Ugyancsak nagyjából a rendszerváltáshoz köthető az az alapvető változás, hogy az ivóvízfogyasztást mérni kezdték a szolgáltatók, és ennek alapján a fizetendő díj is fogyasztásarányos lett. Rövid pár év alatt az egész országban jelentősen csökkent az ivóvízfogyasztás, ami a szolgáltatók szempontjából kapacitásfeleslegként jelentkezett. Ez tulajdonképpen váratlan fejlemény volt.

A regionális cégekkel kapcsolatban az elképzelés az volt, hogy – az unbundling-koncepciónak megfelelően – a közművagyon kizárólagos állami tulajdonban marad, de a működtetés privatizálható.1 Az első feladat a társasággá alakítás volt. Ezt 1993 nyarán az ÁV Rt. végrehajtotta, így jött létre az ország öt ún. regionális vízműtársasága. Az unbundling-koncepció a gyakorlatban egy koncessziós és egy privatizációs pályázat együttes lebonyolítását igényelte volna – hasonlóan a távközlés vagy a hírközlés privatizációjához. Az 1994-98-ra készített, és az Országgyűlés által is elfogadott privatizációs stratégia konkrétan rendelkezett is arról, hogy a regionális vízműveket stratégiai befektetőknek kell eladni (6.12.).

A vízszolgáltatás fontos sajátossága, hogy szoros kapcsolatban áll a csatornázási szolgáltatással. Értelemszerűen mindazok a fogyasztók, akik és amelyek be vannak kapcsolva a vízszolgáltatásba, igénylik a használt víz elvezetését is, és természetes, hogy a kétfajta szolgáltatás számlázása és a pénz beszedése is könnyen összekapcsolható, sőt összekapcsolandó.

Magyarországon fontos sajátossága még ennek a piacnak, hogy – a gázszolgáltatáshoz hasonlóan, de az áramszolgáltatástól eltérően – a vízművek esetében is elkülönült jogi helyzetet harcolt ki magának a főváros. Budapest, mint önkormányzat, megkapta a területén működő vízmű-, illetve csatornázási céget is. Ettől kezdve ezek a cégek – az állami vagyonkezelők irányítása alatt maradt cégekhez képest – önálló életet éltek. Egyébként az öt regionális vízmű nem is maradt sokáig az ÁV Rt. portfóliójában. 1994 februárjában átvette őket a szakminisztérium, a KHVM. „A KHVM azért is jobb tulajdonos a nyereségben érdekelt állami vagyonkezelőnél, mert tulajdonosi jogok nélkül, pusztán normatív előírásokkal a közszolgáltatás megfelelő színvonalú ellátása – az ebben való tulajdonosi érdektelenség miatt – nem biztosítható” – hangzott a tárca érve. „A víz különleges, mással nem pótolható áru” – folytatódott az érvelés. Az ivóvízellátásban nem teremthető versenyhelyzet, sőt az sem engedhető meg, hogy a díjfizetés esetleges elmaradása miatt ne fogadják be a díjhátralékos szennyvizét vagy kizárják a vízellátásból.4 Mindebben persze sok igazság van, de mint már más ágazatok esetében láttuk, ebben a szélsőséges formában a versenyellenes attitűd logikailag is, ellenpéldák sorozatával is cáfolható.