Kereskedelmi banki tevékenység a rendszerváltást megelőző 40 év során szinte nem is létezett. Gondoljuk csak meg: húst, búzát korábban is termeltünk, volt gépgyártás, vegyipar, telefonszolgáltatás és hajvágás, orvosok dolgoztak a kórházakban és színészek játszottak a színházakban. Jól vagy rosszul, de ezek a szakmák éltek, léteztek. A példákhoz hasonítható kereskedelmi banki tevékenység viszont nem létezett az 1989 előtti Magyarországon, mint ahogy nem létezett Csehszlovákiában vagy a Szovjetunióban sem. Így fordulhatott elő, hogy 30-40 éves fiatalemberek minden bankvezetési tapasztalat nélkül korlátlan hatalmú bankvezérek lehettek: Erős János 29, Princz Gábor 32, Hernádi Zsolt 34, Bokros Lajos 37, Terták Elemér 38, Iványi György 39 évesen lett első számú vezető. A bankvezetői tapasztalat és a valódi piac hiánya azután rányomta a bélyegét a privatizációra is. Ami nincs, azt nehéz jó áron eladni.

A kétszintű bankrendszer létrehozásakor a kormány olyan konstrukciót alkalmazott, amely végeredményben a három új bank alultőkésítéséhez vezetett. Arról azonban kevesebb szó esett az elmúlt 10-15 évben, hogy ez az alultőkésítettség profitoldalról nézve rendkívül kedvező képet mutatott. Így 1987-ben a magyar bankrendszer tőkearányos jövedelmezősége közel 50% (!) volt. Ez pedig – érthető módon – olyan képzeteket keltett, mintha a „bankolás” biztos üzlet lenne. Nem véletlen, hogy az 1987-et követő években sorra alakultak az újabb és újabb magyar bankok. Csak 1991/92-ben, az új számviteli és banktörvények életbelépése után derült ki, hogy ezek az óriási nyereségek már 1987-ben is csak papíron léteztek.1

Az 1989 utáni magyar bankszektor abból a szempontból is különleges helyzetbe került, hogy az államadósság finanszírozásán keresztül hosszú éveken át az állam volt a legfontosabb kliense. Ennek a rendszernek a fennmaradása a kereskedelmi bankok számára elsődleges érdekké vált.2 A biztosítók esetében az állami szerepvállalásnak ez a formája lényegtelen volt. De mint láttuk, az állam különféle pénzügyi konstrukciókkal – vagyonátadással, készpénzjuttatással, adókedvezménnyel – tíz éven át szerepet vállalt az iparág csendes konszolidálásában. E támogatás pontos nagysága nem állapítható meg, mert a segítség több évre elhúzva, sokféle formában és nem csak a két a privatizált biztosító könyveiben jelent meg. A támogatások egy része egyébként is az újonnan alapított biztosítókhoz került. Durva becslésként azonban talán elfogadható egy 100 Mrd Ft körüli összeg,3 ami mérsékeltnek tűnik a kereskedelmi bankok 8–900 Mrd Ft-os konszolidációs végszámlájához képest, viszont óriásinak a két nagy biztosító eladásáért kapott 4 Mrd Ft-os bevételhez képest. A biztosítási ipar privatizációjának különös sajátossága, hogy ezen a területen – a szigorú piacvédelmi szabályok miatt – a két legnagyobb cég duopolisztikus szabályok szerint tud működni, és bizonyos mértékben a többiek is élvezik az adminisztratív korlátokkal védett piac előnyeit. Az érvényes devizajogszabályok szerint sem magyar vállalatok, sem magyar magánszemélyek nem köthettek biztosítást külföldön. Ezen a helyzeten az EU-csatlakozás sem változtatott: Magyarország több évre felmentést (derogációt) kapott a határon át nyúló verseny feltételeinek megteremtésére. Pedig lenne rá igény, hiszen a hazai tarifák számos termék esetében lényegesen magasabbak annál, mint amit a határon túli biztosítók kínálnak. Ez sajátos paradoxon, hiszen minden magyarországi biztosító külföldi tulajdonban van. Magyarán: a hazai piac védelme a Magyarországon már megtelepedett külföldi tőke érdekeit szolgálja.

Szemben a nemzetgazdaság más ágazataival, ahol ennek csak csírái voltak meg, a bankszektorban meglehetősen kiterjedtté vált a kereszttulajdonlás. Ez utat nyithatott volna egy német típusú corporate governance rendszer felé, ami nagyon is megfelelt a banki menedzsment elképzeléseinek. Ez talán hosszú ideig így is maradt volna, ha – egyfelől – nem jön közbe az ÁV Rt., amely parancsszóval bevonta az általa privatizált „nem bankok” banki részvényeit, és – másfelől – nem következik be a bankkonszolidációnak a pénzügyminiszteri tőkeemelés útján megvalósuló változata.

Kivételes volt a bankok (és biztosítók) helyzete abból a szempontból is, hogy az esetek többségében az eladás időpontjában az állam tulajdonosi jogosítványait nem a privatizációs szervezet, hanem az illetékes ágazati minisztérium – esetünkben a Pénzügyminisztérium – gyakorolta. Erre sem az iparban, sem a szolgáltatási szektorban, sem a mezőgazdaságban nem volt egyetlen egy példa sem. Ily módon tehát a két biztosító, az ÁÉB, a BB, az MHB és a Dunabank értékesítését kizárólag a minisztérium apparátusa irányította, és ugyancsak a minisztérium vezényelte az Agrobank–Mezőbank összevonást, valamint néhány kisebb bank felszámolását is. A Postabank visszaállamosításánál már hárman bábáskodtak: a Pénzügyminisztérium és az ÁPV Rt. mellé beszállt a Miniszterelnöki Hivatal is. Ezek a tranzakciók általában a nyilvánosság kizárásával, a versenyeztetés mellőzésével bonyolódtak, a részletek még utólag sem kerültek nyilvánosságra.

A kétszintű bankrendszer létrehozásával, majd a különféle üzleti érdekek nyomására állami közreműködéssel világra segített, háromtucatnyi új bank megszületésével a bankszektorban is előállt az az ellentmondásos helyzet, amely rövid időre a magyar gazdaság nagyvállalatait is jellemezte. Miközben vitathatatlan érvek szóltak amellett, hogy a szocialista tervgazdálkodás örökségeként ránk maradt monolit struktúrákat szét kell bontani, előre tudni lehetett, hogy a decentralizáció nyomán nemzetközi mértékkel mérve életképtelenül kicsi vállalkozások fognak létrejönni, s emiatt egy későbbi időpontban be fog indulni egy erőteljes centralizáció. A magyar bankok sorsa abban sem különbözött az „átlag” magyar vállalatokétól, hogy az átszervezések és leválások jórészt a régi struktúrán belüli politikai és személyi alkuk sűrűjében köttettek, s ezzel sikerült termékeny talajba ültetni a későbbi viszályok és perek magvát. Az összeolvadások többségéről viszont külföldön döntöttek. A fordulat szele már 1998-ban is észlelhető volt, de csak 2000-ben születtek meg a nagy fúziós döntések (K&H + ABN Amro, BA-CA + Hypo) és 2001-re húzódtak át a szervezeti átalakulások.

Ahogy múltak az évek, a bankszektorban is változott az arány a privatizált és az újonnan alapított (zöldmezős) beruházások között. A mérlegfőösszeg adatai alapján vizsgálva 2009-ben már csak 7 privatizált bank volt a legnagyobb 31 működő hitelintézet között.4

A központi akarat és a spontán folyamatok eredőjeként létrehozott, kezdetben még nyilvánvalóan többségi állami tulajdonban lévő magyar pénzintézetek a tekintetben is osztoztak az „átlag”-vállalat sorsában, hogy piacra vezetésük és stabilitásuk megteremtése a vártnál ötször-tízszer-ötvenszer többe került. 1992 táján vált világossá, hogy a monolit vállalati struktúrák (esetünkben: az MNB) lebontása után az utódvállalatok (esetünkben: a kereskedelmi bankok) működéséhez minden esetben létre kell hozni azokat a rendszereket, amelyek korábban csak centralizált formában működtek – banki informatika, biztonságtechnika stb. – vagy egyáltalán nem is léteztek (pl. PR-tevékenység). A rendszerváltással együtt járó gazdasági visszaesés egyik fontos és csak későn felismert magyarázata éppen abban rejlik, hogy 1989 és 1996 között a gazdaság minden ágazatában egyszerre kellett bontani és építeni, de ez nem járt sem kapacitásbővítéssel, sem számottevő korszerűsítéssel. Ezeket a költségeket – sajnos – sem a közgazdász társadalom, sem a közvélemény nem látta előre. Ezért okozott valódi társadalmi sokkot a bankkonszolidáció, s keltene – vélhetően – botrányos visszhangot, ha köztudottá válna, mennyibe került az egykor monopolhelyzetű Állami Biztosító le- és szétbontása, illetve privatizálása.

A lényeg azonban nem a közvélemény bankellenessége, hanem az, hogy a pénzügyi szektor problémái nem egyedülállóak. Analógiaként kínálkozik a Paksi Atomerőmű esete. Itt is tízmilliárdokba fog kerülni az eszközök biztosítása, a hulladékok elhelyezése, s végül a lebontás – egyszóval azoknak a feladatoknak az ellátása, amelyek a korábbi játékszabályok szerint nem az adott vállalat, hanem a kormányzat, a költségvetés kötelessége lett volna. Közismert, sokszor ismételt igazság, hogy – a maga módján – a bank is veszélyes üzem. A biztonságért itt is nagy árat kell fizetni. A különbség csak annyi, hogy ehhez a tőkét pénz – és nem beton – formában kell tartani. Gondoljunk csak a Postabank „majdnem-összeomlására”. Addig, amíg egy bank tisztán és egyértelműen állami tulajdonban van, a betétesek bizalma semmibe sem kerül, hiszen a bankok felett ott lebeg az állami védőernyő. Amíg az állam pénzügyei a megszokott normák szerint, rendben mennek, a betéteseknek nincs okuk az aggodalomra. Ám ha nincs állami védőernyő, új helyzet áll elő. A bankoknak annyi tőkével és társadalmi presztízzsel kell rendelkezniük, hogy a nagyközönségben még a gondolata se merüljön fel annak, hogy a banknak nincs elég pénze. Azt is mondhatjuk, részben erre – a bizalom megteremtésére – ment el a bankkonszolidációban felhasznált sok százmilliárd forint.

Ha sorba vesszük az 1989-től napjainkig végbement bankeladásokat és az ezeket kísérő szakmai vitákat, szembetűnő, hogy a bankok menedzsmentje – most ideértve a bankárszakma nagyobbik részét – ugyanazt a magatartásmintát követte, amit más ágazatokban tapasztalhattunk. Az alapállás a privatizáció gondolatának implicit elutasítása („szükség van a privatizációra, de nem így és nem most”), amely mögött, részben józan szakmai megfontolás, részben azonban pusztán a menedzseri hatalmi pozíciók féltése és az egyéni tulajdonszerzés igénye rejlett. A felhozott érvek is a jól ismertek más területekről:

Helyettesítsük be a fenti hat pontban a „bank” szót villamosenergiára, olajra, élelmiszerre, gyógyszerre vagy könyvre, s nyomban ismerős állításokat kapunk. Ezekre az érvekre – illetve ezek kombinációira – támaszkodva a bankszakma elitje 1990–1994 között elfogadtatta a kormánnyal és a gazdaságpolitikát meghatározó közgazdász szakma többségével, hogy a legnagyobb kereskedelmi bankokban a többségi állami tulajdont több éven át fenn kell tartani. Mind a szakma, mind a politika elzárkózott a privatizációtól, csak egy hatalom nélküli kisebbség hangoztatott más érveket. 1993-ban tehát a bankok privatizációja de facto lekerült a napirendről. De mindebben nincs semmi speciális: 1992–94 között állt az energiaszektor privatizációja is. A stratégiai ágazatok – az ún. kemény mag – vállalatai közül egyetlen esetben sem került többségi tulajdonrész eladásra.

A „kemény maghoz” tartozó, többi nagyvállalat vezetőihez hasonlóan a bankok és a biztosítók felső menedzsmentje is mindent megtett annak érdekében, hogy maga válassza ki saját főnökét, azaz tulajdonosát.5 Ebbéli törekvéseiket nagyban segítette az, hogy az államot, mint tulajdonost, évről évre, sokszor hónapról hónapra más és más intézmény képviselte (ÁVÜ, ÁV Rt., ÁPV Rt., PM, MBFB, MNB), sőt hosszú időn át fennállt a kettős alárendeltség (ÁPV Rt.–PM, MNB–PM) is. Arra legalább fél tucat példa volt, hogy állami bankot állami bank vásárolt meg. Ebben a folyamatos folyamatossághiányban a bankok vezetői – bizonyos mértékig okkal és joggal! – magukat tekintették a racionalitás és a közjó egyetlen letéteményesének. Azt azonban mindenképpen szereptévesztésnek és részrehajlásnak kell ítélnünk, hogy ugyanezek a bankvezetők saját bankjuk privatizációját rövidlátó módon, rendre úgy intézték, hogy

Ezzel ugyanis beszorultak abba a csapdába, hogy az általuk „megtalált” egyetlen stratégiai befektető megalázó feltételeit is kénytelenek voltak elfogadni.

E kemény állítások igazságtartalmát legjobban éppen az ellenpéldák bizonyíthatják. A Budapest Bank eladása kapcsán kialakult rossz politikai légkör hatására az MHB és a Takarékbank eladásakor a PM és az ÁPV Rt. együttes erővel el tudta érni, hogy a befektetők között valódi verseny alakulhasson ki. Ebben a vetélkedésben azután nemcsak azt sikerült biztosítani, hogy az eladásból a költségvetésnek számottevő bevétele származzon, de azt is, hogy csak minimális mértékben legyen szükség állami garanciavállalásra. Ezeknél a tranzakcióknál újfent megerősítést nyert az az általános privatizációs tapasztalat, hogy egy olyan vetélkedésben, ahol tőkeerős, nagy nemzetközi presztízzsel rendelkező stratégiai befektetők szállnak ringbe, az államérdek szempontjából lényegében mindegy, hogy melyik fél nyer. Ilyenkor lehet és érdemes is egyetlen dimenzióra szűkíteni a választást: ki ad érte többet?