér profitot sem fialt.

Az 1990-es tőkeemelés eredményeként a PB némi külföldi tőkét is kapott. Ettől az időponttól kezdve a PB magáncégnek tekintette önmagát, aminek – egyebek mellett – azzal is jelét adta, hogy az Állami Számvevőszék munkatársait a menedzsment a szó szoros értelmében kitessékelte a bank központi épületéből.8 1992 őszén az ÁVÜ IT-je egy alkalommal már, egyhangú döntőssel, meg is szavazta Princz leváltását, de azután – az egyik IT-tag visszaemlékezése szerint – ezt a döntést Antall József visszavonatta.9 A bank annak is ellenállt, hogy függetlenséggel bíró, nemzetközi auditor cégek lássák el a könyvvizsgálói munkát. Ez így ment egészen 1996-ig.10

1998 tavaszán Princznek még egy ötlete volt: az akkor már privatizált K&H bankkal szeretett volna fúzióra lépni. Ha a K&H beszáll a Postabank tőkeemelésébe, az még nem bekebelezés, és ő is megtarthatja vezérigazgatói pozícióját. Ez a terv a K&H magyar vezetésének is tetszett volna, de végül nem valósult meg. Máig sem világos, hogy mi állt ennek útjában. A Postabank monográfusa szerint a Pénzügyminisztérium.16

Tízéves működése során a Postabank tudatosan építette szerteágazó szponzori kapcsolatait is – a sporttól a kultúráig. De Princz Gábor elnök-vezérigazgatónak arra is volt gondja, hogy a politikai elit számos tagját anyagilag is lekötelezze: olyan időkben osztogatott „VIP-ügyfeleknek” milliós személyi kölcsönöket 10%-os kamatra, amikor az átlagügyfélnek a bank 30%-os kamatot számolt fel. Mindezt a köznyelvi felfogás korrupciónak, a jog nyelve befolyással való üzérkedésnek fogta fel. Ezek az ügyek a korrupcióról szóló fejezetben (9.5.3.) kerülnek majd bemutatásra.

A dráma utolsó felvonása február 27-én, egy hétvégén kezdődött, amikor az ország különböző pontjain – a PB fiókjaiban, a postákon és a pénzkiadó automatáknál – a betétesek tömegesen megkezdték pénzük kimenekítését. Néhány nap alatt 26 Mrd Ft-ot vontak ki a bankból, majd a következő napokban még 41 milliárdot. Három nap alatt a betétek közel egyharmadát vitték el.18 Máig nem világos, hogy pontosan mi történt. Annyi bizonyos, hogy 1997 elején előbb a külföldi, majd később a magyar tulajdonú hazai bankok is csökkentették a PB számára bankközi hitelek felvételekor megállapított limitjét. Hogy ez miként tudódott ki és miért generált pánikot, azt a rendőrségi vizsgálat sem tudta kideríteni.19

Első ijedtségében a Horn-kormány – a központi költségvetés garanciavállalásával (12 Mrd Ft), portfóliócserével (11 Mrd Ft), illetve tőkeemeléssel (24 Mrd Ft) – több csatornán keresztül, közvetve és közvetlenül is megtámogatta a bankot.20 A közvetett támogatások sorába tartozott a Pénzintézeti Központ Banknak (PK Bank), a Polgári Banknak (6.9.12.), valamint a Dominancia befektetési társaságnak (7.2.2.) az ÁPV Rt. és az Egészségbiztosítási Önkormányzat segítségével lebonyolított beolvasztása is. E számlák végösszege már önmagában is meghaladta az MHB által addig tartott 105 Mrd-os „konszolidációs csúcs”-ot,21 és ezt tetézte még az 1998 végén juttatott 149 Mrd Ft-os támogatás.

1998 áprilisában, tehát még a választások előtti utolsó pillanatban, a Medgyessy Péter vezetett Pénzügyminisztérium döntött a társaság közgyűlésének összehívásáról. Egy hónappal később így került sor arra, hogy a PM 18,6 Mrd Ft-tal „beszállva”, 140%-os árfolyamon számított, zártkörű tőkeemelést hajtott végre a bankban. Ezzel a 75%-ot is meghaladó, közvetett állami tulajdonhányad jött létre. Ez azért volt fontos, mert a PB alapszabálya szerint a menedzsmenttel kapcsolatos személyi döntésekhez a közgyűlésen leadott szavazatok 75%-ára volt szükség. Princz még tett egy kétségbe esett kísérletet arra, hogy – idézzük – „egy Jersey-szigeten bejegyzendő obskúrus társaság, majd pár hét múlva egy Man-szigeti bejegyzésű kétes társaság 40 százalék körüli tulajdoni részesedést szerezzen […] a bankban”.22 Egy bonyolult tőkeemelési konstrukcióval, a 300 millió USD-re rúgó, maradék orosz államadósság levásárlásának ügyét bekapcsolva, az angol Singer–Friedlander befektetői csoport mögé bújva, magyar vállalkozók – akik elsősorban a szocialista Máté László érdekköréből verbuválódtak – megpróbáltak akkora részvénypakettet megszerezni, hogy mégse alakuljon ki 75%-os állami majoritás a bankban. Ezt a nehezen átlátható, sok kockázattal terhes megoldást végül az ÁPTF és a PM visszautasította. De ahhoz nem volt meg az elszántság, hogy elmozdítsák a Princz-féle vezetést és ezt előre be is jelentsék. Végül a nagy sietséggel összehozott tranzakció nem sikerült, mert az osztrák–izraeli vállalkozó pénze 24 órás késéssel érkezett meg Budapestre, ezt az MNB regisztrálta, majd alarmírozta a Pénzügyminisztériumot. Így a késedelem ürügyet adott az ÁPTF-nek az egész tranzakció érvénytelenítésére.23

Mint már említettük, a veszteségek „eltüntetésére” az állam gyakorlatilag nullára szállította le az alaptőkét (a 10 000 Ft névértékű részvényeket 5 Ft-ra csökkentette), majd 152 Mrd forintos (760%-os árfolyamon végrehajtott) tőkeemelést eszközölt. A PM 17,47 Mrd, az ÁPV Rt. 2,6 Mrd Ft névértékű törzsrészvényt vásárolt. A bank veszteséggel értékesíthető eszközeit két work-out cégbe tették.35 Összességében az 1998 utolsó napjaiban lebonyolított tranzakciók 192 Mrd Ft-ba kerültek a költségvetésnek. Ezt az óriási összeget a PM túlnyomórészt hosszú lejáratú államkötvény (132 Mrd Ft), kisebb részben pedig (50 Mrd Ft) készpénz formájában teremtette elő. Számos szakértő kezdettől fogva úgy gondolta, hogy a bankot alaposan túlkonszolidálták, vagyis a tényleges vagyonvesztés kevesebb volt, mint 152 Mrd Ft. Az SZDSZ erre hivatkozva parlamenti vizsgálóbizottság felállítását is javasolta. Bár az erre vonatkozó döntés megszületett, végül a bizottság mégsem végzett érdemi munkát, mert a kormánytöbbség nem küldött tagokat a bizottságba és nem szavazta meg elnökét, Eörsi Mátyást sem. Mint az ügy egyik krónikása írta: „emiatt máig él a gyanú, hogy Orbánék szándékosan konszolidálták túl a Postabankot, hogy a fölösleges 50 milliárdot aztán a megfelelő módszerekkel a saját pártjuk (és zsebük) irányába csatornázzák el”.36

A hazai bankprivatizációk történetében ezúttal váratlan fordulat történt. Nem a menedzsment, hanem a kormány – ezen belül is a miniszterelnök – személyes véleménye érvényesült. Az OTP-be történő beolvasztás ötlete ugyanis nyilvánvalóan visszamenőlegesen is leértékelte a PB új menedzsmentjének kétéves munkáját. (Bárki joggal mondhatta volna, az OTP-be történő beolvasztást 1998 nyarán is végre lehetett volna hajtani.) Auth Henrik vezérigazgató és helyettese, Urbán László azonnal lemondott, és a bankszakma szűk körében az is köztudottá vált, hogy az IG elnöke – az Orbán család közeli barátja – sem értett egyet a miniszterelnök döntésével. Végül az OTP is csak 2001 februárjában tette meg – a kiszivárgott hírek szerint – névérték alatti, 24–26 Mrd Ft-os vételi ajánlatát. Sőt, még ezt az ajánlatot is csak úgy adta, hogy jelentős mértékű állami garanciákat kért az át nem vizsgált eszközökben rejlő kockázatok, valamint minden múltbeli kötelezettségvállalásból fakadó esetleges veszteségre. Arról is szóltak meg nem erősített lapjelentések, hogy az OTP nem készpénzzel, hanem saját részvényeivel kívánt volna fizetni.38

A váratlan fordulatot azután még egy meglepő esemény követte. A kormány 2001 márciusában elutasította az OTP ajánlatát, és javasolta a Magyar Postával (MP), illetve a Jelzálog- és Földhitelbankkal való összevonást. (Az ötlet egyébként nem volt új, a PB 1988-as megalakulásakor az alapító Posta azt szerette volna, hogy az új bank az OTP vetélytársa legyen.39) A 2001 áprilisában megtartott közgyűlés már ennek a stratégiának a jegyében zajlott: a bank teljesen kicserélt igazgatóságába és felügyelőbizottságába nagy számban kerültek be az MP emberei, jóllehet a közgyűlés időpontjában az MP még csupán néhány ötforintos névértékű Postabank-részvénnyel rendelkezett.40 Ehhez ugyan több törvénymódosításra is szükség volt (s ez nem ment teljesen simán) – de végül a kormány annak ellenére képes volt szándékait érvényesíteni, hogy jogi értelemben az MP 2002 folyamán – fokozatosan – mégis birtokon belülre került.

A kudarc egyik oka az lehetett, hogy az MP vezetője, Kalmár István maga is Princz Gáborhoz hasonló, birodalomépítő ambíciókkal rendelkezett, s a cél érdekében nekitámadt a Pénzügyminisztériumnak is.

Nyilván ez a tulajdonjogi bizonytalanság is hozzájárult ahhoz, hogy a bank vezérigazgatói székében egymást váltották a vezetők: a Fidesz kormányzása idején, 1998 és 2002 januárja között, négyen (Auth Henrik, Hegedűs Gyula, Kolláth György, Magyar István) töltötték be ezt a funkciót. A Fidesz-kormány bukása után a PB ismét új helyzetbe került. A Medgyessy-kormány első dolga volt, hogy a Magyar Postához kapcsolódó szálakat elvagdosta, az ÁPV Rt.-nek alárendelt, teljesen megújított menedzsmentet állított a bank élére és kilátásba helyezte a gyors privatizációt. 2002. szeptember 30-tól a Posta is az ÁPV Rt. irányítása alá került, így közvetve és közvetlenül egyaránt a PM lett a bank meghatározó tulajdonosa.

Az első fordulóban, 2003 júniusában hat érdeklődő adta be ajánlatát, öt Magyarországon működő kereskedelmi bank, valamint az a konzorcium, amelyet Bartha János szervezett.45 Az első fordulóban 65–67 Mrd Ft-os ajánlati árszinttel az Erste és a HVB Bank Hungary futott be az első helyre. A legkevesebbet az OTP ajánlotta, 45 Mrd Ft-ot. 50 Mrd Ft körüli ajánlattal a Citibank és a Budapest Bank volt a második-harmadik, és állítólag ezt az árat kínálta a formai okok miatt kiesett Bartha-féle konzorcium is. Pedig a PB bank menedzsmentje számára ez lett volna a legvonzóbb ajánlat, hiszen ez volt az egyetlen pályázó, akitől remélni lehetett, hogy a bankot – vezetőivel együtt – egyben tartja. Minden más vevő esetében világos volt, hogy a PB-t be fogja olvasztani az anyabankba. A top menedzsment mégsem tett egyetlen szalmaszálat sem keresztbe önnön érdekeik védelmében. Más bankok gyakorlatához képest ez mindenképpen dicséretes.

A második forduló előtt az ÁPV Rt.-nek „hirtelen” eszébe jutott, hogy szüksége van egy második vagyonértékelőre. Ezt is megpályáztatták, elvégeztették, s végül 51 Mrd Ft-os értéket kaptak. Óriási meglepetés volt, hogy a második fordulóban már csak három pályázó adott be érvényes ajánlatot, az Erste (€ 400 millió ≈ 101,3 Mrd Ft), a HVB (85,1 Mrd Ft), valamint a Budapest Bank (62,2 Mrd Ft) – az OTP, bár megjelent, nem tett ajánlatot.46 Az egybegyűlt banki képviselők és a sajtó képviselői előtt az OTP második embere – mindenki teljes elképedésére – egy rövid közleményt olvasott fel csupán, miszerint ők nem kívánnak részt venni a további vetélkedésben. Így az ÁPV Rt. igazgatósága az osztrákokat hozta ki győztesnek.

Nem kétséges, hogy önmagában véve – az előzményektől minden szempontból eltekintve – a PB privatizációja nagy siker volt. Az eladási ár messze meghaladta a várakozásokat, az értékesítési folyamat mentes maradt a botránytól. Ebben – a már említetteken túl – még három tényező szerencsés egybeesése segített:

A rendőrség öt éven át vizsgálódott, és csak 2004-ben került sor vádemelésre. Az első vádirat 36 Mrd Ft hűtlen kezelésről szólt, míg a második vádirat a Budai Hengermalom Kft.-nek nyújtott 300 M Ft-os hitelhez kapcsolódott.50 A pert 2004 októberében kezdte meg a Tocsik-per kapcsán már hírnevet szerzett Diós Erzsébet bírónő tanácsa a Fővárosi Bíróságnál. A másik vádiratban csak Princz Gábor volt az érintett, eszerint ő legalább 121 M Ft-os vagyoni hátrányt okozott a Postabanknak azzal, hogy a piaci ár csaknem duplájáért vásárolta meg a Budai Hengermalom Kft. felét. A közvélemény számára nem kis meglepetést okozott, amikor 2006 nyarán a bíróság – első fokon – bűncselekmény hiányában mind a hat vádlottat, valamennyi vádpont alól felmentette.51 A jogerős, harmadfokú ítélet 11 év után, 2009-ben született meg. Az egész ügy végül hanyag kezelés vétségének minősült, s ezért Princz 3,6 M Ft, három helyettese 1,5-1,5 M Ft büntetést kapott, továbbá osztozniuk kellett a rájuk kirótt 3,4 M Ft perköltségen.52 Hosszú éveken át nem zárult le a magyar állam és három könyvvizsgáló cég – a Deloitte, a Prudentia és az Arthur Andersen – polgári peres úton folytatott vitája sem, melynek tétje 170 Mrd Ft volt. A felperes, a magyar állam, mint a Postabank meghatározó tulajdonosa, ugyanis arra hivatkozott, hogy a könyvvizsgálók folyamatosan félretájékoztatták a bank valós helyzetéről. 2009 tavaszán a Fővárosi Ítélőtábla, majd 2010 februárjában a Legfelsőbb Bíróság – a magyar állam által elkövetett formai hibára hivatkozva – jogerősen teljes mértékben a könyvvizsgálóknak adott igazat, sőt még 500 M Ft perköltséget is megítélt az alpereseknek, amit a magyar államnak kell állnia.53 Ennek ellenére a per eggyel lejjebbi szinten, a Fővárosi Bíróságon az Arthur Andersen ellen 2011 januárjában újrakezdődött.54

Pár hónappal később az ÁPV Rt. 4,5 Mrd Ft-ért visszavásárolta az egész PK-t. A PK visszavásárlásának valódi indokait nem könnyű feltárni. A legvalószínűbb magyarázat, hogy a döntés pillanatában az ÁPV Rt. vezetői – közvetlenül, illetve kisebb ipari finanszírozó bankokon keresztül – a PK likvid forrásait elsősorban a borsodi iparvidék szanálására kívánták felhasználni. Másik magyarázatként arra gondolhatunk, hogy a PK megvásárlása az akkor még privatizációra készülő MBFB számra 4,5 Mrd forintnyi készpénzjuttatást jelentett. Szó volt arról is, hogy a PK afféle „bankkórház” vagy „híd-bank” szerepben részt vállalna, más kisbankok feljavításában.

Ezen a ponton a PK története összekapcsolódott a Polgári Bank (PB) önmagában is hányatott sorsával. Az előzmények a csődbe ment Ybl Bankig nyúlnak vissza, melynek felszámolásáról 1992 szeptemberében született döntés. A felszámolás alatt álló bank eszközeit a Budapest Bank megvásárolta, majd a pénzintézet Polgári Bank néven folytatta működését.59 Ez tehát még Bokros Lajos elnök-vezérigazgatósága idején történt, de a PB-t több év alatt sem sikerült életképessé tenni. A BB új tulajdonosai – a GE és az EBRD – tettek ugyan kísérletet arra, hogy eladják a feleslegessé vált PB-t, és a PB menedzsmentje kész is lett volna a bank kivásárlására, de ez a megoldás a bankfelügyelet ellenállásán megbukott. Ilyen előzmények után érthető, hogy a BB új tulajdonosai ragaszkodtak ahhoz, hogy a Pénzügyminisztérium – az állami garanciavállalás keretében – 1,1 Mrd Ft-ért visszavásárolja a PB-t. Ez úgy történt, hogy a PK nyomban megvásárolta a PB-t, ugyancsak 1,1 Mrd Ft-ért. Így tehát ez a kör a PM számára nullszaldósan zárult.

A következő körben, 1997 őszén maga a PK került eladásra. Az ÁPV Rt. által meghirdetett pályázat egyetlen indulója és nyertese az a 10 tagú, hazai befektetői konzorcium lett, amelyben a tagok többsége valamilyen szálon a Postabankhoz kapcsolódott.60 A pályázók egyfelől ügyesen jártak el: a bankfelügyelet engedélyezési eljárását azzal kerülték meg, hogy egyetlen tulajdonos sem jutott 10%-nál nagyobb részesedéshez. A hitelintézeti törvény előírásait tekintve, formai értelemben a PK eladása szabályos volt, s a 3,8 Mrd Ft névértékű, a szavazatok 61,67%-át megtestesítő részvénycsomagért61 kapott 6,2 Mrd Ft-os vételár, első ránézésre, jónak mondható: a jegyzett tőkéhez viszonyított 162%-os árfolyam inkább magas volt, mint alacsony. Ha azonban azt is figyelembe vesszük, hogy a PK vevője a társaság tárcájában lévő saját részvényekhez is hozzájutott, akkor azt kell látnunk, hogy a vevő végül is 139,4%-os árfolyamot fizetett a 95%-os csomagért. Mi több, a PK jelentős jegyzett tőkén felüli saját vagyonnal rendelkezett (készpénz és ingatlanok formájában), s ezért a saját tőkéhez viszonyított 89%-os árfolyam már más ítéletre készteti a külső megfigyelőt. Másfelől viszont a pályázók súlyos hibákat is elkövettek, amiért valójában az egész pályázatot érvényteleníteni kellett volna. Egyebek között az ÁSZ azt is feltárta, hogy a 10 tagú konzorcium pályázata eleve érvénytelen volt tekintettel arra, hogy a magyar és az angol nyelvű pályázatban szereplő árajánlat egymástól 1,44 Mrd Ft-tal eltért egymástól.

A vevők úgy teremtették elő a vételárat, hogy abban a Postabank nyújtott segítő kezet, s ezért cserébe, a hitelek fedezeteként opciót kapott a részvényekre. Ezzel az opcióval azután élt is – nem is tehetett volna mást –, így a PK részvényeinek 95%-a a PB-nél landolt. 1998 márciusában került napvilágra, hogy nem sokkal a privatizáció után a PK készfizető garanciát vállalt a PB rossz hiteleire. A PK Bank és a PB összefonódása addigra már nyílt titok volt. Azt azonban 1998 májusáig sikerült titokban tartani, hogy a PK a garanciavállalás kapcsán szabálytalanságok sorozatát követte el. Amikor ez kiderült, az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet (ÁPTF) bankfelügyeleti biztosokat rendelt ki a pénzintézethez.62

Az állami segédlettel ügyesen koreografált színjáték valójában a Postabank konszolidációját szolgálta, és ezzel a bank menedzsmentje is tisztában volt. De mivel jól megfizették őket, hallgattak. A PK vezetése egyébként – minden felhatalmazás és szerződéses alap nélkül – a PK-hoz tartozó altársaságok dolgozóinak is juttatott a PK részvényeiből. Összesen 582 fő kapott a kedvezményből, jóllehet a PK tényleges létszáma 216 fő volt csupán.

Izgalmasan alakult a Realbank sorsa is.65 Ez a bank eredetileg a Budapest Bank (BB) leányvállalata volt, amelyet a BB 1989-ben alapított szakosított pénzintézetként. 1992-ben – majd tíz éven át perben vitatott körülmények között – a Czakó András vezette menedzsment, önállósította magát.66 Nekik ugyanis nem tetszett, hogy a BB a céget a Konzumbanknak kívánta eladni. Szándékukat úgy valósították meg, hogy a BB-től – hitelből finanszírozva a tranzakciót – megvették a részvények jelentős részét azt remélve, hogy a részvényeket tovább fogják tudni adni lakossági kisbefektetőknek. Ez persze feltételezte, hogy a bankról csak megnyugtató információk lássanak napvilágot – így a bank menedzsmentje tudatosan lemondott az állami konszolidáció lehetőségéről. Jöttek is a kisbefektetők, de nem elegen, s az elért eladási ár sem volt megfelelő. Egy évvel később a menedzsment meggondolta magát, és beállt az állami konszolidációt igénylő bankok sorába. De addigra már késő volt, főként ahhoz, hogy a bank menedzsmentje feltételeket szabjon a kormánynak.67 Így tehát a Realbank kimaradt a bankkonszolidáció második hullámából.

Ettől kezdve a bank folyamatosan előremenekült. Bár az első híradások az ingatag pénzügyi alapokról már 1992-ben megjelentek,68 a bank pilótajátékra emlékeztető kötvénykonstrukciókkal, vállalatszerzéssel, kereszttulajdonlással69 és a mérlegek manipulálásával70 képes volt folyamatosan növelni mérlegfőösszegét. A kibontakozás lehetséges útjait jelezte, hogy a bank tulajdonosai között 1998 elején megjelent a Bankár Rt. (10%), míg maga a Realbank 10%-ban a Postabank tulajdonosa lett.

A bank sorsa az 1998. évi választások után pecsételődött meg. Egyrészt az történt, hogy a PM névértéken megvásárolta a Realbanktól a Postabank kisebb részvénycsomagját, amire azért volt szükség, hogy a PM kezében együtt legyen a Princz Gábor leváltásához szükséges 75%. Ez az akció a Realbank számára látszólag kedvező volt, hiszen névértéken el tudta adni a Postabank amúgy értéktelen részvényeit. Csakhogy a Realbank bírta a Postabank korábbi ígéretét, miszerint Princz Gáborék pár hónappal később jóval a névérték felett vették volna meg tőlük ugyanezt a csomagot. Így tehát a Realbank cash flow-ja nem javult, hanem számottevően romlott a Pénzügyminisztériummal kötött „üzlet” nyomán.

Mindettől nem függetlenül a hatósági felügyeletet ellátó ÁPTF is döntésre szánta el magát. 1998 júliusában bankfelügyeleti biztost állított a bank élére, és határidőt szabott a céltartalékok megképzéséhez szükséges tőkeemelésre. Ám minthogy az ehhez szükséges 3 Mrd Ft nem állt rendelkezésére, az ÁPTF irányítása mellett a bankot az Országos Betétbiztosítási Alap (OBA) konszolidálta. Szeptember elején először a névérték 1%-ára szállították le a bank jegyzett tőkéjét – ezáltal a korábbi tulajdonosok gyakorlatilag elvesztették vagyonukat –, majd az OBA végrehajtotta a működőképesség minimumához szükséges 3,2 Mrd Ft-os alaptőke-juttatást. Ez a lépés tulajdonképpen a bank teljes visszaállamosításának is tekinthető, jóllehet az OBA pénze nem az adófizetők pénze, hanem a magyar bankrendszer többi bankjának pénze. Márpedig a többi bank többségében külföldi tulajdonban volt 1998 szeptemberében. 1999 elején az ÁPTF visszavonta a bank működési engedélyét. A Fővárosi Bíróság január 19-i hatállyal rendelte el a felszámolást. Ekkor már a 3,24 Mrd Ft-os jegyzett tőkével 10 Mrd Ft le nem fedezett kockázat állt szemben. Az első becslések szerint mintegy 20 ezer ember – jobbára betétesek – tekinthette magát a bankcsőd áldozatának. (Igaz, 2003 novemberében ezt az 1998. szeptemberi közgyűlést a bíróság – formai okokra hivatkozva – jogerősen is érvénytelenítette, s ezzel újabb perek sokaságának adott zöld utat.71) A felszámolási folyamat még 2004-ben is tartott.